A Pyarron Szerinti 3690 esztendejének késő tavaszán, a Dal havában. Valahol a Ravanói Öbölben, a "Raquan Tüze" nevű gorviki csempész gallón Északkelet felé hajózva.
Minden valamire való történet egy fogadóban kezdődik. Tudja ezt a szabályt minden kölyök, aki a akárcsak egyszer is végighallgatott már valamely nagy hősről vagy hatalmas gazemberről szóló, izgalmakban és fordulatokban bővelkedő történetet. Ezek - szóljanak bárkiről és játszódjanak bármerre is Ynev földjén - egyvalamiben megegyeznek. Mindahány egy fogadóban veszi kezdetét. Fogadók... Egészen biztosan többek egyszerű ivóknál és pár úton járó alkalmi szállásánál; a vén kontinens misztikus pontjai ezek. Másképp hogyan lehetne, hogy mindig itt történik meg az a bizonyos első lépés? Az első lépés a gazdag zsákmány, a hírnév és a hallhatatlanság felé vezető úton?
A fáklyáktól kormos, olcsó, savanyú lőrétől, odakozmált ételtől és emberi kipárolgásoktól bűzlő levegő... A legfényesebb nappal is félhomályos nagyterem, melynek egyes sarkain eloszlathatatlan bűvöletként ül a setétség... A szutykos kötényben pompázó kissé pocakos, mézesmázas modorú, behízelgő, mindig jól értesült, az anyját két petákért is odaadó pénzéhes fogadós... A redvától patinás söntés, a tegnapi verekedést a kármentő mögött épp csak átvészelő deszkából rótt asztalok és sámlik... Bizony, a csodás hely a fogadó. Igazi kalandozóknak való hely. Ha keménynek és titokzatosnak érzed magad: irány egy sötét sarok! A többi hasonszőrű hidegnek és kegyetlennek látszó alak biztosan szívesen szorít majd helyet neked. Ha az italtól beszűkült tudatod erősnek hiszi magát: nosza, akad pár paraszt, akit péppé verhetsz. Ha vidámra, vagy épp szomorúra ittad magad? Az se baj - a helyi dalnok biztosan szívesen húzza majd a nótád, és jó pénzért együtt örül vagy búsul veled, igény szerint.
Izgalmas és érdekes világ a fogadóé, nemde? Pedig a legjobbat nem is említettem még. Hogy néha, különös együttállások idején errefelé portyázik a Megbízó nevű lény, és bonyolult, csak általa ismert összefüggések szerint kiválaszt néhányat e világ lakói közül, megbízza őket a Feladattal. Emlékezz: minden valamire való történet egy fogadóban kezdődik. Vagy legalábbis majdnem mind...
A most következő történet - öröm vagy fájdalom - nem ebben a csodavilágban fogant. Ám ettől még bizton számot tarthat bárki figyelemre.
Egy gorvik csempészhajó - egy picinyke galló maroknyi legénységgel és lezárt raktérrel. Egy örökkévalóságnak tűnik az idő, mióta anno Loreniqa Vique városából kihajózott az esti apállyal, hogy aztán a part menti vizeken először Nyugatnak tartson a Gályák Tengerén. Veszélyes vizekre - veszélyes rakománnyal. A lezárt raktér lezárt ládáiban csupa gorviki "különlegességgel": abraselyemmel, áfiummal és mérgekkel, meg más effélével. Hasonszőrű csempészbárkák hada kel útra Gorvik majd minden kikötőjéből, hogy az ország "nemzeti kincseit" jó pénzért a világ boldogabbik felében adja el. Mert az csak az együgyűek és a végletekig idealista széplelkek gondolhatják, hogy a pyar isteneket tisztelő világban senki nem él az efféle dolgokkal. Mert igenis él - még ha a hatóságok nem is nézik jó szemmel, s börtönnel-kínpaddal, vagy épp bitóval büntetik egyik-másik, bizonnyal Gorvikban készített szer birtokosát. Sebaj. Ha egy árú veszélyes, akkor drága is; s ha drága, akkor csábítja azokat, akik gyorsan és sokat akarnak markolni.
Elszántan szeli hát a habokat a kis hajó. Kapitánya nem szándékszik követni pályatársai bevett szokásait, és nem fordul meg a Kereskedő Hercegségek valamely semleges kikötőjénél, hogy túladva rakományán gazdagon térjen haza. Nem. Ő többet akar szakítani. Így a pari vizeken, éjszaka, kivilágítatlanul hajózva, a hatvárosi hadi gályák útvonalát messze kerülve, az őrjáratokkal bújócskázva egészen Equessel városának közelébe jut. A jó tengerész érzi, hogy a Kosfejes van vele a szerencséjében - magában nem győzi hát magasztalni őt, mikor egy furcsa pillanatban felengedte a hajójára a két idegent: a rosszarcút meg a külországi nőt. Persze már akkor sem ingyen tette. Nem pénzt kért cserébe a fuvarért persze - ahová ő készült, pénzből volt elég. Az idegenek közreműködése volt a "viteldíj". Hisz akármekkora város is volt Equessel, egy csapat gorviki tengeri farkas nem maradhat benne észrevétlen. De egy kalandorcsapat talán igen.
Az első két idegen Laroque városában tette a lábát a "Raquan Tüzére" - mert biz' így hívták a kis gorviki gallót. Ugyan a nő ötlete volt, hogy tartsanak Keletnek a Gályák Tengerén, hogy aztán Equessel városának forgatagában tűnjenek el a vizslató szemek elől - ám mégis Corarnak, pontosabban a titokban, négyszemközt "villantott" tarkabarka kendőinek volt köszönhető, hogy a kapitány készséggel vette a hajóra mindkettejüket. Látszatra nem volt egyéb egy meghunyászkodott szentföldinél - titokban nem győzte kérges tenyerét dörzsölgetni, hisz a dolgok a számára nem is alakulhattak volna kedvezőbben...
Equesselbe érve egy ideig minden a tervek szerint alakult - de aztán a dolgok csúnyán elfajultak. Minden az egyik haramiabanda túlzott mohóságából indult: nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy a pénzt megtartva és az árút is megszerezve dupla hasznot kaszáljanak. Hőseink a végső találkára készülve már javában tervezgették, hogy mit fognak azután csinálni, mikor is egy hamisítatlan délvidéki vendettába keveredtek. Volt ott minden, hurkos haramiák, jól képzett orgyilkosok, fekete mágiával manipuláló boszorkánymesterek. Persze, hogy menekülniük kellett. Azt is hamar kisütötték, hogy kettesben biztos halálra vannak ítélve a városban - a hajóra pedig nem térhetnek vissza. Erősítést kellett szerezniük. Kapóra jött a tiadlani pengeművész meg a szórakozott varázsló. A két furcsa szerzet, akik inkább csak belecsöppentek ebbe az egészbe, mintsem tudták volna, hogy mit tesznek, amikor segítettek Sebille-nek és Corar-nak egy sikátoros leszámolásban. Végül is úgy alakult, hogy sietve kellett távozniuk a városból. Túlzottan nagy volt már ekkor a személyükre irányuló érdeklődés mind gorviki, mind pedig államszövetségi oldalon - és mint tudjuk, az effajta érdeklődés súlyosan károsítja minden halandó egészségét...
Hát így kezdődött. Mostanára aztán a csapat a csempészek afféle "problémamegoldó brigádjává" lépett elő. Cserébe pedig a csempészek kis gallóján ha minden jól megy, néhány hónap elteltével Északfölde vizeire érnek.
* * * * * *
Dél utolsó nagy kikötője, az abadanai fennhatóság alá tartozó El Zashra már jó pár napja elmaradt a tat mögött - utatok legveszedelmesebb szakaszához érkeztetek. A hajó napok óta szinte karnyújtásnyira, látótávolságban hajózik a part mentén - ha arrafelé néztek, olyan érzés kerít a hatalmában, hogy ha akarnátok, meg is tudnátok érinteni az Ibara homokját. A vidék egyhangú (keleten végeláthatatlan víz, nyugaton végeláthatatlan homoktenger); az időjárás pedig a nagy esős évszak kezdetéhez híven meleg, párás, fullasztó. A horizonton egymást kergetik a hatalmas viharfellegek. Nemhiába hívják a gorvikiak a Ravanói-öböl e részét Aguero-aquának. Vagyis Viharvíznek.
Unalom és egyhangúság - mint mondják, minden embernek, de kiváltképpen a magát kalandozónak titulálónak ez az igazi, a legfőbb ellensége. Akárhogy is - az utóbbi napokban nektek kijut belőle bőven. A mai este is úgy indul, mint az eddigi egyhangú napok egyhangú estéi. A kis hajó raktere felett, az orrban kialakított szállásotok egyetlen kis helyisége nem valami nagy - a négy függőágy és a felszerelések is csak szűkösen férnek el benne. Túl vagytok a vacsorán - a szokásos kétszersült, szárított gyümölcs és némi agyonsózott hús sem emelte az est fényét, ami azt illeti... Gyors, néma evés - már szólni sincs kedvetek egymáshoz. Ám még le sem nyelitek az utolsó rágós falatot, amikor... A kis kajüt kerek nyitott ablakának párkányára hirtelen egy sirály száll le; ahogy karmai a hajótest fáját érik,olyan hangot ad, amit ilyen távolságból nehéz lenne nem észrevenni. Landolás után szépen körülnéz odabenn, egyenként végighordozza a tekintetét rajtatok. Aztán unottan tollászkodni kezd.
Kicsiny kék pont jelenik meg a kis kajütben - ám csakhamar két ynevi láb széles, és ugyanekkora magasságú, villódzó négyszöggé növi ki magát. Azt a falat teríti be, amelynek ablaknyílását a madár alkalmi pihenőnek használja. A kajüt fala eltűnik, hogy egy másik képnek adja át helyét: ugyanis a négyszögben, a széleken kékes derengéstől övezve sziklás tengerpart látképe tárul a szemetek elé. Felocsúdni sincs idő. Mert a kék négyszögből egy átlátszó szellemalak lép ki. A "jövevény" magas, vékony, köpönyegbe bújt, baljában embermagas (kb. 180 ynevi hüvelyk hosszú) botot tart. Arcvonásai, testének és ruházatának részletei a kékes derengés és testének füstszerűsége miatt nemigen láthatóak.
//Arthurus: a szellemalak érkezése előtt néhány szegmenssel egy másik varázsló zónáját érzékeled.//
A szellemalak gyorsan körbehordozza tekintetét, majd Arthurusra mered.
//Ekkor érzékeled, hogy valaki Telepátia segítségével kommunikálni szeretne veled.//
Egy biztos: ez az este nem fullad unalomba...
"A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él."
*Ha jobbra nézek homok, ha balra víz amíg csak a szemem ellát. Unom már. Néha az fordul meg a fejemben, hogy Equasselben meg kellett volna állni, vagy legalább is vissza menni a rendhez újabb "parancsért". Akkor nem sínylődnék itt ezen a kis ... már jelzőt sem tudok rá mondani. A vacsora a szokásos, amit az eddigiektől is szótlanabbul költünk el - a többieknek sincs kedve beszélgetni. Az unalom mindenkinek az agyára ment. Félig elfogyasztott sózott hús felett ülök és rágódom, amikor egy sirály száll az ablakunk párkányára. Még a falat is megáll a számban. Egy vigyorgásra futja csupán és egy gondolatra.<Talán ő szeretne lenni a reggeli?> Aztán történik valami - megjelenik egy kék pont, majd az nő egy naaagy villódzó fényrámává, mely egy homokos tengerpartot ábrázol, s egy szellemalak vagy lehet ténylegesen szellem lép elő belőle.* - A teringettét, de jó fűszert használt most a szakács. Tök jó anyag, ebből eszek még. - *és egy újabb falatot gyömöszölök a számba, hogy jó sokáig rághassam.*
Emberi törvény kibírni mindent S menni mindig tovább, Még akkor is ha nem élnek már benned Remények és csodák.
Egy ember sohasem unatkozik, így én sem, igaz kívülálló számára néha bambának tűnök, azonban akkor is a problémára koncentrálok. Sajnos az alkimista felszerelésem odaveszett legutóbb, mikor felkerültünk a hajóra, igaz a mikéntjét nem pedzegetném, de a gyógyitallal történő kísérleteim melléktermékei hatásosnak tűnnek. Igaz nem én tehetek róla, hogy társaim az üldözők közzé hajigálva hol felgyújtották, lesavazták vagy egyszerűen csak lemérgezték az üldözőinket. Legalább volt valami haszna a kísérleteim melléktermékeinek. Azonban jelenleg csak elméleti kísérleteket tudok folytatni felszerelés híján.
Igaz megemlítettem már a laboratóriumot, de azt mondták látták a melléktermékek hatását, így nem szeretnék, ha a hajón folytatnám eme nemes kísérletezést tovább. Így marad a környék tanulmányozása, amely egy ideje meglehetősen egyhangú, mondhatni sivár. Egy ilyen hajón nem nagyon tud mit csinálni az ember, főleg ha unatkozik, mert a társaim unatkoznak, ahogy nézem. A megoldást keresve töprengek, mikor megérzem a másik varázslót, a meglepetéstől elejtem a könyvemet, amely hangos csattanással landol a földön, ezáltal majdnem szívrohamot hozva a többiekre.
Körbenézve keresem a forrást, és hamarosan megpillantom azt a madár az ablakban, a zónajelét hordozza, meg is tudjuk hamarosan az okát, miért van a madáron zónajel,ugyanis szellemalak formájában érkezik valaki hozzánk. Már csak az a kérdés hogyan talált meg minket, és még beszélgetni is akar velem, érzem, ahogy mondhatni bekopog a pajzsaimon. Beengedem, nem olyan rossz úgyis rég beszéltem már magamfajtával, ezek itt meg úgysem értik a mágia és az alkímia művészetét. Néha teljesen meg nem értettnek érzem magam, igaz ez az érzés nem tart túl sokáig. Mikor létrejön a telepatikus kapcsolat, hangosan ismétlem a szavaimat, mintha hangosan gondolkodnék.
- Üdv, ki vagy és mit szeretnél tőlem?- nézek kérdőn a másik varázslóra. Egész szépnek tűnik a hely ahol van, a képet elemezve, megpróbálok rájönni láthattam-e valaha.
Nem az a lényeg kinek van kezében fegyver, hanem az ki üt először.-harcművész Nem az a lényeg hogy ki üt először, hanem hogy legyen sör-Tooma pap
Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld...
Először ütünk aztán nem kérdezünk semmit...-törpe taktikai útmutató
Ilyen az én szerencsém. Kiderül, hogy az első gálya, amire felszállok, jó messzire elvisz, ahol esetleg egy teljesen új életet kezdhetnék, erre szinte épp csak kiteszem a lábam a szárazföldre és máris egy harc közepén találom magam. A következő pedig, hogy megyek vissza északra. Ebből a távoli vidékből - habár több országban is megfordultam - jószerével csak hajófedélzetet láttam. Ezen korábban mosolyogtam, de amióta kihajóztunk az óceánra a Gályák tengeréről, már az sem nagyon megy, csak a jól ismert unalom.
Ez az alak itt a lantjával csak távolról hasonlított Villonra. Villon nála jobban kezelte a hangszerét és valami titkos tudományokban is járatos; ez a Corar ezektől igen messze van még, habár a kardot, azt ügyesebben forgatja. Talán nem is akkora gazember, mint az én régi kedves barátom.
A legfurcsább ez a nő. Nagy fegyverekkel, páncélban... nőhöz képest félelmetes erővel... és minden közeledést visszautasít. Azt megakadályozni, hogy legalább nézzem, pedig úgysem tudja. Más nő nincs a fedélzeten, ehhez kénytelen lesz hozzászokni.
Ez az Arthurus pedig, azzal a nagy botjával... Valami ilyesmi tudományokat emlegetett Villon is, de neki ehhez nem kellett bot. De Arthurus láthatóan jobban ismeri ezeket - hmmm... izé... azokat - a dolgokat. Többször igen nagy hasznunkra volt.
Igyekszem tartani valamiféle napi ritmust, ne essek teljesen szét. Még reggel, borotválkozás előtt, valamiféle nap kezdő, átmozgató torna, aminek a végére bekerül pár a tanult pusztakezes gyakorlatok közül is. Fegyveres gyakorlat a délelőtt folyamán illetve késő délután, amikor hűl már a levegő. Ez utóbbinak a vége a kard ápolása. Magukat a gyakorlatokat igyekszem egyedül végezni, ahol senkit sem zavarok, de ha valaki egy fegyveres harcra kér fel, állok elébe. Elmém csiszolására egyrészt a harci technikák gyakorlása során találok alkalmat, másrészt pedig a délutáni meditáció alatt.
Ezek így szépek és jók, csak nehéz megtartani ilyen egybefolyt, unalmas napok mellett. Amikor kihagyom a fentiek közül egyiket-másikat(-harmadikat?), persze magamban megszidom magam, és igyekszem felidézni Miako mestert is, ő hogyan tenné, tette annak idején, de ennek ellenére egyre több a lazaság. Ami abban is megnyilvánul, hogy maguk az egyes gyakorlatok is rövidülnek és a figyelem, a koncentráció romlása mellett pontatlanodnak, habár még azért szét nem estek.
És marad az egész napi unalom. Mint most is. A sirály nagyon nem érdekel, láttunk már nagyon sokat belőlük, akár az ablakban is, nincs abban semmi érdekes. Így a fényjelenség eleje sem tűnik fel, csak amikor már nagyobb lesz. A többiek nyugalma visszafogja mozdulataim, fel is állok az asztaltól és nem felpattanok, a szememmel az övemben a kardomra nézek és nem kirántom, mint egyébként tenném. Amikor pedig a szellemalak jelenik meg, gyorsan szárazra törlöm a kezem - inkább a morzsától és a sótól, mint a hús zsírjától - hátralépek, hogy egy esetleges harc esetén legyen terem a mozgáshoz, és hol a szellemalakot, hol kiszemeltjét, Arthurust, hol a többieket, Corart és Sebille-t, hol pedig az ajtót nézem. Ilyet mindenesetre még nem láttam.
*A hajóút teljes unalom. Csak víz, meg a horizonton egy monoton világosbarna sáv: a sivatag. Ha elfogyna az ivóvíz, nomeg a rum, akkor mindenki eldöntheti, hogy csak egyszerűen kiszárad. Vagy iszik a sós tengervízből és hallucinálva kiszárad. Esetleg partra úszik és kiszárad a forró homokon. Mégis, ennyire jól még sosem érezte magát Corar. Ennek oka, hogy eddigi élete során még nem volt ideje unatkozni vagy egyáltalán megtorpanni és azon merengeni, hogy mi volt/van/lesz vele és a körülötte élőkkel. Így a gorviki nagy élvezettel unja magát. Persze a figyelem és fegyelem sosem lankadhat! Egy fejvadász ezt a luxust még egy unalmas hajóúton se engedheti meg magának. Így összpontosítással, napjában többszöri szellemi gyakorlatokkal trenírozza magát, hogy az esetleg eddig kiváró és akcióba lendülő hurkosok támadásakor se legyen lassú. Mindezt kifelé az egyhangúság és unalom elleni küzdelemnek álcázza. E harcnak több kelléke is van. Napi rendszeres edzés a hajókötélen, fedélközben húzódzkodva. Közben saját kedvtelésére próbálja a vitorlakezelés trükkjeit ellesni a matrózoktól, kevés sikerrel. Vívás az északival. Érdekes kardforma és érdekes kirobbanó stílus, bár az utóbbi napokban mintha már nem lenne benne annyi tűz és erő, mint elsőre. A csendes pihenők alkalmával halk lantjáték, gyakorlás. Egyrészt az "álca" fenntartása kedvéért, másrészt hátha sikerül valami áttörő felismerést előhozni a zenei véna terén is. Ha pedig senki nem figyel és kicsit egyedül maradhat Corar, akkor előkerül a fenőkő és gondos odafigyeléssel élezi tőreit, kardját. Az éberség a túlélés záloga.
A ma esti vacsora is hasonlóan nyomott hangulatú, mint az elmúlt tucatnyi volt. Mindenki csak rág és nyel, rág és nyel... Már-már üdítő beszédtéma lehetne az ablakba szálló sirály. A sors persze ennél többet tartogat. Ahogy a szétszórt varázslóféle könyve hangosan csattan a padlón és előtűnik a fényes négyszögben a messzi táj, a gorviki érdeklődve hátradől ültében, de továbbra sem hagyja abba az evést. Baljában tartott fél kétszersültjéből újabb falatot harap és azt csendben rágva figyeli a kialakuló "beszélgetést". Közben az asztallap takarásában jobbja észrevétlenül derekához csúszik, mintha vakarózni vagy a rossz ülőpozíció miatt bevágó nadrágot igazítani támadt volna ingere. Takeda persze feláll. Ez várható volt, ő is érzi, hogy valami történni fog és a megismert stílus alapján ültéből nem tud villámgyors támadást indítani. A kardrántást akadályozná a bútorzat. Ez csak jó, hisz így óhatatlanul rá terelődik a figyelem fókusza. Corar pedig lopva tenyerébe csúsztathatja egyik dobótőrét, melyet vesetokjából húzott elő. Ezzel a maga részéről felkészült a "villám-tárgyalásra".*
A szellemalak arcán nem látszanak érzelmek (vagy csak te nem látod őket...) ám ahogy engedsz közeledésének - s tudatotok összekapcsolódik - hirtelen... Egy sziget, madártávlatból. Kopár, szürke szikláin satnya növényzet. Az egyik vége kiszélesedik, hogy egy nagyobbacska dombnak adjon helyt. E domb teteje sűrű, fekete füstöt ereget... ...szökőárként öntenek el az idegen gondolatok. "-Szorít az idő!.. Én Perindor vagyok... A másik, a testvérem átvette az irányítást... A sziget, és minden, ami rajta él: veszélyben... A vulkán! Meg kell állítanom, de egyedül nem sikerülhet! Kérlek, segítsetek! Ez a térkapu éppen oda vezet! Siessetek!"
A többiek A furcsa jelenés és szórakozott társatok egymással szemben, egymásra meredve állnak. Nem látjátok, ám tisztán hallható, hogy a sirály egy vijjogás kíséretében elhagyja az ablaknyílást, és szárnysuhogtatva tovaszáll.
//Togar kivételével erre a reagra nem kötelező válaszolni.//
"A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él."
Az összekapcsolódás megtörténik, és többet látok, szinte maguk alá temetnek az idegen gondolatok, és az a füstölgő hegy sem túl biztató. Viszont a segítségkérés meglep, egyáltalán mi közöm nekem ehhez? Vagy csak mi járunk közel és minket találtak meg? Egyáltalán mi közöm nekem ehhez az egészhez, de a kérés eléggé kétségbeesettnek tűnik és jobb dolgom nem lévén, belemegyek. Úgyis megöl az unalom ezen a helyen, eljönni meg el tudok ha baj van, szóval beleegyezem.
- Nos segítséget kér tőlem, vagy tőlünk, aki közületek érez rá affinitást, az ha gondolja velem jöhet a szigetre. Úgyis megöl az unalom ezen a hajón, és legalább újra száraz földön lehetek. Aki marad annak köszönöm az eddigi utat és a segítséget- mondom, majd gyorsan összeszedem a kevés felszerelésem, és átsétálok a kapun.
Nem az a lényeg kinek van kezében fegyver, hanem az ki üt először.-harcművész Nem az a lényeg hogy ki üt először, hanem hogy legyen sör-Tooma pap
Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld...
Először ütünk aztán nem kérdezünk semmit...-törpe taktikai útmutató
*Nyugodtan, leplezett érdeklődéssel figyeli a fejvadász, hogy most mi játszódhat le a két tudóspalánta között a szellem síkján? Végül Arthurus megmozdul és miközben nekiáll összeszedni a cókmókjait közli, hogy ő máris indul az ismeretlen szigetre. Aki akar az vagy most jöjjön vagy marad. Erre már kissé szkeptikussá válik Corar a varázsló szellemi stabilitását illetően és felteszi kérdéseit ezzel a hirtelen jött akcióval kapcsolatban.*
-Hogyan jövünk el a szigetről?
*Kis hatásszünetet tart. Egyrészt, hogy vajon a többieknek is vannak fenntartásaik avagy sem? Másrészt pedig, hogy a belelkesült varázsló megtorpan-e és megválaszolja, közvetíti a válaszokat feléjük? Ha érkezik válasz, más is kérdez, akkor azt kivárja. Ha nem avagy nem hangzanak el az őt foglalkoztató egyéb témák, akkor azokat még hozzáfűzi, mintegy külső narrátorként a nagy készülődéshez.*
-Miért is mész, mennénk arra a bizonyos szigetre? Illetve mi a neve a szigetnek és hol helyezkedik el?
*Többet egyenlőre nem beszél, mert az eddigiekre vagy érkezik reakció és akkor még van esély folytatni a disputát vagy nem válaszol senki és ebben az esetben nincs értelme foglalkozni a bolondokkal. Corar óvatos duhaj, főleg ha ismeretlenek ismertlen célból ismeretlen terepre akarják küldeni, ahonnan kétséges és főképp ismeretlen a visszatérés módja. Valahogy úgy van ezzel az egész "legyünk hős kalandozók" dologgal, hogy inkább az unalom ellen küzd, mintsem igazán kockára tegye A Klán értékes eszközét: saját magát.*
A szellemalak és Arthurus áll egymással szemben. Egészen biztos vagyok benne, hogy a szellemük kapcsolódott össze, habár elképzelésem sincs róla, miféle módon. Talán azokkal az ismeretlen tudományukkal? Aztán Arthurus mondja, amit mond. Meglep. Ezt a fordulatot semmiképp sem vártam.
<Hova megyünk? Hogyan jövünk el onnan? Egy sziget? Mekkora? Meddig vagyunk ott képesek életben maradni?>
Annak a Corarnak is hasonló dolgok jutnak eszébe, mint nekem, de ő meg is fogalmazza. Aztán egyéb gondolat merül fel bennem.
<Arra a szigetre, vagy vissza Északra?>
Ha a kérdést így tesszük fel, egyértelmű a válasz. A priccsemhez lépek, felveszem a hátizsákomat, amiben a felszerelésem van, és elindulok Arthurus után. Egyébként is, amit ezen a valamin keresztül láttunk a szigetből, egész barátságos volt. Mi bajunk lehet? Még visszanézek röviden Corarra, majd hosszabban Sebillre és Arthurus után én is átsétálok azon a valamin. Mondjuk kapun.
A husika megáll a számban amikor a varázslónk pakolni kezd és közli, hogy távozik a hajóról egy ismeretlen szigetre egy másik - vélhetően varázslónak a segítségére. Corar mint mindig óvatosan közelíti meg ezt az eseményt. Kérdez. Persze érthető is, ez a vérében van. Iymer pedig rövid tanakodás után Arthurus után indul kevéske felszerelésével. Ekkor viszont már én sem ülök az asztalnál, hanem a málhába készített holmimat magamhoz veszem. Corarra pillantok közben sűrűn. - Nem mindegy, hogy melyik sziget, hol van? Ettől az alkalomtól nem lesz jobb, hogy meglépjünk. Úszni lehet, meg velünk van egy varázsló is. Gyere már! Azért bevárom a társam, teljesen hiányérzetem lenne, ha nem lenne mellettem. Ha jön Corar, akkor belépek a szigetre, bár van némi fenntartásom a haladási utunkkal kapcsolatban, de láttam már egy-két dolgot életemben. Arhurus és Iymer is átlépett, hát nekünk sem lehet sok bajunk. Elvileg.
Emberi törvény kibírni mindent S menni mindig tovább, Még akkor is ha nem élnek már benned Remények és csodák.
A többiek sorban szedik a sátorfájukat, hogy aztán a szellemalak mellett elhaladva belépjenek a fényes négyszögbe, melyről csak sejteni lehet, hogy valamiféle térkapu, azt meg egyáltalán nem tudni, hogy a kontinens mely pontjára nyílik. Ha ugyan a kontinensre nyílik egyáltalán...
Egyedül te maradsz - na meg a rejtélyes szellemalak. Természetesen a kérdéseidre nem érkezik válasz. Ám ha azt hiszed, hogy ennyiben maradtok - nos, akkor csalódnod kell...
Néhány szívdobbanásnyi idő telik csak el, mikor a jelenés feléd fordul, és felemeli a kezét. Legnagyobb meglepetésedre ezt követően te is felemeled a jobb kezed... A legijesztőbb, hogy nem emlékszel rá, hogy fel akartad emelni... Azonban nincs sok idő csodálkozni.
Felállsz, és tétova mozdulatokkal az ágyad mellől összeszedsz pár motyót, majd bizonytalan léptekkel elindulsz a fénylő négyszög felé. Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem akarod - mégis, mintha valami láthatatlan erő mozgatná a tagjaidat; egy olyan erő, amelynek egészen egyszerűen nem tudsz ellenszegülni...
Egyre közelebb és közelebb kerülsz, mígnem belépsz, és...
Mindenki ...A zsigereitekbe olyan erő markol, amit eddig csak hírből ismertetek. Persze keringenek mendemondák az efféle "ideiglenes kapukról", meg a veszélyeiről: de hogy ez ennyire keserves, azt sose gondoltad volna. Persze lehet, hogy mindez annak tudható be, hogy aki nyitotta, nem volt elég körültekintő. Vagy egyszerűen csak sietett... A kín ködén keresztül nehéz kivenni a kapu belsejét - ám nincs is sok idő nézelődni: alig néhány szegmens, és egy kisebb esést idéző érzés jelzi, hogy megérkeztetek a túloldalra, bárhol legyen is az.
Aztán kiszalad a lábatok alól a talaj - mert egy morajlás kíséretében megremeg a föld. Persze nem estek nagyot; inkább csak az egyensúly vész el a hirtelen, váratlan, és bizony nem kis erejű impulzustól. Újabb másodpercek telnek el, mire mindenki talpra kecmereg, és megnézhetitek magatokat, na meg azt is, hogy hová keveredtetek...
Egy harminc láb széles és ugyanilyen hosszúságú, nagyjából félkör alapterületű, különös alakú, feketés-szürkés sziklák határolta katlanban álltok. Életnek nincs nyoma. Hál istennek az egyik oldalt szikla helyett az erősen hullámzó tenger határolja - így legalább a fényviszonyok jobbak... Az égre feltekintve szürkés fellegeket pillantotok meg, melyek mintha minden fényt elnyelnének... És ez a szag!..
A jelenés is - utoljára a sorban - megjelenik. Még látszik, ahogy a kékes négyszög (mely erről az oldalról kicsiny kabinotokat mutatta - bezáródik mögötte. A kísértetalak semmivel nem törődve Arthurushoz lebeg, és a már ismert módon rámered.
Corar A jelenés érkeztével egy időben hirtelen ismét te uralod a tagjaid. szerencsére annak, aki az előbbiekben "átvette az irányítást", volt annyi esze, hogy pár cuccodat is "veled hozza"...
Arthurus Érzed, ahogy a jelenés a már ismert módon "meghallgatást kér" - kommunikálni akar. "-Kövessetek!.. Keressétek a házat - ott biztonságos!.. Én előremegyek, és megpróbálom feltartani..." - aztán eltelik még pár pillanat. Végül a kísértet Corar felé int a kezével - "Mondd neki, hogy nem akarok rosszat, de szükségem van a segítségre, és nem éérek rá könyörögni. Mondd neki, hogy a fáradságért, a kínokért és vértek hullásáért ha eljön az ideje, busásan megfizetek majd..."
Mindenki Pár szekundum múlva a jelenés egész egyszerűen elindul a sziklafal felé. Mikor odaér, felemelkedik, hogy a sziklafal tetején tovább folytassa útját. Tünékeny alakja hamarosan elvész a háttérben.
Egyre növekvő kényelmetlen érzéssel figyelitek távoztát. Még néhány pillanat, és már meg is tudjátok határozni, hogy mitől is származik ez a kellemetlen érzés. A szag! Eddig csak az orrotokat csavarta ez a semmire sem emlékeztető kipárolgás - ám most már egyre erősödő könnyezéssel, orrfolyással és köhögési ingerrel reagál rá a szervezetetek.
Ám van még néhány szekundum alaposan körülnézni, mielőtt a szemetek könnybe lábad a gáz irritáció "jótékony" hatására. A katlant határoló sziklafalak úgy 20-25 ynevi lábbal magasodnak fölétek; viszont nem függőlegesen, hanem 2-3 lábanként egymásra épülve, lépcsőzetesen emelkednek. Vagyis nem mászótudomány, hanem csupán idő kérdése a megmászásuk. A tenger erősen hullámzik - és mi tagadás, a szél is meglehetősen erősen fúj a tenger felől. A parti föveny feketés színű homokját több helyen is sziklák törik meg - és ezekből a vízbe is bőven jut. Azt jelen körülmények között nehéz lenne megítélni, hogy hogyan és milyen intenzitással mélyül a víz, ám a fenti körülményekre tekintettel ezen ismeret hiányában is bátran kijelenthető, hogy arrafelé legalábbis istenkísértés lenne a távozás.
"A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él."
Az érkezés után körbenézek, nem éppen idilli a helyzet, de nem is nyaralni hívott ide minket, miután felállok felmérem a terepet, hová is kerültem. Büdös van, az ég sem tiszta, már csak egy kis eső hiányozna. Nem lesz nehéz észben tartani miért is vagyunk itt, azaz pontosan fogalmam sincs. Meglepődve látom, újdonsült társaim is követnek, ennek örülök, legalább nem tévedek el a szigeten. A jelenés még szól pár szót és eltűnik, legalábbis előlem. A többiek felé fordulok és megszólalok.
- Azt mondja odafenn van egy ház, keressük meg, de ahhoz meg kell másznunk a sziklafalat. Corarnak azt üzeni, megfizeti a fáradozásokat, és nem volt más választása. Mondjuk ezt nem értem, de gondolom te sejted miről van szó.- mondom, majd elkap egy kisebb köhögési roham. Értek némit az orvosláshoz, így tudom a köhögés és az orrfolyás nem jó jel.- Azt hiszem mennünk kéne, nem jó itt a levegő, ha nem sietünk, valami komolyabb sérülést is szenvedhetünk, ha felmászunk ott jobb lesz a levegő szerintem.- mondom, majd elindulok a megmaszhatónak tűnő sziklafal fel.
Nem az a lényeg kinek van kezében fegyver, hanem az ki üt először.-harcművész Nem az a lényeg hogy ki üt először, hanem hogy legyen sör-Tooma pap
Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld...
Először ütünk aztán nem kérdezünk semmit...-törpe taktikai útmutató
A kapun belépve olyan élmény fogad, amit nem hasonlíthatok, semmihez, nem fogható semmihez, így igen maradandó. Végre megszabadulva tőle, először a hányingeremet kell leküzdenem. <Még szerencse, hogy korábban abbahagytam az evést.>
De amint ez elmúlt, jön a szag, ami újra előveszi a hányingeremet. Szétnézek, hol is vagyok. Látom, jött mindenki, ez jó, legalább a társaság ismert. Megjelent a jelenés is, Arthurushoz fordul, ő dolguk. Én inkább a szememet és orromat csípő szagtól akarok megszabadulni, így először a tenger felé veszem az utam és megmosom benne a kezemet, majd az arcomat többször is. <Megfizeti a fáradozásunk és fent van egy ház? Jó, akkor menjünk fel. Ráadásul ez a jelenés is felfelé lebeg. Más út meg nincs is.>
Elindulok a sziklafal felé, és közben a hátizsákomról leoldom a kötelet (20m). Amikor látom, hogy Arthurus elindulna felfelé, odanyújtom neki a kötél végét, én pedig, hogy legyen némi terünk a mozgáshoz, a közepén kezdem magamra kötni, két sima csomóval. - Meg tudja valaki kötni jobban? Ügyesebb csomóval? Elég magasra kell mászni.
Ha Arthururs nem azt a sziklafalat nézte ki, amerre fúj a szél, akkor mondom neki: - Inkább ezen kellene, nehezebben esünk le.
Indulás előtt, ha van még kis idő, akkor a gyakorlatok első két, bemelegítő lépésével, a légzőgyakorlatokkal illetve az izmok átmozgatásával kezdem.
Corar jön, dekissé furcsa. Betudom a tétovázásának, hogy most ilyen. A földetérés nem kellemes, de az sem ahová kerültünk. Még ültömben nézek szét a rázkódás után, s nagyon nem tetszik amit látok. Visszaút viszont nincs. Újra társamra nézek - Corarra, most meg mintha dühös lenne. Arthurus is hablatyol valamit vele, így összehúzott szemekkel állok Corar elé. - Mi van? a bűz egyre elviselhetetlenebb, már a könnyem is kipottyan néha a facsaró szagoktól és hatásaiktól. Szám elé rakom az alkarom, hogy a ruhám szűrjön valamicskét a levegőn, amit beszívok. - Felmegyünk és megbeszéljük, mert itt nagyon nem jó. Rendben? kérdem Corartól, majd a válasza után azt vizslatom, hgoy merre lehet innen távozni. Bár úszni tudok, de nem kockáztatom meg látva a sziklákat a morajló tengerben. Marad a sziklafal. Iymer kötelét nézegetem kicsit, majd kibököm, hogy nekem miért nem tetszik az ötlete. - Ha összekötjük magunkat és az egyikünk megcsúszik magával ránthatja a többieket is. Nem? nem értek hozzá, még ilyen sziklafalat sosem másztam meg, de folytatom Inkább a holminkat kössük a kötélre és párkányról párkányra húzzuk fel. Cucc nélkül jobban mászunk. nem ok nélkül mondom én ezt. A málhámban a vértem, ami nem kevés súlyt nyom, s még a többi felszerelésem is ott van még.
Emberi törvény kibírni mindent S menni mindig tovább, Még akkor is ha nem élnek már benned Remények és csodák.