Sub Rosa - Somuris kalandjai Shadonban

[Jomadar]

1. Fejezet – Rögös utak

Micsoda idő! Micsoda hely! Már azt hittem épp kegyeibe fogadott a végzet, amikor is egy jól megtömött pénzeszsák fogadott azzal az üzenettel, hogy egy szépséges hölgynek kell érte tolmácsolnom a szigorú Shadonban. Naná, hogy a kedves színtársulatot búcsú nélkül hagytam ott, de hát hogy búcsúztam volna el? Hogy bár tudom, én adom a főszerepet, a zenekíséretet, a látványelemeket és olykor magam ajánlom a műsorunkat a kényes dámáknak és dölyfös uraiknak, de most izgalmasabb dolgom akadt és hagyom szétszéledni a fényes kompániát? Hát nem, inkább csendben elszeleltem. Nem szeretem a szemrehányó tekinteteket, meg a hasztalan könyörgést, de főképp az átkokat, amiket akkor zúdítanak a fejemre, ha végre belátják, nem használ a jó szó.
Szóval megléptem és jó lovam hátán újra magam vágtam neki a hívogató útnak az ismeretlen vidékre. Berrana-Rodának hívták a kikötővárost, ahol a szépségnek fel kellett tűnnie. Na mire ide elértem, már viharos ég szórta dühét a falakra, az ég a szürke árnyalataiban kereste változatosságát én pedig már beértem volna egy csendes meleg fogadóval is, a bakfis pincérlány fáradt mosolya pedig már egyre elérhetetlenebb álomnak kezdett tűnni. Nem ábrándoztam soká, hajtott a kötelességtudat. Ne nevessetek! Nekem is van olyan. Jó-jó, nem állítom, hogy egy furfangos mókát hajlandó lennék feladni a kötelességért, de azért olykor eszembe jut mit is diktál a jámbor tudat, csak valahogy mindig van jobb ötletem. Szóval mire megérkeztem a kikötőbe, darutollas kalapom igen szomorkásan kopogott a monoton esőtől, de nem ez szegte kedvem, inkább a hír, hogy valami kórság miatt egy hajót sem fogadnak itt. Tessék, látjátok! Íme mindent úgy csinálok, ahogy kellene és mi a vége? Amikor én követném a szövegkönyvet, a világ improvizál körülöttem. Levontam a tanulságot és beültem egy csendes kis ivóba a kikötőben. Jó-jó valójában csendesnek már akkor sem lehetett mondani, amikor betértem, de a verekedés csak később kezdődött. Tehetek én arról, hogy a fehérnépnek megakad rajtam a szeme? Szegény lány épp olyan matróz térdén ült, aki végigpofozta a gályák tengerének minden jelölt kikötőjét, sőt a csapos szerint sok olyan helyet is, ami felett a térképek gondosan elsiklanak. Ezt akkor mondta, amikor hasztalan próbálta leszedni róla a törött lábú faasztalt. Nekem kellett segítenem, az a fráter csak feküdt és meg sem moccant. A csapos viszont roppant udvarias volt, még a boromat sem kellett kifizetnem – igaz, annak a jó része is a faragatlan matróz ingén végezte. Szóval miután így kellemesen felmelegedtem, útra kelhettem végre Sercarappa felé, hogy mégiscsak utánanézzek, mi történhetett a feltűnő szépségű idegen hajadonnal. Fene jó szele volt a hajójának, mert még nálam is előbb ért oda, pedig magamhoz képest alig késtem. Egy kivénhedt helybeli vak koldust kérdeztem, látta-e a hölgyet. Sosem vontam kétségbe a fény gyógyító erejét, de az ezüstpénz megcsillantása ritka látványos gyógyulást hozott a koldus szeme világában, kedélyállapotában és segítőkészségében is. Elmondta merre indult a bájos teremtés, és még hosszan ecsetelte volna, hányan meresztgettek rá éhes tekinteteket (kimondottan éles szeme volt a gazfickónak és jó emlékezete), ha nyomban útnak nem indultam volna a jelzett irányba.
Vajon ha idegen lennék, hol szállnék meg? Az út lusta körívben haladt felfelé, csak kisebb utcácskák keresztezték, de hamarosan virágokkal gazdagon díszített fogadó hirdette magát: a Muskátlis. A foghíjas fogadós olyan hevesen kezdte el tagadni, hogy látta volna, rögvest gyanús lett. Az ivó részben tényleg jókora tömeg várta a rossz idő végét, de az ázott emberek zsúfolt sokaságának mormolása eltompította az érzékeket, senki nem vette észre (vagy jobbnak látta nem firtatni), mitől kerekedik el annyira a fogadós szeme és sárgul el hirtelen, akár az árnyékszék fala. Az ágyékra szegeződő tőr érintése bizony nem a férfit hozza ki az emberekből, főként hogy közben mindenre képes hősszerelmesnek tűntem, aki elveszett kedvesét üldözi kétségbeesetten. Szeretem a hálás nézőközönséget, ha előadásom megindítja a nagyérdeműt és lelkükben valami jó csíráját ülteti el. Úgy éreztem ez történt a megtört fogadóssal is, mindenesetre – talán életében először – őszintén kezdett beszélni. Részletesen leírta milyen társasággal távozott a hölgy, és hová. Nem tudom, a katarzis meddig tartott nála, magam lóhalálában indultam az Árva vára nevű intézmény felé. A fakó falak közt egy öregasszonytól kértem útbaigazítást, de miután inkább csak rémítő jóslatokat vágott a fejemhez a bűnös hely hallatán (lehet egyszer vissza kellene térnem oda?), hát csak rohantam tovább. Egy hatalmas boltíves kapu állt őrt a rosszhírű intézménynek, a míves kovácsoltvas ajtó tárt karokként szélesre nyitva hívogatta a kéjsóvár lelkeket, akár a pokol kapuja. Vajon hogy győzöm meg az ördögöket, hogy én csak látogatóba jöttem? Hamar kiderült, amikor talpig vasba öltözött városi őrök ugrottak elő a környező falak alól és készségesen elvették a lovam kantárát, a fegyvereimet, sőt még a zsákomat is átvizsgálták. Kedves dolog tőlük, hogy megvédenek az elkárhozástól, de sajnos annyira nem voltak készségesek, hogy meghallgassák a történetemet. Gyakorlott mozdulatokkal fegyvereztek le, de a csúszós köveken talpig vasban masírozva hirtelen egyikük – egy nagydarab kopasz borvirágas katona - hangos csattanással vágódott hanyatt. Nem látszott rajtam, mennyire kedves volt szívemnek a jelenet, és ezúttal tényleg nem én okoztam. Ámbár nektek bevallom, ha estére bélcsavarodással kínlódva nyüszítene felcserért, az az én átkom eredménye lenne. Nem mintha lenne foganatja az átkaimnak, de kellemes érzés volt eljátszani a gondolattal, miközben a dagadt bokával bicegő őrt bíztattam és támogattam a komor börtön felé, akárha aggódó atyja lennék. Amikor a bejárathoz értünk meg kellett várnunk, amíg egy hasonlóképp megtisztított szórakozóhely előkelő vendégeit és a szórakoztatásukra hivatott, arcukat vastag púderrel, keblüket viszont áttetsző selyemkendőkkel takart hölgyeit betessékelik előttünk hangos perlekedés közepette. Ismét hálát rebeghettem sima modoromnak és előkelő öltözékemnek, amikor elmentünk a kihagyva lélegző borostás öregember cellája mellett, és inkább a zsörtölődő nemesifjakkal zártak közös cellába.

[Jomadar]

Finom kis hely volt. A falakat jókora kövek jelentették, amin az ocsmány nedves fehér gombaréteg háborítatlanul terpeszkedhetett volna, ha néhány kövér vízcsepp nem váj utat magának, hogy a földnek csúfolt agyagos-csúszós sarat tovább dagassza. Az áporodott levegő dohos bűze elkeseredett harcban maradt alul az ápolatlan emberszag émelyítő hullámaival. A sercegő fáklyák sajátos ritmusú táncában itt-ott feltűnt egy arc a homályból, másutt csak elmosódott vonalat rajzolt a szürkeségbe. A téglalap alapterületű helyiséget sosem tisztított rácsok szabdalták több részre, az egyik oldalon szakállas, ázott, zord külsejű férfiemberek megtört maradványai meresztgették csüggedt tekintetüket a túlsó oldal színes ruhában hisztériázó fúriái felé. Nem szervezték túl a cellákat, jobbra a nők, balra a férfi foglyok, számuk nem is különbözött nagyon. Vajon milyen törvény osztott büntetést ugyanannyi megszállottra, boszorkányra és ki tudja mi minden bűnnel vádolt nőre, mint ahány gyilkos, eretnek, szélhámos, tolvaj és garázda fejére? Itt vagy nagyon romlott a női erény, vagy a mércéjük nagyon magas. Talán egy hitbuzgó városatya döntött mostanában úgy, hogy a gyönyört pénzért áruló nők dohos börtönökben vesszenek el? Talán valamelyikük nem volt vele elég készséges? De hogy ezek után még a szolgálataikért betérőket is hűsre tegyék, ez példátlan. Valami kell, hogy legyen mögötte. Szemközt a szajhák őrült rikoltozásba kezdenek, valakire boszorkányt kiáltanak. Na ne, még a végén a szemem láttára koncolnak fel egy idegent a szörnyű bűnért, hogy nem közéjük való. Már megint az a csapda fogadna, ami már oly sokszor fellibbentette a lenge baldachint a pokol bűzös lehelete előtt: hagyom, hogy megtegyék és egy életen át bánjam, vagy segítsek neki, hogy aztán engem is legyűrjön a kislelkű tömeg? És mi lenne a válasz ismét? Hiszen itt vagyok…

Szerencsére valami főmufti elcsendesíti a rikácsolókat és felmenti a lányt, a cellatársaim lökdösődve figyelik az eseményeket, én nem nagyon látom, mi történik.
A szerencse tényleg csúnyán faképnél hagyott, ha egy politikai sakkjátszma gyalogáldozataként itt fogok elpusztulni olyanok kezétől, akik még csak nem is tudták ki is vagyok, vagy éppen egy frissiben beszerzett kórságtól. Neeem, ez nem valószínű, a végzet nyilván csak meg akarja mutatni, milyen mélyre kell leúszni a tengerbe, hogy megtaláljuk a leginkább áhított igazgyöngyöt.
Na próbáljuk meg kihozni a helyzetből a legjobbat, nézzük csak, milyen arcokkal kerültem egy kaptárba. A pökhendi képű felháborodott nemesifjak bizony nem tűnnek túl jó társaságnak, ráadásul egyikük sem látszik sem harcra termettnek, sem nagy titkok tudójának. A szomszéd cellában viszont látok egy ficsúrt, aki nem bírja abbahagyni a széptevést, egy sima arcú szépségnek játssza épp a romantikus hőst. Azám, a lány! Nyilván őt akarták máglyán elégetni az imént, annyira különbözik a többiektől. Mimikája akár egy szégyenlős kislányé, arca sima, akár a freskók angyalai, szemében viszont mély bölcsesség, akár a hegyek kolostorainak legendás harcművészeinek. Tán csak nem egy tünde rejti vonásait a dús hajzuhatag alá? Gondolom származása miatt volt az előbbi lárma, az itteniek nagyon bizalmatlanok a más fajúakkal szemben. Szégyenlősen bemutatkozik a ficsúrnak, Tiarren… na nee, neki kellett volna tolmácsolnom… éppen ezt panaszolja. A srác válasza mint a színészé, aki komédiában látott már szerelmest, de maga még sosem próbálta:

- Természetesen. Segítek Önnek amiben csak tudok. Nem hagyom magára. Nem engedem meg, hogy mégegyszer ilyen szörnyűség és diszkrimináció megtörténhessen kegyeddel. Amíg élek addig biztosan nem. És remélem, hogy nem ezen események szerint ítéli majd meg gyönyörű országunkat.

A pillanatnyi csendet végre ki tudom használni, hogy a szépségnek felfedhessem kivoltomat. Persze ha már segíteni nem tudok a helyzeten, legalább tegyek úgy, mintha nagyszerűen érezném magam benne:
- Elnézést nemes hölgy, a tolmácsa késett egy keveset. De az előzetes tájékoztatás szerint nem e napfényes város legotthonosabb zugában kellett keresnem önt. Azért örvendek, hogy megtaláltam. Remélem biztonságban érzi magát és nem szenved hiányt semmiben. Úgy látom kedves szomszédaink - itt pillantás a hisztis szajhák felé - a szórakozásáról is gondoskodnak.
- Üdvözlöm. Hogy a jól ismert mondással éljek, jobb későn, mint soha. Ön minden bizonnyal tudja a nevem, ám még adós a sajátjával. A helyzet, nos...kissé különös, de úgy hiszem, nem okoz fatális problémát, ha ezt az éjszakát nem puha párnák közt töltöm. A közönség azonban... *teszi hozzá halkan* igazán nélkülözhető lenne.
- Valóban énekelték már az ön nevét nekem. Eddig nem akartam beletolakodni e fennkölt társalgásba, de adós sem maradnék szívesen: Somuris-nak hívnak, kik engem szólítanak. És ahogy egy másik mondás szól - "Az élet nem csak az erdőben lakik.”
Talán épp e furcsa közegben kel csírája élete virágának, itt vesz új fordulatot hamvadó végzete. Fogadjuk hát az előttünk álló pillanatokat emelt fővel.
Sajnos ahogy elnézem, ügyének diszkrét elintézési módja hamar kútba esett, nemsokára a származásától lesz zajos az egész környék. Lassacskán tanácsos lenne visszaszereznünk életünk gyeplőjét, mert az események ilyentén sodrásában még összesározódhatnak azok az édes kis kacsók.

- Azt hiszem, most megfogott kedves Somuris, ezt a mondást még életemben nem hallottam, és nem egészen tudom értelmezni. Egyébként egyetértek, sajnos szerencsétlen véletlenek...és kevésbé véletlen szerencsétlenségek sorozata folyamán így alakultak a dolgok. Még azonban úgy érzem, nincs túl késő, hogy minden a rendes kerékvágásba jöjjön, főképp nem úgy, hogy két derék férfi segítségére számíthatok. – válaszolt a hölgy.

Furcsa. Az elf közösségben élők mondása volt – “Az élet az erdőben lakik”, jelezvén a kalandvágyóbaknak, hogy ha hátat fordítanak ősi törvényeiknek és elhagyják közösségüket meghalnak – ha fizikailag nem is, elfnek lenni mindenképp. A kiszakadtak, az emberek közé merészkedők közös búskomoran elsuttogott mondása volt az eredeti megfordítása. Szóval a hölgy vélhetően nem fajtájabeliek között nevelkedett.

A ficsúrnak nyilván nem nagyon tetszik, hogy más is hozzászól a hölgyhöz, akit a szeme csaknem felfalt, de nincs mit tennie. Azaz mégis: őrségért kiált, hogy igyekezzen megsürgetni őket. A mellettem ücsörgők helyeselnek, némelyik még a rácshoz is lép.
Magam is előre lépek, hogy szóljak, de a szemközti cellákból vadász tekintetek sokasága néz velem farkasszemet. Nofene. Más felállásban izgalmasnak is érezhetném a szituációt, de hogy egy szutykos börtön közepén felajzott rosszlányok nyalogassák az ajkukat a láttamra, ez valahogy inkább riasztónak tűnik. A nők kezdtek egyre inkább belelendülni, önkéntelenül is versengtek egymással szavaikkal és félig tudatos mozdulataikkal. Lassan kezdtem örülni a rácsoknak, főleg amikor a szomszéd cellából egy meglett, fogatlan, borostás arc nyalta meg a szája szélét:
-Híjnye, szebb mint az asszony odahaza. Vajon a fara is olyan mint egy lyányé?
Magam szólni is elfelejtettem, egy ébenfekete hajú tűzrőlpattant hölgyemény kelt a védelmemre:
-Veszi le a mancsát róla! Nem tud mit kezdeni magával, öreg? Szégyelje magát! Hát nem látja, hogy olyan, mint Domvik - a név kiejtésére szinte minden hithű shadoni égnek emelte tekintetét és elmormolt egy "a szentek tartsák őt az ég felett"-et- egyik angyala?! Az egyik legszebb...-olvadozott a nő és öt szajha sóhajtott fel egyszerre áhitatban.
-Páncélt rá, fehéret, és egy pallost a kezébe, és bizony mondom, levágom a hajam és beállok betegeket ápolni... - fogadkozott a fekete hajú.
- Tutira mondom, ilyenek lehetnek az Angyalgárda tagjai... ha kijutok, irány Shadon városa! - vigyorodott el egy alacsony barna, de valaki hátba vágta.
- Fújj, hogy gondolhatsz ilyesmire, azok szent katonák! Csak rájuk nézel és kihullik a beste gondolatoktól a hajad!
Tiarren egy kecses mozdulattal jelzi, hogy a társalgást inkább halasszuk későbbre, hátha addigra lenyugszanak a kedélyek.