Nilin Arbel Doran Külső Városgyűrűjébe született, elszegényedett nemesek lányaként. 14 évesen feleségül adták egy öreg varázslóhoz, aki mellett nemesekhez méltó neveltetést kapott; cserébe gondozta a beteg aggastyánt. Másfél évre rá a varázsló elhunyt. Nem született tőle gyermeke, de a sok tudáson kívül vagyont is örökölt tőle, amivel akár három évig is eltarthatta volna magát munka nélkül. Sosem volt azonban semmirekellő, így a vagyont elrakta, és varrónőnek állt.
Leanyl Arthidas kitaszított elfként járta a világot. Hosszú éveket töltött már emberek között, ebből az utolsó 2 évet Doranban. Nem tudta volna megmondani, mikor is kezdtek gondolatai és érzelmei az emberekhez hasonlatossá válni… És bár nem bánta a változást, mégis hiányzott neki az elf erdők nyugalma, és a régi lassú folyású élet. Íjkészítéssel kereste a kenyerét - no persze nem készített sosem elf íjat, de emberíjainak jó minősége így is hamar meghozta neki az ismeretséget.
Az íjkészítő és a fiatal varrónő véletlenül találkozott. A férfi mintha egy embertestbe zárt elfel beszélgetett volna: a lányból áradt a nyugalom és a romlatlan tisztaság. Egy évre rá már összeházasodtak, és megszületett a lányuk is. A kislány gyorsan cseperedett az évek során. Anyjától a visszafogott, kedves természetet, míg apjától a hevesebb érzelmeket és a csavarosabb észjárást sajátította el. A férfi persze nem győzte hangsúlyozni, hogy a túlzott jókedv, vagy a zabolátlan méreg nem méltó egy elfhez, így –akárcsak apja- a lány is megtanulta fékezni ezeket. A tisztesség és a becsület pedig mindenek felett állt. Rend és Élet irányba nevelték.
Leanyl emellett megtanította a természet szeretetére, az állatok megértésére. Már tíz évesen megkapta saját lovát, egy csikót, ami vele együtt nőtt fel. Így, ha másért nem is, hátasa kedvéért később is kijárt a szabadba, hogy átmozgassák magukat.
Mikor elég idős lett hozzá, szülei iskolába küldték, ahol dorani szokás szerint meg is kezdte tanulmányait. Kiemelkedő tehetséget mutatott bármi iránt, ami érdekelte: nyelveket tanult, történelmet és legendákat olvasott, és kitartóan gyakorolta a pszi alapjait, ameddig csak elméje bírta. Kereste a helyét a világban – hiszen a legtöbb gyerekkel ellentétben ő nem mondhatta el magáról, hogy az emberek közé tartozik, és az elfek közé sem tartozott soha. Valami hiányzott az életéből… De még nem tudta, hogy mi.
Már ekkor ráragadt a Róka név, később tanárai is ezt használták.
Nem csak származása miatt, de az Egyetemen nyújtott kivételes tanulási képessége és tudásszomja miatt is mindig kitűnt társai közül - ám az még őt is meglepte, hogy a Belső Városrészbe egy varázslómester ajánlásával jutott be. Határozott célja volt a próbákon helytállni, hogy varázsló válhasson belőle, de így ezt megkerülve azonnal az új tanulók közé került. A mester pedig, aki felfigyelt rá, kivételes figyelmet szentelt neki. Eközben megtanították az alapokra, és Róka elméje szivacsként szívta magába az újabb és újabb tanokat.
Az 5 év letelte előtt aztán új probléma kezdte foglalkoztatni: meg kellett találnia saját varázslóbotját. Mesterei megmondták, hogy aki ennyi idő alatt nem találja meg, abból nem válhat igaz varázsló. Róka azonban nem félt: egyre gyakrabban zavarták látomások a helyről, az útról, a fáról… Tehát kellett, hogy létezzen valahol. Az utolsó év végén útra kelt. Fája nem a dorani dragfák között nőtt, hanem valahol a szomszédos Fyltehar-tó tenger felé ágazó folyama mentén. Visszatérte után egy évig őrizgette maga mellett a botot, majd túlesett az egy napig tartó rituálén. Hosszú meditációja alatt nem csak saját lelkének hiányzó darabkájával, de új látásmóddal is gazdagodott. Mintha minden megvilágosodott volna, sokévi keresés után megtalálta helyét a világban. Vöröses botja megszerzése után tehát magabiztosan döntött: a mentál- és asztrálmágia érdekelte. Döntése oka egyszerű volt: az anyagi síkon nem érezte otthon magát egyik faj között sem, ám az asztrál és mentál síkokon ugyanolyan értékű volt, mint bárki más! Egy a sok közül, része a Körforgásnak - az ő feladata pedig az, hogy lelkét segítse a fejlődésben. Ezután keveset foglalkozott tehát az anyaggal kapcsolatos varázslatokkal, tanokkal: figyelmét a Lélek síkjai felé fordította.
Ezzel több varázslót is megdöbbentett, de a megfelelő mesterek mellé szegődve széleskörű tudást szerzett. Kedvenc tanára pedig megtanította mindezt rúnákba írni. Így, bár ez ritka volt Doranban, ígéretes mentál- és asztrálmágus vált belőle.
Igyekezett minél több tudást befogadni nem csak varázslóként, de tudósként is: a múlt, az ősök keresése miatt folytatta a történelem és a rúnaírás tudományát. Emellett tudta, egyszer el kell majd hagynia Doran falait, hogy odakint gyűjtsön még több ismeretet. Mire eljött ez az idő, felkészült több eshetőségre: hogy ne hozzon szégyent a dorani mágusokra és elérje a célját, etikettet tanult. Arra az esetre, ha teste esetleg megbetegszik majd, a herbalizmust is gyakorolni kezdte. Azért pedig, hogy egy-egy út során meg tudja magát védeni, alap harcképzésen vett részt, és elemi mágiáját is a védelemre hegyezte ki.
Már semmi sem állhatta útját annak, hogy valódi varázslóvá váljon. Szorgalmát és hatalmas akaraterejét csak a teste fogta határok közé: hamarabb elfáradt a kelleténél, ha varázsolt…
Jelleméből az Élet tanulóévei alatt eltűnt. Az anyagi világ másodlagos lett számára. „Ha valakinek eljön az ideje, meg kell halnia – akár másvalaki keze által.” A lélek a fontos, az pedig nem hal meg, csupán újjászületik. (Ez persze nem jelenti azt, hogy Róka szeretné a halált, sőt továbbra is az élethez ragaszkodik, de sokkal könnyebben elviseli valaki más halálát, mint előtte.) Emellett szilárdan Rend jellemű maradt.
Mesterei aztán a sok éves oktatás után küldetést bíztak rá: az északi városállamok területén ókyr nyelvű kőtáblákat találtak. Nem volt annyira fontos, hogy a tapasztaltabb varázslók közül bárki odamenjen, mégis érdekelte Dorant a rájuk írt szöveg. Róka pedig jártas volt már az ókyr fordításában. Felnyergelte hát a lovát, elbúcsúzott a szüleitől, és útra kelt. Nyilvános térkapun keresztül Doranból Ifinbe lépett át, és onnan folytatta lóháton útját. Keletnek indulva azonban, valahol a Yankarba vezető út mentén furcsa „csatába” keveredett.
Egy megtermett barbárt több másik (hasonló értelemmel megáldott) férfi állt körbe, s míg ők verték, egy ork varázshasználó a halálba készült küldeni a földön fetrengő áldozatot. Rókát nem engedte továbbmenni igazságérzete: az erőfölény még hagyján, de a sámán tudás nélküli, becstelen mágiájával rásegíteni erre az amúgy sem egyenlő küzdelemre már több volt a soknál. Mentálmágiát használva megállította hát a gyenge akaraterejű orkot, hogy valamicske esélyt adjon a barbárnak – bár ezzel, tudta, önmagát is veszélybe sodorhatta. Nagy meglepetésére azonban a korg nemhogy felkelt a földről, de pár perc leforgása alatt elrendezte sorait az összes támadójával. Mire Róka felocsúdott a döbbenetből, a férfi hűséget fogadott neki egy évig, cserébe amiért megmentette őt.
Így társasággal folytatta az útját. Noha nem tartotta sokra Kermorwant tudása hiányai miatt, a komoly fogadalom, amit tett, elismerést váltott ki belőle.
). 
Remélem hamarosan átnézi. 
Az értékeket átírtam úgy, ahogy kérted, és a plusz pontot is kiosztottam, de azt a varázslóbotnak.