Xylina
A korsót a kezembe veszem, belekortyolok. Szemem sarkából Armadát lesem.
Idegenek érkeznek, a dobótőrös ottlétére már nagyon figyelek. Szabályosan rászállnak Armadára, aki félig holttá válik. Ran biztosít arról, bajom nem eshet, és volt segítőm nagy szarban van, talán most látom élve utoljára.
<Pedig lenne hozzá pár kérdésem, ha túlteszem magam azon, ami esett...>
Ez ösztönöz arra, kezemben a korsóval határozott léptekkel Armada asztalához menjek, ott megálljak és egyenesen rá nézzek. Arcomra próbálok arisztokratikus kifejezést ölteni. Vagyis ahogy én azt képzelem, túlzott fennhéjazás nélkül.
Egy darabig nézem, majd asztaltársaira pillantok:
- Szép napot kívánok, uraim. Armada, látni, van még itt egy hely és mi már régen nem beszél egymás - ülök le, anélkül, hogy megvárnám megrázza a fejét vagy bárki elküldene. Az most csöppet se érdekel, azok ketten miben sántikálnak, vagy hogy ehhez vajon mit szólnak. A fogadóban biztonságban érzem magam. - Önök lenni Armada barátai? Ő sose mutat be nekem ő barátai - mondom fejemet ingatva a két ipsének. - Van nekem kérdés, Armada, és látni, te neked van most idő. Mikor mi találkoz utoljára, az volt nem szép nap. Én gondol te akar kér bocsánat, ezért van itt és akar elmagyaráz nekem, mi mért volt. Ugye? - billentem félre a fejem. - Két jó barát tud ezt megért - varázsolom ajkamra a mosoly illúzióját.