(Hoa-teng)
A ládák kerülése közben a gyerek lekezelő beszédére csodálkozva szökik fel a szemöldököm.
-Nézd Kölyök... Nélküled nem keveredtem volna ki a válsághelyzetemből. A becsületem követel tőlem egyet, s mást ezért... legalábbis annyit biztos, hogy ne legyen eszem... Azért ez már jó jel nem igaz?..-
Majd abba marad a bizonygatásom, mikor az ajtóhoz érünk és bejelenti érkezésünk az édesanyjának. <Hah, mi ez nekem> gondolattal, s kihúzott derékkal, mindenféle evilági fájdalomra fittyet hányva a legderekabb yllinori fenegyerek képében próbálok belépni a kis szobába. Alig nézek körül, mikor elakad a tekintetem a fiú anyjában... s elakad a lélegzetem a fiú anyjától. Elveszek a szépségében néhány pillanatra... nem kenyerem a színészet. Kell néhány másodperc, míg elkerekedett szememben ismét az értelem kis szikráját felfedezni, s csodálatom dacára is találok néhány szavat. Úgy tűnik, hogy nem jött be a "semmi bajom" álca...
<A mindenit... valóban szarul nézhetek ki, ha mindjárt ilyen aggodalmat váltok ki e teremtésből...>
Halk és szelíd hangnemben próbálom törni a közöst, mint kinek esze ágában sincs megriasztani az efféle szépséget.
-Üdvözlöm Asszonyom, Hoa-teng a nevem. Ugyan kérem... nem szeretnék problémát jelenteni egy kis karcolással. Azért jöttem, hogy segítsek. Tartozom önöknek. A fia nemrég kimentett a haramiák karmaiból... egérutat mutatott nekem. Igen ügyes kis fickó...- Próbálkozok egy mosollyal a gyerek felé. -De ha ez megnyugtatja, akkor inkább megmutatom azt a sérülést...-
<Ah, piszok nagy szerencsém van... Áldott a te neved Arel!>
Majd jó beteg módjára, -először kicsit szégyenlősen- átadom magam a szépséges nő gondjaiba.
<Nah, széép! Alig kerültem ki az ispotályból és máris kezelnek...>