1. Fejezet – Rögös utak
Micsoda idő! Micsoda hely! Már azt hittem épp kegyeibe fogadott a végzet, amikor is egy jól megtömött pénzeszsák fogadott azzal az üzenettel, hogy egy szépséges hölgynek kell érte tolmácsolnom a szigorú Shadonban. Naná, hogy a kedves színtársulatot búcsú nélkül hagytam ott, de hát hogy búcsúztam volna el? Hogy bár tudom, én adom a főszerepet, a zenekíséretet, a látványelemeket és olykor magam ajánlom a műsorunkat a kényes dámáknak és dölyfös uraiknak, de most izgalmasabb dolgom akadt és hagyom szétszéledni a fényes kompániát? Hát nem, inkább csendben elszeleltem. Nem szeretem a szemrehányó tekinteteket, meg a hasztalan könyörgést, de főképp az átkokat, amiket akkor zúdítanak a fejemre, ha végre belátják, nem használ a jó szó.
Szóval megléptem és jó lovam hátán újra magam vágtam neki a hívogató útnak az ismeretlen vidékre. Berrana-Rodának hívták a kikötővárost, ahol a szépségnek fel kellett tűnnie. Na mire ide elértem, már viharos ég szórta dühét a falakra, az ég a szürke árnyalataiban kereste változatosságát én pedig már beértem volna egy csendes meleg fogadóval is, a bakfis pincérlány fáradt mosolya pedig már egyre elérhetetlenebb álomnak kezdett tűnni. Nem ábrándoztam soká, hajtott a kötelességtudat. Ne nevessetek! Nekem is van olyan. Jó-jó, nem állítom, hogy egy furfangos mókát hajlandó lennék feladni a kötelességért, de azért olykor eszembe jut mit is diktál a jámbor tudat, csak valahogy mindig van jobb ötletem. Szóval mire megérkeztem a kikötőbe, darutollas kalapom igen szomorkásan kopogott a monoton esőtől, de nem ez szegte kedvem, inkább a hír, hogy valami kórság miatt egy hajót sem fogadnak itt. Tessék, látjátok! Íme mindent úgy csinálok, ahogy kellene és mi a vége? Amikor én követném a szövegkönyvet, a világ improvizál körülöttem. Levontam a tanulságot és beültem egy csendes kis ivóba a kikötőben. Jó-jó valójában csendesnek már akkor sem lehetett mondani, amikor betértem, de a verekedés csak később kezdődött. Tehetek én arról, hogy a fehérnépnek megakad rajtam a szeme? Szegény lány épp olyan matróz térdén ült, aki végigpofozta a gályák tengerének minden jelölt kikötőjét, sőt a csapos szerint sok olyan helyet is, ami felett a térképek gondosan elsiklanak. Ezt akkor mondta, amikor hasztalan próbálta leszedni róla a törött lábú faasztalt. Nekem kellett segítenem, az a fráter csak feküdt és meg sem moccant. A csapos viszont roppant udvarias volt, még a boromat sem kellett kifizetnem – igaz, annak a jó része is a faragatlan matróz ingén végezte. Szóval miután így kellemesen felmelegedtem, útra kelhettem végre Sercarappa felé, hogy mégiscsak utánanézzek, mi történhetett a feltűnő szépségű idegen hajadonnal. Fene jó szele volt a hajójának, mert még nálam is előbb ért oda, pedig magamhoz képest alig késtem. Egy kivénhedt helybeli vak koldust kérdeztem, látta-e a hölgyet. Sosem vontam kétségbe a fény gyógyító erejét, de az ezüstpénz megcsillantása ritka látványos gyógyulást hozott a koldus szeme világában, kedélyállapotában és segítőkészségében is. Elmondta merre indult a bájos teremtés, és még hosszan ecsetelte volna, hányan meresztgettek rá éhes tekinteteket (kimondottan éles szeme volt a gazfickónak és jó emlékezete), ha nyomban útnak nem indultam volna a jelzett irányba.
Vajon ha idegen lennék, hol szállnék meg? Az út lusta körívben haladt felfelé, csak kisebb utcácskák keresztezték, de hamarosan virágokkal gazdagon díszített fogadó hirdette magát: a Muskátlis. A foghíjas fogadós olyan hevesen kezdte el tagadni, hogy látta volna, rögvest gyanús lett. Az ivó részben tényleg jókora tömeg várta a rossz idő végét, de az ázott emberek zsúfolt sokaságának mormolása eltompította az érzékeket, senki nem vette észre (vagy jobbnak látta nem firtatni), mitől kerekedik el annyira a fogadós szeme és sárgul el hirtelen, akár az árnyékszék fala. Az ágyékra szegeződő tőr érintése bizony nem a férfit hozza ki az emberekből, főként hogy közben mindenre képes hősszerelmesnek tűntem, aki elveszett kedvesét üldözi kétségbeesetten. Szeretem a hálás nézőközönséget, ha előadásom megindítja a nagyérdeműt és lelkükben valami jó csíráját ülteti el. Úgy éreztem ez történt a megtört fogadóssal is, mindenesetre – talán életében először – őszintén kezdett beszélni. Részletesen leírta milyen társasággal távozott a hölgy, és hová. Nem tudom, a katarzis meddig tartott nála, magam lóhalálában indultam az Árva vára nevű intézmény felé. A fakó falak közt egy öregasszonytól kértem útbaigazítást, de miután inkább csak rémítő jóslatokat vágott a fejemhez a bűnös hely hallatán (lehet egyszer vissza kellene térnem oda?), hát csak rohantam tovább. Egy hatalmas boltíves kapu állt őrt a rosszhírű intézménynek, a míves kovácsoltvas ajtó tárt karokként szélesre nyitva hívogatta a kéjsóvár lelkeket, akár a pokol kapuja. Vajon hogy győzöm meg az ördögöket, hogy én csak látogatóba jöttem? Hamar kiderült, amikor talpig vasba öltözött városi őrök ugrottak elő a környező falak alól és készségesen elvették a lovam kantárát, a fegyvereimet, sőt még a zsákomat is átvizsgálták. Kedves dolog tőlük, hogy megvédenek az elkárhozástól, de sajnos annyira nem voltak készségesek, hogy meghallgassák a történetemet. Gyakorlott mozdulatokkal fegyvereztek le, de a csúszós köveken talpig vasban masírozva hirtelen egyikük – egy nagydarab kopasz borvirágas katona - hangos csattanással vágódott hanyatt. Nem látszott rajtam, mennyire kedves volt szívemnek a jelenet, és ezúttal tényleg nem én okoztam. Ámbár nektek bevallom, ha estére bélcsavarodással kínlódva nyüszítene felcserért, az az én átkom eredménye lenne. Nem mintha lenne foganatja az átkaimnak, de kellemes érzés volt eljátszani a gondolattal, miközben a dagadt bokával bicegő őrt bíztattam és támogattam a komor börtön felé, akárha aggódó atyja lennék. Amikor a bejárathoz értünk meg kellett várnunk, amíg egy hasonlóképp megtisztított szórakozóhely előkelő vendégeit és a szórakoztatásukra hivatott, arcukat vastag púderrel, keblüket viszont áttetsző selyemkendőkkel takart hölgyeit betessékelik előttünk hangos perlekedés közepette. Ismét hálát rebeghettem sima modoromnak és előkelő öltözékemnek, amikor elmentünk a kihagyva lélegző borostás öregember cellája mellett, és inkább a zsörtölődő nemesifjakkal zártak közös cellába.