Eme kocsma és fogadó a szegény negyed szélén található. Nevét jó pár esztendõvel azelõtti verekedésbe fulladt zenés rendezvényrõl kapta, ami ezen helyiség falai közt történt. A lényeg mindebbõl, amit hallottam egy régi cimborámtól, ki maga is részese volt a bulinak, s azóta is nagyot hall, hogy 10 évvel korábban, a fogadó neve még Derûs Dalnok volt. Na itt minden év nyarán több dalnok is összemérte tudását. A verseny végén az elsõbbséget a közönség szavazatai alapján állapították meg. Ez így is történt. Vége volt a fesztiválnak, tanakodtak, szavaztak a már enyhén szólva is spicces vendégek. Egy- két hangos szó, fenyegetõzésekkel telített vita után, amely már majdnem birokra ment, két dalnokot szavaztak meg az év legjobbjának. Egy fiatal jóképû suhancot, valamint egy tagbaszakadt, bórvirágos orrú enyhén illuminált állapotú dalnokot. Hát, de így csak nem hagyhatták az ügyet, döntésre kellett vinni a dolgot. Arra jutottak, hogy dalpárbaj döntse el ki a jobb. Fertály óra múlva, két- három környi ital után a dalnokok bele is kezdtek a nagy vetélkedésbe. Sajnos addigra az öregebbik már nem állt biztos lábakon a sok vöröstõl, mit az ellentábor lelkes hívei beleöntöttek. Úgy kellett felkísérni a színpadra és kezébe nyomni a lantot. Na nagy nehezen össze is szedte magát az öreg és mutatta, hogy a párbajt kezdje az ifjabb. A fiú bele is kezdett, jó pár rigmust, verset és ércelõdést elejtve. Mikor az öregre került a sor, az a húrok közé csapott, kitátotta száját és szép basszusa helyett valami földöntúli, visító hang hagyta el azt, aminek hatására mindenki ki a terembe tartózkodott átszakadt dobhártyájával fizetett.
Hát így történt a Vonító Dalnok névadó „ünnepsége”.
A korcsma kívülrõl is mutatja a bent uralkodó állapotokat. Egyszintes, hosszú épület. Falai kõbõl vannak, de cserép teteje kissé megrogyott a tavalyi tél havától. Bár még nem ázik be, de a következõ telet nem biztos, hogy kibírja. Ódon, öreg tölgyfa ajtó álja útját a betérõ vendégnek. Fa padozata szú rágta, minden lépésnél nyikorog. A nagy helyiség végében található a söntés, attól balra egy kis színpadnak szánt emelvény. Jobbra pedig egy folyosó, ami a szobákhoz vezet. Erröl a folyosóról nyílik a konyha is, ahonnan egy felszolgáló lány ki-be jár hordva az étkeket. A hölgy igen magas, vékony testalkatú hosszú vörös hajú lány a tízes évei végén. Bájos kis teremtés, enyhén szeplõs pisze orrával, vékonyka szájával és formás alkatával. Ruhája bokáig érõ szoknyában végzõdik, de mély dekoltázsa dús kebleit jól mutatja. A tulajdonos, egyben a csapos egy középkorú hatalmas termetû legalább másfél mázsát nyomó, erõs csontozatú ember, vagy ha úgy tetszik barbár. Hatalmas farönk vastagságú karjain az ingujj fel van gyûrve és egy vasmacskát ábrázoló tetoválás virít jobb alkarján. Erõs arccsontja, lapos orra arra utal, hogy jó pár verekedés részese volt élete során . Mélyen ülõ barna szemeivel mustrálja a beérkezõ vendéget. Tar, kopasz fejbõrét néha meg, meg simítja lapátnyi tenyerével. Mögötte a falra, egy hatalmas pallos van felakasztva, mely már látványában is ember feletti erõrõl vall gazdájáról. A fogadóban nyolc különbözõ méretû tölgyfa asztal van elhelyezve. Nem sok vendége van jelenleg a korgnak. Két alak ül a terem két sarkában elhelyezett asztaloknál. Egy kámzsás, csuklyával elfedett arcú, ki silány minõségû bort iszogat, valamint egy törzsvendég, ki már így ebéd körül nem tudja, hogy hol jár a sok krogtól. Ö egy idõsebb alak, kinek félhosszú, õsz haja zsírosan, tapad fejbõréhez. Gyûrött és koszos valaha fehér inge vörösbortól foltos. Nadrágja is látott már jobb napokat. Térdénél kiszakadt, foltos és kopott. Lábbelije is arról árulkodik, hogy gazdája már legalább tíz esztendeje viseli. Hiányos fogsorával mosolyogva, teljes révületében figyeli a fel-alá járkáló felszolgálólányt...
