Hoa-teng la Rosa kalandjai

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

Elképzelem amint a kolosszális dzsad óriás öblös zsigerei, gőzölögve tódulnak ki a testéből egy kardcsapásomra... Méretei lehetővé tennék, hogy könnyen eltaláljam. Egy vágás, egy sarló csapás, egy-egy homokszín csuklyás a földön, a többi meg elmenekül... De csak képzeletben zajlik le e játék, egyenlőre nem szabadítom rájuk a sötétség poklát mivel úgy vélem, hogy egyenest a banda feje szólított meg, csak tudnak valami trükköt amivel meglepnek. Se rablás, se az életem nem kell nekik, ami elgondolkodtató... Talán megfélemlítés lehet a céljuk? Mert az nem sikerült nekik. Mitől félnék? A halálra még Ru-Shennonban felkészültem évekkel ezelőtt. Hirtelen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Pillanatra eltöprengek, hogy vajon miféle szívességet követelnek majdan az új barátaim tőlem. A szétinaló csuklyások után sandítva, néhány kétes gondolat nyilall belém.

<Vajon mióta figyelnek? Remélem, hogy nem sodortam Winocot is bajba... mert ha ezért rászállnak, hát többé nem számít sem élő se holt ezen az átkozott vidéken... Esküszöm! Úgy éljek! És mégis... mit képzel ez a marék patkány?>

Az égzengő dzsad óriás utolsó búcsútaszítására már nem bírom türtőztetni magam. Nem arra születtem, hogy rongybabaként lökdössön a világ szemete... Szemtől szembe érzékelem, hogy ismét a testi épségemet venné célba a taszításával, ami elől már kitérek... pláne, hogy csak kettesben maradtunk. Kitérésemmel egy időben fegyvert rántok, s reflexszerű mozdulattal, alattomos sarlócsapást eresztek rá,.. lentről felfelé...

[A Rászil]

A kivitelezés nem épp sikerült a legfényesebben, a földre taszítás, így is félig meddig sikerül az óriásnak, de azzal hogy fegyvert rántasz és rögtön támadsz is vele, ezzel mindenképp megleped őt. Köhintenie sincs ideje.

//OFF: Dobj támadó dobást, meglepetésszerű támadás bónusszal, de mivel közben valamelyest fölfelé taszíttatsz ezért a bónusz legyen csak +15//

[A Rászil]

Az óriást igen megleped a támadással, nem számít rá ez nem is kétség, pengéd villan. Látod ahogy felszakad az inge és ezzel együtt az alatta lévő bőr is. Tudod, érzed, ahogy a penge utat tör az óriás belseje felé. Abban a pillanatban ahogy találsz, az óriás felbömböl, fájdalmasan felordít. Olyan hangosan felüvölt, hogy szinte megáll az élet ezen a területen. Látod ahogy összeroskad előtted. Úgy érzed, hogy egy ilyen csapást senki nem élhet túl, de látod, hogy ennek az embernek nem hunyt ki még a fény a szeméből.
Már csapnál le az óriásra, hogy az a kicsike fény is kihunyjon a szeméből, amikor nagyon rossz érzésed támad. Elfordítod a tekinteted, és amit látsz nem nyugtat épp meg. Vagy 5 nyílvessző röpül feléd. Kitérni sincs időd.
Az első nyílvessző már rögtön megpörköl, fel is szisszensz, majd a következő kettő elöl valahogy sikerül elhajolj, de a negyedikre semmi időd nincs figyelni így, az belefúródik a válladba, éles fájdalom nyilall a területre, érzed ahogy kibuggyan a véred. Kicsit megroggyansz, ennek köszönhetően a következő nyílhegy csak felsérti a combodon a ruhát, kisebb sebet hagyva maga után.
Felnézel és észre veszed támadóid. Öten vannak, nagyjából 40 méterre tőled, kicsit szétszórtan helyezkednek el, mindegyik térdel, és újra ajzzák íjaik.
Rögtön egy gondolat foszlány kúszik be az agyadba. "Háát persze! Végig követtek, mindig rám van valaki állítva, így találtak meg most is. Hogy gondolhattam, hogy csak így egyszerűen hagynak elfutni."

//OFF: Az első nyíl sebzése: 6 Fp; A másodiké: 4 Ép és 8 Fp; A harmadiké: 3 Fp//

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

Mikor magamhoz térek a vesszők ütötte sebek lenyűgöző fájdalmától, rögtön tudatomba hasít, hogy az életem forog kockán. Talán némi reményben még bízakodva, lódulok meg ösztönszerűen az egyetlen búvóhelyemül szolgáló lakosztály felé, lehetőleg elkerülve az orvlövész osztag kivégzését... Felmérve a helyzet nem túl biztató, de megpróbálom túlélni, a terep azonnali elhagyásával kivitelezve... A helyzetben, semmi idő a gondolatokra; kitérés, sprint, fedezékre korlátozódott az életfelfogásom...

[A Rászil]

Érzed hogy itt már az életedről van szó. Ezeket a szituációkat valahol tudat alatt még élvezed is, ilyenkor érzed igazán, hogy élsz. Érzékeid kiélesednek, minden pillanatot máshogy élsz meg. Elkezdesz futni, valahogy megérzésből tudod, merre kell mozogj, nem nyíl egyenesen futsz, néhol kitérsz jobbra, néhol balra. Megpillantasz a sikátorban egy nagy dobozt magad elött, hirtelen meggondolásból bebújsz mögé, megpihensz, és hátha. Hátha olyan hülyék hogy kövessenek. Két három nyílvessző elsuhan fölötted. Kicsit ki lesel, senki nem követ, vagyis egyenlőre. Az óriás lábát még látod, de lassan az is kikúszik a képből. A fene túl élte az a szörny. Szorosan a falhoz, és a ládához bújsz. Fölötted egy fa ablak bedeszkázva, a búvóhelyedtől a ház már csak 2 métert tart utána beugró. Arra felé nézel, majd egyszer csak egy fej bukkan ki mögüle. Egy gyerek fej. Rád sandít, picit mintha megijedne, vissza húzza a fejét, majd megint kibújik, és tördelten de megszólal közös nyelven.

- Idegen! Kedves az életed? Akkor kövess! Bízz bennem idegen!

Majd újra eltűnik a fal mögött.

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

A kitérőmanőver hevében felszökött adrenalinszintem, néhány pillanatra letompította az iszonyú és csodálatos fájdalmaimat, amik a fedezékemül szolgáló doboz mögé bújva, ismét kezdik eluralni a testemet. Gyöngyöző homlokomról letörlöm az izzadtságot, miközben a kapkodó lélegzetemet próbálom lecsitítani... hiába a pulzusom, megszámlálhatatlan. Cikázik az agyamban, hogy; na most hogyan tovább.
<Innen vajon hogy lépek le?.. Mérgezték is a kurva nyilukat?>
Űzött vadként meredek a vállamból kilógó vesszőre. Még nem volt alkalmam foglalkozni vele és mivel nem figyeltem meg kellőképpen, hogy a nyílhegy horga milyen mértékben van kialakítva, ezért nem merem megkockáztatni, hogy egyszerűen kitépjem magamból. Legalábbis ebben az állapotban még nem. Még a végén beleájulok... Pillanatnyi szusszanásra csak megfelelt a fedezék, bár az idő múlásával kérdésessé válik biztonsága, s hogy ne szalasszam; gyorsan belekezdenék a fájdalomcsillapító koncentrációmba -gondolván, hogy aztán talán nem ájulok el a vessző eltávolításától- de megijedek, mert mintha képzelődnék; tűnik fel egy gyerek feje, majd el.
<Csak nyugalom öregfiú, szedd össze magad!>
Nyugtatom le magamat, majd ismét belekezdenék a diszciplínába amikor ismét feltűnik a gyerek arca. Rádöbbenek, hogy mégsem képzelet, amikor érthető beszédbe kezd.
<Hát az túlzás, hogy kedves az életem, de mindenképpen hasznosabbnak érzem magam élve...>
Úgy gondolom, hogyha leakarna buktatni, akkor az üldözőimnek szólna, hogy innen van jó rálátás a lövéshez és nem nekem. Választásokban szűkölve, megpróbálok megbízni a srácban és követem... Jobbomban még a kard, hogy legalább úgy haljak meg, ha már meg kell halni.

[A Rászil]

Bár lehet most tested jobban kívánná a meditációd, lehet, hogy megbízhatsz a gyermekben. Bár ezt inkább a testedet gyötrő fájdalmak kiáltják neked. De úgy érzed, hamarosan nagyobb segítséget is kaphatsz tőle. Felkászálódsz a földről, és begörnyedt háttal, szinte guggolva, beugrasz a ház mögé. Egy ugyan olyan kis sikátorba ugrottál be mint az előző, itt csak annyi változott meg, hogy nincsenek árusok. Ott fogad újfent a gyermek. Úgy körülbelül 13 évesnek tippeled, igazi dzsad utca gyereknek tűnik, koszos egyszerű ruhákban van, egy gatya és egy ing teszi ki a ruházatát. Rád néz és azt mondja.

- Idegen kövess! Anyámhoz viszlek. Ő tud ellenszert a sebeidre, és talán ő tud neked segíteni, hogy mit kezdj ezekkel a népekkel. Bízz bennem, jobban ismerem ezt a várost, mint ezek a tolvajok.

Majd a kis srác meg se várva válaszod, mezítláb tovább szalad ezen a sikátoron. Megint hátra néz és utánad szól.

- Mire vársz idegen? Hamarosan többen lesznek mint eddig, és ilyen állapotban nem bírsz el velük. Láttalak már küzdeni, és az itt most kevés lenne.

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

A gyerek után rálelve a sikátorra, feleslegesnek találom továbbra is a marát markolni, ezért visszatolom a nem éppen rászabott handzsár hüvelyébe. Fegyvergyűrű, selyemszalag illetné, de most én méltatlanul még lesem töröltem... Másra szánom azt a kevéske időmet, amit a rohanó gyerek sietsége dacára még gyorsan betudok iktatni. Bizonytalan léptekkel indulva, bal kezemmel megmarkolom a nyílvesszőt a testembe fúródott tövénél, míg jobb kézzel letöröm a vessző többi részét és a tollas végét, köpenyem zsebébe rejtem. Evvel annyit nyertem, hogy legalább nem látszik messziről, hogy egy ember, nyílvesszővel a testében rohangál az utcán. A vállamból kilógó megmaradt arasznyi részét pedig könnyebben takarja a köpeny... de legalábbis a mozgásban kevésbé zavar, mert aki jobban szemügyre vesz az úgyis tudni fogja, hogy rendesen ellátták a bajom. Ennek ellenére megpróbálom takarni a vesszőcsonkot, miközben egyre gyorsabb tempóban követem a gyereket, akiben magyarázhatatlan bizalomra leltem.
<Talán az a tolvaj banda nem csak az én életemet keseríti ebben a városban.. Rendben kölyök!.. Úgy nézem, hogy rád férne egy pár cipő.. de legalábbis bármi amit a családod kíván, ha innen kiviszel...>
-Csak egyh... csak egy kérdés kölyökh!.. Miért segítesz rajtam?-
Kérdem tőle, loholásunk közben.

[A Rászil]

- Tudod mit csinál egy jó gyerek, idegen? Hallgat az édesanyjára! Ha tudni akarod, anyám küldetett érted idegen. Tudta hogy követnek, és beszélni akart veled. Lehet ha egyenest a Dünevándorba mész, nem lett volna bajod, idegen, előbb eltudlak rejteni. Most már mindegy. Siess idegen, bár már nem hiszem hogy megtalálnának.

Mindezt futás közben mondja, közben sikátorról sikátorra váltogatja az irányt, egyre kisebbekbe tévedtek, lassan már azt gondolod hogy ebből még valami rossz sül ki mivel fáradni is fáradsz.
Majd egyszercsak megáll egy kisebb utcácskában, egy igen piszkos utcácskában, ütött kopott ház előtt, amelyen ablakok sincsenek, csak egy rozoga fa ajtó. A kis srác kinyitja, majd azt mondja.

- Gyere ide be Idegen!

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

Valójában fogalmam sincs merre járhatunk a sikátorok útvesztőében és mikor már biztonságba kerülök, akkor is a gyerek helyismeretére bízom magam, akinek a tenyerében van az egész város. Egészen a házig követem, majd nekidőlök háttal az ablaktalan kis házikó falának és egy kicsit kifújom magam a sietség után. Nem lennék így kidőlve, ha nem kaptam volna sérüléseket, mik nagyon sokat kivesznek az ember erejéből. Mikor végre összeszedem magam, teljes nyugalmat színlelve egyenesedek ki görcseimből. A gyerekre nézek, kinek a szavai pörgetik a kereket fejemben.
-Várj egy pillanatot... megpróbálom rendbe szedni magam egy kicsit...-
Elmém összes erejével koncentrálok a fájdalom csillapítás diszciplína alkalmazására. Levetem a köpenyt, letépem a bal ingujjamat és kitépem a nyílvesszőt, majd a gyerek segítségét kérve, bekötöm a sebet az ingujjal. A leterhelő manőver után, visszahúzom köpenyem és megrogyva és elcsigázva szólok a gyerekhez.
-A fogadó területe biztonságban van ezektől az alakoktól? Mindenképpen vissza kell még térjek a cuccomért...-
Tétlenkedek egy kicsit a bejárat előtt...

//Pszít levontam, Fp-hez adtam.. Mennyi Sp-t szenvedtem a nyílhegy kiszedésnél?//

[A Rászil]

//OFF: 1k6 sp-t szenvedtél//

- Nyugodtan szedd magad rendbe idegen! Hadd találjanak ránk ezek! Aztán mind kettőnkkel végeznek! - picit eltöpreng - Bár nem hiszem, azért jobb vagyok én annál, minthogy ezek a senkiháziak ránk találjanak. És még doolgozhattam is volna neki. Nem is kevés pénzért. Cxsak anyám... Az anyám... De Galradzsa lássa lelkem szeretem... - Ezt inkább már magának mondja mint neked.

Közben a srác a két sikátor sarkán kémleli az utcát. Megállapítod magadban, hogy nagyon nagy színész, nagyon jól alakítja, a bámészkodó utca kölyköt.

- Hogy vissza tudnál menni e a Dünevándorba idegen? - néz rád kérdőn a kölyök. - Előbb bezsélgess el anyámmal, igérd meg neki h segítesz, és utána bármiről szó eshet. Vissza tudlak vinni, vagy ha esetleg szeretnéd én is ellmehetek majd a cuccaidért. Persze ha segítesz édesanyámnak.

Csak most hogy kezdesz megnyugodni, veszed észre, hogy a srác, milyen szépen beszéli a közöst.

- Na ha elkészültél, bemehetnénk már végre?

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

Gondterhelt arcomon; a fájdalmon kívül, talán a sűrű napom hatására kialakult -fejemben tomboló- káosz is vet néhány ráncot, ahogy hallgatom a mondandóját, kicsit elcsodálkozok. Egyre inkább kezd érdekelni az anyja, aki bajban lehet ahogy kiveszem a gyerek szavaiból. Mikor még egyszer feltűnik, hogy idegennek szólít a fejem csóválom, majd sóhajtok egyet.
-Szólíts Hoa-teng-nek... Miért nem avval kezdted, hogy bajban van az édesanyád?
<Nagyon remélem, hogy képes leszek rajta segíteni... ilyen állapotban.>
Távolabb állok a faltól, s utoljára ellenőrzöm a rögtönzött kötésemet: rápróbálok bal kezemre, mozdítom és szisszenek, de csak épp egy pillanatra, hogy ne látsszon a teljes fájdalmam, aztán kémlelem, hogy mennyire stabil a kötés, nem ereszt-e túlságosan sok vért ki a sebből... Be kell lássam, hogy szakszerű ellátás híján, csak rosszabbul leszek. Görbe tartásomból, lázas tekintetemet a bejáratra vetem és sóhajtok még egy még mélyebbet...
-Nah... azt hiszem rendben vagyok.
Majd bemegyek a kis házikóba.

//semmi gond //

[A Rászil]

- Szerinted abban a szituációban amiben rád találtam, lett volna alkalmunk csevegni, Idegen! Vagyis Hoa-teng, tessék! Nem hiszem, meg ha ezzel indítok, lássuk, be nem biztos hogy velem jössz, így hogy rögtön segítséget, adtam neked, így már nagyjából tartozol nekem. Vagyis nem nekem fogsz hanem anyámnak, de a mostani helyzetedet nézve ez nem lesz segítség, mert ezzel a saját életedet is mented majd! - mindezt még mindig, úgy mondja, hogy közben a környező sikátorokat figyeli.

Majd elindul az ajtó felé, elővesz, valamit, amiben valamiféle, tolvajkulcsot vélsz felfedezni. Majd oda megy az ajtóhoz, és elkezdi bütykölni. Rád néz, majd kérdő tekintetedre, azt feleli.

- Ne lepődj meg! Ez nem a mi házunk, ide csak a biztonság kedvéért jöttünk, csak nem gondoltad hogy otthon fogadunk! - majd megint végig mér, - Elég rossz bőrben vagy Idegen! Ja bocsánat, Hoa-teng! Valahogy alig jön a számra, ez a név. Anyám majd rendbe rak, elég jó herbalista, és az orvosláshoz is ért. Muszáj volt neki, elég eleven kis kölyök voltam! - majd elkuncogja magát, majd végez a bütyköléssel és az ajtó kitárul, - Csak utánad! - Mutat befelé.

Bentről gyertyák gyér fénye kanyarodik kifelé, belépsz, egy elég ritkásan berendezett raktárhelyiségbe toppansz, a ládákon kívül csak egy két szép illetve egy nagy szekrény található. A ládák nagy része, a falakmellé egymásra tornyosítva vannak elhelyezve, főleg veled szemben, ahol majdnem a plafonig érnek. De egy kettő már a szóba közepén fekszik felfeszítve. Eléggé úgy tűnik, hogy a mögötted belépő fiún kívül, nem tartózkodik itt senki.

- Kövess! - szól neked a srác. Elindul a felpakolt láda tenger felé, majd egyszerűen megkerüli. És így csak most veszed észre, hogy a láda fal mögött nem rögtön a fal található. Igazán frappáns gondolod, Így senki nem keresné a mögötte lévő ajtót az, aki csak betoppan ide, és nem néz körbe, úgy igazán.

[Rontho Marmalon]

(Hoa-teng)

Az agyafúrt kis fickó helyzetismertetésére a szememet mardosó izzadtságomat próbálom kidörzsölni abból jobb kezemmel, mintha nem hinnék annak amit látok, illetve, hogy ilyen szituációba voltam képes keveredni. Bal karom, csak tehetetlenül lóg, bár nem béna, csak fájdalommal jár a mozgatása. Úgy vélem, hogy talán fel is kéne kötni... Szemeimről, állam alá kúszik a jobb kezem és fejem támasztja, ahogy válaszként motyogok neki.
-Jól van! Elismerem, hogy igazad lehet.-
Mikor feltűnik, hogy zárva van az ajtó, félrébb tántorodok tőle, hogy a gyerek hozzáférjen, s valóban csodálom a tolvajkulcsokkal bíbelést, mert hittem, hogy otthonához hozott. Mikor úrrá leszek meglepetésemen, rekedt hangon folytatom a csevejt.
-Ugyan, egy percig sem hittem, hogy itt laktok... Tudod mit? Szólíts ahogy tetszik... s ha már itt tartunk, gondolom a te neved titkos...-
<Talán nagyobb szívességet tesznek nekem, mint amit majd tőlem várnak... de nem bánnám azt a sebgyógyítást...>
Fokozott óvatossággal és figyelemmel követem a gyereket a rejtekhely felé... amennyire tőlem telik, kissé kilyuggatva.

[A Rászil]

- Csak addig titkos a nevem Hoa-teng ameddig nem derül ki, hogy segítesz-e édesanyámnak. AZ igazság hogy tudom mit akar tőled, én mondtam neki hogy veled is csak az időnket vesztegetjük, nem tudsz te nekünk segíteni, és nem is akarsz, ha van eszed elmenekülsz innen.

Beléptek a ládák mögé, és igen, rögtön ott van a várva várt ajtó. A srác gondolkodás nélkül benyit, körbe néz, majd megszólal.

- Itt vagyunk Anyám! Meghoztam. Igaz nem olyan állapotba mint kéne nekünk.

Rögvest követed a srácot beljebb, és egy még kicsi szobába toppansz. Ezt is csak gyertyák világítják meg. Mindössze két ágy, egy asztal három szék, és három nagy szekrény van itt benn. Szemközt újabb ajtó vezet tovább. Mikor belépsz, a középen elhelyezkedő asztalnál, egy dzsad nő ül, érkeztedre felpillant. Csak nem eláll a lélegzeted, ami amúgy is elég nehézkes. Egy gyönyörű dszad nő pillantása találkozik a tiéddel. Fekete ruhákban van, szinte arcán kívül mindenét eltakarja, de az arca, hát egyenesen gyönyörű. Nagyon fiatalnak nézed. Csodálkozol is, hogy ilyen nagy fia van. Köszönni sincs időd, amikor felpattan.

- Oh szent Galradzsa! Mi történt? - néz kérdőn fiára, majd közben szemügyre veszi sérüléseid. - Üljön le azonnal és tegye szabaddá a sérüléseit. Bízzon bennem Idegen!