Név: Ayana
Kor: 21 éves
Nem: Nõ
Faj: ember
Szülõföld: Ilanor
Kaszt: Arel-papnõ /Sólyomszív irányzat/
Mester: Aleand (az apja)
Kinézet:
Hátközépig érõ szõke haját legtöbbször befonva viseli. Szabályos és szép arcvonásait az igézõ smaragdzöld szempár teszi még kellemesebbé. Öltözéke magán viseli mind a nõiesség, mind a kényelem jegyeit, hiszen az idomait hangsúlyozó barna szarvasbõr fûzõ nem akadályozza karjait a mozgásban, ahogy a nem túl szoros (barna szarvas)bõrnadrág is kellõ szabadságot nyújt harc közben. Lábán kényelmes fekete bakancsot hord.
Általában ha alkalma nyílik rá, tisztálkodik (tavaknál, patakoknál), s rendben tartja magát.
Magasságát és karcsú testalkatát ilanori származású apjától örökölte, többi külsõ jegyét pedig anyjától.
Szent szimbólumát nyakában hordja, rövid, vastag láncra erõsítve.
Jellemrajz:
Összetett és sokszor kiszámíthatatlan jellem határozza meg. Leginkább akaratos és makacs, csak az õ igaza lehet igaz, még akkor is, ha ez nem így van. Vitatkozi, véleményéhez kézzel-lábbal ragaszkodik (esetenként szószerint), ha kell verekszik, s ha úgy hozza a sors (és õ néha igyekszik irányítani a sorsot), fegyvert ránt, bár nem feltett szándéka bántani a másikat, a kiváltó ok inkább heves vérmérséklete és féktelensége. Ugyanakkor néha kissé kötekedõnek, barátságtalannak, esetleg agresszívnek mutatkozó lány külseje érzõ szívet takar, sírni is képes - akár örömtõl, akár bánattól, akár dühtõl. Szívesen segít a rászorulókon, imádja a természetet: fát, virágot, állatot, védelmére kel annak, akit gyengébbnek - és perszer ártatlannak - ítél meg egy szorult helyzetben; akkor sem keseredik el, ha a támadók száma túl nagy, hiszen elõbb-utóbb úgyis az Istenek Völgyébe jut, Arel oldalára, aki annál büszkébb lesz papnõjére, minél nagyobb csatában veszti életét.
Önszántából sose hagyná senkinek, hogy irányítsa, ha neki nincs kedve hozzá.
Ha arról van szó, hogy valakit meg kell gyõzni, türelmetlen, de a tanuláshoz általában türelmes, leszámítva esetenként heves dühkitöréseket, ha valami nem megy. Viszont akkor sem adja fel, amíg nem sikerül.
A szórakozás nem áll messze tõle, amennyiben van megfelelõ társaság.
Elõtörténet:
Doriantól nem messze hangos csoport ült körbe egy vidáman lobogó tábortüzet. Tivornyájuk zaja volt az, mely elkergetett a környékrõl minden állatot, s ugyanez hozta el a sok férfi közé Ayanát, akinek - miután lovát valamivel arrébb kikötötte egy fához - épp annyi ideig kellett a tisztás szélén ácsorognia, míg fekete köpenyét kioldotta, s láthatóvá vált tökéletes alakját hangsúlyozó szarvasbõr nadrágja és fûzõje. Ezután elég volt egy igézõ pillantás a smaragdszín szempárból és egymást lökdösték, hogy hellyel kínálják. A fiatal nõ - jó ízléséhez és szépérzékéhez híven - amellé telepedett el, aki a leginkább volt jóképûnek nevezhetõ abban a rusnya és szesztõl bûzlõ kompániában. Nem lehetett elég óvatos, így ügyelt arra, hogyha kardja nem is, de bakancsa szárába rejtett vadászkése szükség esetén kéznél legyen.
- És mit keres egy magányosan, alkonytájt az erdõben? - kérdezte a "majdnem" jóképû férfi, aki mellett Ayana helyet foglalt.
- Egy magas, izmos és jóképû férfit - felelte a nõ, majd kivette elvette szomszédjától a korsóját és nagyot húzott belõle. Bor volt benne - nem minõségi, de iható lõre.
- Micsoda véletlen! Én is az vagyok! - kiáltotta vigyorogva a férfi és átölelte Ayana vállát.
- Félreértettél, cimbora! - húzodott el a nõ, a korsót újból szájához tartva, majd visszatolta a férfi orra alá. - Tölts újra!
Ayana megvárta, míg óhaja beteljesedik, aztán folytatta.
- Én konkrétan egy férfit keresek. A neve Aleand. Néhány napja át kellett utazzon ezen a vidéken. Ugyanilyen íja van és... egy kicsit idõsebb, mint én. Talán egy sólyom is kísérte. Szóval találkozott vele valaki? Látta valaki?
A válasz egyértelmû a "nem" és fejrázás volt.
- Miért is érdekel téged az az... Aleand, mikor itt vagyok neked én, Torek? - húzódott közelebb újfent a férfi, s szemöldökét huncutul megelemte.
- Na igen! - vigyorgott a nõ, kissé csalódottan az iménti választól, hiszen az utóbbi hétben szinte minden megkérdezettõl ugyanez a felelet jött, csupán ketten vélték látni egy szántóföldön áthaladva. - Csakhogy ez az Aleand az apám.
Nem várt semmiféle megértést, de még egy kis figyelmet se, mert ha valamelyik közülük találkozott volna az apjával, úgyse emlékezne rá, s Aleand nem is arról volt híres, hogy az idejét emberekkel tölti, fõleg nem ilyenekkel. Az is csoda, hogy a saját lánya mellett ennyi ideig kibírta, hogy papnõvé szentelte és ennyi ideig oktatta, csakhogy egy reggelre virradóan lelépjen egy árva búcsúlevél nélkül. A családjukban nem volt túl nagy tradíciója sem a türelemnek, sem a családi kapcsolatoknak és összetartásnak; az anyja csak addig bírta, míg ki nem pottyantotta magából a csecsemõ Ayanát, így ha vannak is féltestvérei, arról sem õ, sem apja nem tud. Az egyetlen hagyomány, melyet ápoltak és átadtak egymásnak, Arel szent hite.
- Elég nagylánynak tûnsz ahhoz, hogy apa nélkül is meglegyél - zavarta meg Torek a lány gondolatait, ahogy újból magához húzta, s valószínûleg szándékosan, egy kis bort löttyintett a korsóból a lány fûzõjére. - Azonnal letörlöm! - nézett a férfi bocsánatkérõen, ugyanakkor élvezettel dörzsölgette Ayana dekoltázsát.
- Szerintem már eltûnt a folt - jegyezte meg a lány szigorú arccal, majd a szavakat egy erõteljesen csattanó pofon követte. – Legközelebb a torkod vágom át!
Torek a pofon után elhúzódott, Ayana pedig felhajtotta a bort és elégedett pillantással végigmérte a meglepett társaságot.
- "Uraim", távozom!
A nõ kezébe vette köpenyét, felállt és elindult a tisztás széle felé, ahol kancája, Ynysa türelmesen várt rá.
- Indulunk tovább, kislány! - lapogatta meg a ló nyakát, amikor valami neszre lett figyelmes. - Ki van ott? - bámult a sötétségbe.
- Figyeltelek - csendült fel egy ismerõs hang.
Ayana elmosolyodott. – Azt hittem már megint le akarsz rázni.
- Tettem valaha is ilyet? - kérdezte Aleand, miközben odasétált lányához.
- Elõfordult – vágott sértõdött arcot Ayana.
- Okos lány vagy. Még jó, hogy apádra ütöttél – vigyorgott a férfi, majd rövid szünet után hozzátette. – Most már papnõ vagy. Nincs egymásra szükségünk. Ne gyere utánam, ne keress, ne gondolj rám – hagyjál békén! Én most elmegyek, megfiatalíttatom magam és élvezem az életet: nélküled! - vetett egy gúnyos, ugyanakkor megnyerõ mosolyt apa a lányára, majd hátat fordított és elindult vissza se nézve elindult a fák sûrûjébe.
- Nem mehetsz el! - kiáltott fel Ayana dühösen és a férfi után rohant. - Itt maradsz! - vetette rá magát Aleandra, és öklével püfölni kezdte hátát.
A férfi megfordult és Ayana karjait erõs markába zárta. - Maradj nyugton, te átkozott lány! - tekintete szúrós volt és parancsoló, ahogy hangja is.- Én most elmegyek! Te pedig itt maradsz! Vagy mész, ahová akarsz, bánom is én! Csak ne gyere utánam, mert ezegyszer nem foglak megszánni. Az se az én döntésem volt, hogy magamhoz vegyelek. Engem most már várnak a predoci borok és nõk.
Aleand végül engedett szorításán, Ayana pedig azonnal magához húzta sajgó karjait és szemrehányó tekintettel dörzsölgetni kezdte õket. Aztán arca megváltozott, szája sarkában gonosz mosoly kélt és egy hirtelen jött ötlettõl vezérelve apja kezét szájához rántotta és amilyen erõsen csak bírt, beleharapott.
- Egy kis útravaló, hogy ne felejts el - mondta vigyorogva és törölgetni kezdte álláról a férfi kiserkent vérét.
- Ez pedig tõlem... - lendítette meg Aleand sebzett kezét és egy jókora pofont adott lányának. - ...hogy mégiscsak emlékezz apádra! - Ezután nevetve sarkon fordult és otthagyta a meglepõdött Ayanát, aki immár saját vérét törölgette ajkairól. Nem is számított másra.
- Meg leszek nélküled! Nem fogsz hiányozni! - kiáltotta az árnyak közé veszõ apjának, aki már válaszra sem méltatta. - Utállak! - fûzte még hozzá, mikor már csak sejthette, hol lehet a férfi. - Utállak, utállak, utállak! - ismételgette, míg szemébõl ki nem gördült egy könnycsepp, aztán még egy, és még egy - zokogva borult térdre. Mérges volt, és makacssága folytán nem akarta beismerni, hogy apjának igaza van, akármilyen szívtelenül is adta tudtára. Végül térdre borult és istennõje szent szimbólumát szorongatva némán fohászkodni kezdett. Mire végzett, sírása abbamaradt, lelkét eltöltötte a természet nyugalma.
- Tényleg nincs szükségem másra – lehelte maga elé, aztán Ynysához lépett, fülébe kedves szavakat suttogott. - Reggel bemegyünk a városba körülnézni!
Azzal Ayana felmászott a nyeregbe és elindult keresni egy tisztást, távol a tivornyázóktól (egy kellemesebb társaságról nem mondott volna le), ahonnan másnap tovább lovagol. De addig még hátra van egy egész éjszaka, melyen le kell zárnia élete eddigi szakaszát és egy új lapot felütnie abban a bizonyos Nagy Könyvben.
Az este álomtalanul telt, ahogy azt elõre sejtette. Helyette gondolkodott.
…Anyjával, Erdrával, elég szegényesen éltek Dorianban. Erdra csinos volt, így szülei örömlánynak adták. Így találkozott össze Aleanddal, akitõl teherbe is esett. A férfi errõl csak három évvel késõbb szerzett tudomást, amikor ismét arra járt, s véletlenül összetalálkoztak. Az aznapi szórakozására szánt pénzét inkább Erdrának adta - hiszen a nõ sorsa így is elég sanyarúságos volt – viszont a gyermeket nem akarta látni, s újból csak eltûnt. Látogatásai viszont egyre sûrûbbek lettek, s mindig vitt valamit a nõnek – pénzt, bõröket, élelmet, vagy ékszert -, amivel segíthette õt, így a lánynak nem kellett annyi idõt az utcán tölteni és erszények után rohangálnia - amit egyébként élvezett is veszélyessége miatt, s csak leleményességének köszönhette, meg annak, hogy gyermekként apró termetû volt - csak aztán indult meg a növésben - és kis helyekre is befért, hogy nem koncolták meg fel. Aleand nem azért vitt nekik adományokat, mert szerette Erdrát, hanem mert egy gyereket mégiscsak fel kell nevelni. Ayana oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság, ki lehet az a férfi, aki ennyi mindennel elhalmozza õket. Amikor 15 éves lett, Erdra felfedte a titkot, amitõl a lány szíve reménnyel telt meg. El is határozta, hogy legközelebb apja után szökik – ez néhány hónapon belül meg is történt, de hamar lebukott, s Aleand visszahurcolta a kapálódzó, visítozó, harapós lányt, akinek feltett szándéka volt, hogy lábaival felszántsa az utcákat. Az eset minden egyes alkalommal megismétlõdött, mígnem két év elteltével a férfi felismerte, hogy a gyermekre „reátette Arel a jegyét”. Az Istennõ akaratának már nem mondhatott ellent és nem is akart. Ayanát magával vitte és megtanította, hogy éljen együtt a természettel, hogyan forgassa a fegyvert, hogyan bánjon az íjjal. Megismertette vele az erdõ állatait és a sólymokat, megmutatta, melyik növény mire jó, s azt is, hogy lehetnek segítségére az orvoslásban. Megtanította neki a közös nyelv alapjait. Kioktatta az úszás, lovaglás fortélyaira. Ekkor kapta hátasát, Ynysát is. Végül Ayana a sok testmozgás után elméjét is megmozgatta: elsajátította a pszi használatát, Arel vallásának alapjait, az istennõtõl támogatást kérõ imákat, s a csaták, vadászatok utáni áldozati szertartások menetét. Idõnként a szórakozásnak is hódoltak, s a lány a férfiak terén is tapasztalatokat szerzett, ahogy azt is megtanulta, mennyi sört és bort ihat meg úgy, hogy ne legyen tõle túlzottan rosszul.
Közel három év telt el, amikor Aleand bejelentette, hogy most már csak egy kis gyakorlás és beavatás van hátra. Ezután még további egy év múlt el, mely során a férfi kifaragta lányának a szent jelképet, a Sólyomholdat, nap mint nap elvégezte a szükséges szertartásokat, hosszú és fáradságos utat járt meg, ráadásul nem távolodhattak el túlzottan a szent ligettõl, ahol Arel oltára állt (ez nem volt más, mint egy nagy, lapos kõ, melybe az idõjárás – vagy talán Aleand – sólyomholdra kísértetiesen hasonlító mintát vésett). Végül a szent szimbólum elkészült, de még egy fél évig kóboroltak, mire ráakadtak egy férfira, Enisre, ki Arel jelét viselte, és akivel együtt visszatértek a ligetbe, hogy megejtsék a beavatási szertartást.
Viharos éjszaka volt, a villámok csakúgy cikáztak át meg át az égen, mennydörgés robaja zengett fel minden percben, az esõ rendületlenül zuhogott, a szél a tisztás fáit tépte, levelek röpködtek ide-oda, s Ayana alig látott a hajától, mely folyton az arcába szállt, s a nedvességtõl oda is tapadt. Aleand és Enis két oldalról közre fogta s együtt kiáltották túl a vihart, kántálták szünet nélkül a tanult imákat, s mire a hajnal elsõ sugarai elérték õket, a tomboló természet elcsendesült, s a távolból egy sólyom vijjogása hangzott fel, mely a tisztás fölé érve körözni kezdett. Ayana gyomra gombostûfejnyivé zsugorodott össze, s csak bámulta a fenséges madarat, mely lassan aláereszkedett a lány kinyújtott karjára.
Ezután már csak az ünneplés volt hátra, aztán mire a következõ nap reggele megvirradt, Enis távozott – és ami azt illeti, Aleandnak is hûlt helye maradt…
A jelen hajnala is lassan közeledett, mire Ayanának végre sikerült elaludnia, ha csak néhány órácskára is, ami még vissza volt az indulásig. Utolsó gondolata akörül forgott, hogy meglátogatja anyját – és nem jönne rosszul egy kis izgalom sem, melyet ha Dorianban nem talál meg, hát tovább vándorol nyugatra.