Go to footer

Larion

Novellák, kis szösszenetek...

Moderátor: Admin


Larion

HozzászólásSzerző: judashgriff » 2013.02.23. 7:45

Arturus Vunong immár földönfutóvá lett pyarroni tisztségviselővel lefolyt jogi párviadal után is gyakran kijárt még az erdőbe.

Máskor, erre jó két hónappal esett, hogy Éomer vásárlást tervezett a külső városba, de az emberek hajbókolása már olyannyira a begyében volt, hogy úgy döntött, botját karkötőnek álcázza, úgy megy el várost látni, és kicsit szórakozni indul. Útját az óváros felé vette, északra a toronytól, mert kíváncsi volt az emberekre, sok pénze mégsem volt, így inkább arra haladt. Egy pallérozatlanabb elme társaságára vágyott már. El is indult hát arra keresni.
Telt, múlt az idő, járta a kikötőt, a parkokat, utakat, kerülgette az embereket, egyszerűbb, városibb öltözékben, úgy hogy egészen be is olvadt, nem is tűnt fel senkinek. Eljutott egy mulatóig, melynek lapos tetején örömlányok álltak, és enyelegtek a nézelődővel, kapuja előtt pedig kisebb tömeg gyűlt össze, hallgatva egy csodaszép muzsikájú bárd nótáját. Ahogy Éomer a dalra arra vette az irányt, jó két utcányira megérezte, hogy a tömeg felől mágiát érez. Nohát –gondolta -, mi folyhat itt? Ahogy kiért az utcából, ki a kis térre az örömház előtt, egyből világos lett számára, hogy a pódiumon zenélő hölgy felől jő a mágia. A bárd valamilyen mágiát fűzött dalába, mellyel megbabonázta hallgatóságát. Éomer is megérezte erejét tudatának feszülni, és könnyedén feloszlani benne. – Ettől az asszonytól nem kell tartanom – gondolta megnyugodva, és eszébe jutottak a tanítások a profán és vulgáris mágia fortélyairól, a bárdmágiáról. Nyugodt érdeklődéssel telepedett le a hallgatóság körében, mely főképp férfiakból állt. Nem is csoda, hisz a nő valóban csodaszép volt. Haja ébenfeketén hullott alá vállára, onnan hátára, combjára. A nőnek zöldeskék szemeiből ragyogtak a csillagok, mosolyán a szivárvány táncolt, és mintha a fények is boldogabbak lettek volna körötte. Látszott rajta, hogy már asszony korban jár, mégsem volt egyetlen szépséghibája sem; széles, erős ívű arca oly tiszta volt, akár a szűz lányoknak. Akárha csak maga Della faragta volna ki az Ő önnön kedvéből. Kezével lágyan pengette választott hangszere, a hárfa húrjait, boszorkányos kecsességgel és bájjal játszott a hallgatóság érzelmeivel, a hangja pedig oly csilingelő, oly életteli volt, hogy Éomer elérzékenyült a csodaszép, földön túli dallamra. Ez nem a mágia, „csupán” művészet.

A dal egy vak költő szerelméről szólt, ki éveken át járta a világ nagyvárosait, egy olyan lány után kutatva, kit csupán egyetlenszer tekinthetett, Erion nemes negyedének kapujából. A lány hollófekete hajú szépség volt, a költő, Raulovik pedig Gorviki szép beszédű siedon. Éomer nem volt biztos benne, de sejtette, Ő az a lány, akit a dal-beli Raulovik keres – már ha egy szó is igaz a történetből. Könnyűszerrel kideríthette volna, csupán bele kellett volna tekintenie aurájába, de nem tette. Éppen ismeretlensége adja a lány varázsát, nem lesz oly bolond, hogy nagyravágyásával, kíváncsiságával megtörje a „varázst”. Élvezte csupán a dalt.
Az elkövetkező percekben feltűnt Éomernek, hogy a nő többször is felé tekint. Valahányszor így volt, Éomer megborzongott, elpirult. Igyekezett hát nem nézni a szemébe. Olyan érzés kerítette hatalmába, melyet még soha nem érzett. Avarkával is remekül érzi magát, és nagyszerűeket szoktak beszélgetni, Avarka intelligens, és egyébként gyönyörű, nagyszerű varázsló, de ezt nem érzi iránta. Éomer legszívesebben felállt volna, és elsietett volna, mielőtt véget ér az előadás, de a lába nem akart engedelmeskedni. – Nagy levegő... – Így már menni fog. Felállt. Megfordult és elindult. Hazament.

Aznap éjjel nem tudott aludni. Az a nő járt a fejében.

Másnap alig tudott tanulni. A szokottnál is lassabban ment a légiesség varázs a kőhalmon, az őselemeket nem tudta rendesen formában tartani, majdnem elpusztították a fél gyakorlótermet egy kitöréssel, hacsak az oktató mágus nem destruálja az idejében, végül ott telt be a pohár, mikor alkímia órán majdnem leöntötte magát nyúlós matériával. Elég. Kiment a laborból, leült. Így gondolkodott: - Miért nem tudom azt a nőt kiverni a fejemből? Valószínűleg házas, számos boldog gyermek anyja, és olyan békét élhet meg, amit én, míg a fejemben van, sosem fogok. De mi van, ha nem? Mi van, ha azért nézett rám, mert kíváncsi, rám, vagy tetszem neki? Mi van, ha azt szerette volna, ha megvárom, és beszélgetek vele? Muszáj utána járnom. Ha nem teszem, nincs nyugtom.

Ezután így is tett. Az örömházba menet az a keserű gondolata támadt, hogy mi van, ha a nő a házban dolgozik, ha ő is... nem, azt biztos nem. Így felingerlődve sietett át a városon. Végül az lányok házában megtudta, hogy a lány nem közéjük való, és mosolyogva közölték, hogy csupán fizettek neki, hogy ott zenéljen, és még az elkövetkező három héten át minden szerda este ugyanígy fog nekik zenélni. Valami olyat is elkapott éles fülével, hogy: Egy újabb? – Igen, ma már a negyedik, aki a mi kis dalos pacsirtánk után érdeklődik. – Mondták mosolyogva.

Éomer már tudta, hol lesz az elkövetkező három héten szerdán este...

Ezután a hét további részében szélsőségesen mentek tanulmányai. Volt, hogy köz és balesetveszélyes volt, volt, hogy fele idő alatt megalkotta a formázatlan őselemeket, majd néhány röpke szegmens leforgása alatt megformázta, felhasználta, majd visszanyerte azok hatalmát, és eloszlatta őket oktatója őszinte csodálkozására. Így telt el három hét. Minden szerda este Éomer elsőkként érkezett az előadásra, és mind közelebb és közelebb merészkedett, míg végül utolsó alkalommal már legelőre ült, úgy gyönyörködött a zene, és a nő szépségében. Időközben észrevette, hogy a nő nem ember. Kyr volt. Ez lehetett hát a földöntúli báj forrása. Vajon mennyi idős lehet? – Merült fel a kérdés. – Hogyhogy fekete a haja? – A válasz azonnal jött, olyan triviális – Tinta. A gályák tengerében élő Tízkarú Korallpolip tintája a legjobb hajfesték, mert vízben sem kopik.
Már el is határozta, elengedi ezt a vágyat a hölgy társasága után, meggyőzte magát, biztos volt benne, hogy így helyes. Az előadás végén már fel is állt, el is indult megint haza, mint az előző heteken minden alkalommal, de akkor valami megállásra késztette. Megfordult. Hátranézett. A nő befordult az istálló felé, és nem sokkal rá lován tért vissza, és haladt tovább lépésben, átellenben a tér másik oldala felé, Éomernek háttal. Gyorsan utána sietett lovával, és utána szólt – illetve szólt volna, ha jönnek ki hangok a torkán, ahogy nem jöttek. Nyelt egy nagyot, és újra megpróbálta. Ezúttal sikerült. A nő nem lassított, csak hátrafordult nyergében. Pej lovának marát söpörte hosszú szálegyenes haja. Várakozva nézett felé. Éomer mellé ért, és megszólalt:
- Üdvözlet néked, dalnok!
- Üdvözöllek, hű hallgatóm! – Válaszolta a nő, csengő hangján, huncut mosollyal a szája sarkában, és kíváncsisággal a szemében. – Mit óhajtanál?
- Hát... csak el szeretném mondani, hogy te vagy a legnagyszerűbb zenész, akivel valaha találkoztam – Mondta, és megkockáztatott, egy halvány mosolyt.
A lány szélesen elmosolyodott, majd az út felé fordult, úgy mondta a következőket:
- Már végképp azt hittem, nem lesz merszed megszólítani.
- Merszem? De hiszen nem azért nem szólítottalak meg! Nekem van merszem, nem is hinnéd! – mondta ingerülten, és közben korábbi kalandjaira gondolt, ezekből erőt merítve.
- Ugyan! Lefogadom, hogy kitaláltál valami borzasztóan hihető történetet arra, hogy ne kelljen megközelítened. Láttam a lopott pillantásaidat, ne is próbáld tagadni!
- Hogy merészelsz így beszélni velem? – mondta, a hangnemen felháborodva, majd eszébe jutott, hogy hiszen leplezi magát, a botját is karpereccé tette. – Mármint úgy értem, nem is ismersz, ne ítélj így meg előre!
- Ohh, ne hidd, hogy meglephetsz, ismerem a férfiakat és többet látok, mint hinnéd. – Éomer egy kicsit elbizonytalanodott – lehetséges, hogy a nő tudja, hogy varázsló?
- Áh, azt én nem hiszem... Hogy hívnak?
- Szólíts Larionnak. Téged hogy hívnak, szépek népének fia?
- Éomer vagyok, Érid Éomer, de csak apám tartozott a szépek népébe. Egyébként én is látok. Látom, hogy te kyr vagy. Miért festetted be a hajad? A kyrek, úgy tudom, nem szokták?
- Nekem így tetszik. Nem akartam, hogy kyrnek lássanak.
- Értem. Ki elől bujkálsz? – A nő megütközve nézett Éomerre.
- Honnan veszed, hogy...
- Tudom, hidd el, átlátok az egyszerű fedéseken. Felismerem, mi igaz abból, amit eldúdolsz, csak a nevek változnak. Ez így szokott lenni. Mindenki saját forrásból merít.
- Hát jó. Ha én elmondom, akkor elmondod te is a saját kis titkod.
- Miféle titokra gondolsz?
- Ne nevettess. Egy magadfajta fiú nem jár a kikötőnegyedben, de főleg nem az óvárosban. Olyan puha és karcsú a kezed, hogy tudom, hogy sosem dolgoztál. Bőröd fehér, nap nem cserzett. Hajad hosszú és ápolt. Nem illesz a kikötőnegyed munkásai közé. Ki vagy?
- Hát jó, belátom, igazad van. Elmondom, amint te is elmondod a saját történeted.

Ezután hosszan beszélgettek. Közben kiértek egy kertbe egy dombtetőn, ahonnan szép kilátás nyílt a kikötőre. Ott leültek, és onnan nézték hosszan a csillagokat és a hajókat. Éomer csak hallgatta Larion végeláthatatlan szavainak láncát, gyönyörködött csengésükben, szemlélte, élvezte formájuk, ízes tartalmuk, ahogy a nő beavatta útjába a távoli Toronból Erionon keresztül egészen idáig. Idáig, ahol is állítólagosan békét és menedéket lelhet. Akkor megkérdezte volna, Éomer mivel foglalkozik, mikor magas, erős, széles vállú férfiak érkeztek a parkba, és telepedtek meg a szomszéd padra. Borostömlő volt kezükben. Éomer érezte a felé áradó predoci illatát, kihallotta az iskolázottságot a férfiak beszédéből, és észrevette a gyűrűt a legközelebbi kezén: lovagok. Azok is észrevették őket hamarosan, feltűnt nekik a nő szépsége. Megszólították hát:
- Hölgyem, már megbocsájtassék zavarásomért, de maga a leggyönyörűbb hölgy egész Pyarronban!
- Ez igazán kedves öntől, uram, de nincs miért megbocsájtanom. Nem zavar tovább ugyanis, ügye? – A férfi kissé zavarba jött a válaszon, talán már kezdett hatni az óbor.
- Hát, esetleg azért mégis beszélgethetne velünk a kis hölgy. Tudja, mi azért nem holmi pórok vagyunk, Pyarron lovagjaival beszél kis hölgy!
- Igen megtisztelő élmény, az erény bajnokaival beszélni, egy hozzám hasonló pórlánynak, kérem, gyakorolják erényeiket valaki mással!
- Mégis mit képzel maga kis szuka! Fiúk hagyjuk mi ezt?
- Erősen ajánlom! – Állt fel ekkor Éomer, megelégelve a férfiak végtelen udvariatlanságát.
- Hát te meg mit képzelsz magadról, írnok! – Kérdezte durván a férfi. – Takarodj, amíg szépen mondom, különben elválasztom fejed satnya testedtől!
- Hagyd őket, tudok magamra vigyázni – Mondta Larion.
- Nem. Bízd rám. Nem bánthatnak.
- Azt majd meglátjuk! – Vágott közbe a férfi és előrántotta hosszúkardját, mely még vértje nélkül is oldalán lógott. – Utolsó esélyed, hogy élj, és megháláld Kyelnek hosszú életed!
Ekkor Éomertől jobbra apró fénypettyek tűntek fel, majd repültek egyenesen a kardforgató testének, apró égési sebeket okozva, és meggyújtva öltözékét. A férfi fájdalmasan feljajdult, és kezével, kardjával hadonászva próbálta elhessegetni a tűzbogarakat, hiába. Ekkor a társai is kardot rántottak és rárohamoztak két áldozatukra – azaz indultak, de egy méterre az ijedt lány és Éomer előtt egy hirtelen a semmiből ott termő masszív kőfalnak ütköztek, melyről fájdalmasan zuhantak hátra törött orral, horzsolt bőrrel, zúzott ököllel. Az apró godoni varázsige senkinek sem tűnt fel.
- Menjünk. Ne várjuk meg, míg magukhoz térnek.

15 perccel később Éomer Larionhoz fordult. Azt mondta:
- Jelentened kell az ügyet a városőrségnél. Ezek a fickók tényleg lovagok voltak. Nemesek. Ha ők teszik meg előbb, a hatóság könnyűszerrel felkutat téged. Mágiát is bevethetnek. Lovagok sérültek meg. Én kiállok melletted!
- Nagyon kedves vagy, de nem lehet. Nem jelenthetem.
- Már hogyne jelenthetnéd! Jogod van hozzá, én tudom, elhiheted.
- Hiszek neked, és kedves, hogy segítenél, de nem fogom feljelenteni őket, még akkor sem, ha ők ezzel engem bajba sodornak. A legjobb az lesz, ha most már elválunk. Nem tudom, hogyan teremtettél ilyen gyorsan olyan erejű falat, hogy mindet megállította, de köszönöm a segítséget. Most már viszont mennék, itt a búcsú ideje.
- Nem értelek? Miért nem véded meg magad?
- Hagyj már! Értsd meg, nem jelentem fel őket és kész! Hidd el, megvédem én magam, ha kell! – Éomer gyanút fogott.
- Mondd csak, Larion, te bujkálsz valaki elől?
- Ahh, ti férfiak mind egyformák vagytok! Kedvesek vagytok, segítőkészek, aztán amikor rájöttök, miről van szó, farkatokat behúzva menekültök! Hidd el, sokszor láttam már ezt. Jobb ha egyszerűen máris sarkon fordulsz!
- Ne beszélj így velem! Nem vagyok akárki férfi, akit eddig megismertél. Tudd meg, hogy én igazán Érid Éomer vagyok, Tűtorony varázslója! – S miközben ezeket kimondta, kezében termett hosszú, fehér varázsbotja, bal középső ujján a Tűtoronyban kapott nemesi gyűrűje, ruhája átváltozott, ezüstfehér köpennyé, hogy mindenki tudhassa, igazat beszél. Larion egyből megértette, Éomer valóban varázsló, olyan, melyekről ezer legenda és misztikus történet szól.
- Nem is, én nem is gondoltam! Bocsásd meg nekem, holmi vajákosnak hittelek!
- Nem haragszom rád Larion. Borzasztóan megtetszett a művészeted, és... megkedveltelek. Engedd, hogy segítselek! Mi, vagy ki elől menekülsz?
- Éomer, csak akkor mondhatom el, ha megígéred, hogy köztünk marad!
- Megígérem neked Kyelre, hogy a leghelyesebben fogok eljárni, miképp az erőmből kitelik.
- Nem, én azt szeretném, ha megígérnéd! Ne mondd el!
- Rendben van. Megígérem. Viszont akkor légy őszinte, és ne titkolj el semmit se előlem!
- Köszönöm, varázsló! Csak azért mondom el, mert te is Őszintén megosztottad a titkod velem. Larion Cassandra Alessandró Douraca grófnő vagyok, vagyis voltam, Shulur városából. Atyám, a nemes Douraca gróf, a 12. a vérvonal szerint, bátyám, a hatalom örökösének halálakor a Háromfejű szolgáinak kívánt áldozni annak újjáéledése céljából. Tudta, hogy a Háromfejű szolgái az életét nem adhatják vissza, csupán torz, hozzájuk hasonlatos, tőlük függő, tisztátalan, de Tharr szemében szent élet lett volna az övé, egy Sucubbi élete.
- Nem értelek! Mi az az Sucubbi?
- Vérivó, Éomer! Bátyám vámpírrá lett volna a vérem által! Elszöktem hát, mert én nem követem a démonfejű tanait. Az árnyékúrnő védelmében állok, leánykorom álmai óta tudom. Segítségével sikerült elszöknöm, és végül ide jutottam fél év után. Hajam feketére festettem, hogy ne találjanak meg, de ha feljelentést tennék, félek, túlzottan szem elé kerülnék... Most már érted, miért nem tehetek feljelentést. Csodaszép ez a város, még szebb lesz néhány esztendő múlva, mikor elkészül! Talán letelepszem itt, csendben, és meghúzódom békében, míg elfelejtenek...
- Van erre esély? Hogy elfelejtsenek?
- A háromfejű papjainak hatalma is véges. Csupán a Maszkok Ünnepének legutolsó hetéig van idejük. Ha akkor sem tudják életre hívni a bátyám, felhagynak keresésemmel.
- Mennyi idejük van erre?
- Még két teljes hónapjuk.
- Hmm. Akkor valóban az lehet a legjobb, ha megbújsz. Én segíthetek, ha engeded! Ismerek fogadókat, ahol kényelmesen megszállhatsz, nem esik bántódásod!
- Köszönöm, de nem szükséges. Találtam már megfelelő helyet. Nem kell aggódnod, de most, hogy beavattalak, szeretnélek megkérni, hogy senkinek ne szólj erről! Nagyon kérlek, kérve kérlek, maradjon ez kettőnk közt! A biztonságom függ ettől, az életem.
- Rendben van. Akkor kérlek, hadd gondolkodjam kicsit! Szeretném tisztán érteni.
- Jól van, csak nyugodtan.
Éomer odébb sétált, leült egy a fák lombjai által takart padra, tűnődött keveset, majd elkezdte véghezvinni tervét. 10 perc múltával visszatért a már türelmetlen Larionhoz, és átadott neki valamit, egy majd tenyérnyi széles, áttetsző hegyi kristályból készült nyakéket, melyen apró jelek voltak mindkét oldalt.
- Szeretném, ha ezt hordanád, míg le nem csillapodnak a dolgok. Ez majd szerencsét hoz neked. Hogyha bajba kerülnél, csak erősen karcold meg itt ezt az apró vonalat az alján, és segítek neked! Kérlek, bízz bennem, segíteni szeretnék...

Eltelt egy hónap. Éomer és Larion azóta nem találkoztak, megállapodásuk szerint. Larion nem tudta, de Éomer figyelte a kristályon keresztül, melyet Larion ha nem is hordott mindig, de a közelében tartott. Így, békében, nyugalomban telt Kyel első hava. Az emberek a földeken aratni kezdtek, a szelek sós illatot, és fűszerekkel megrakott hajókat hoztak Pyarron kikötőjébe Shadon és a Kereskedő hercegségek felől, Éomer pedig folytatta tanulmányait az őselemek tanában, míg elérte a Dominus megtisztelő fokozatát benne. Sokat gondolt Larionra, és igyekezett kiismerni az érzést, amit kivált belőle, esetleg hasznosítani, használni a mágiában – eredménytelenül. Az egész város a nyári jó idő, a Maszkok ünnepére készülődésben égett, és a Tudományok urának tiszteletére ünnepelt. Minden békésnek tűnt...

Éomer hirtelen felébredt ágyából. Azonnal tudta mire ébredt. A varázstorony teljes biztonságában őt semmilyen veszély nem fenyegette, csak Larion lehet, ki veszélyben van. Azonnal kimászott ágyából, és futva sietett a hálója előtti folyosó végén álló kapu felé, mely a torony főcsarnokába juttatta. Tudta, a Toronyban hiába is próbálkozna térmágiával. Sietve futott hát a kijárat felé, ahol a kapuőrök tisztelettel főt hajtottak előtte, bár kései kiviharzása és hiányos öltözéke értetlenséget csalt sokat látott tekintetükbe. Odakint a csillagok ragyogtak, és langy szellő fújt az utakon. Csak egy hunyorítás, a pillanat műve, s a fiatal varázsló a lépcsősor tetejéről a város egy távoli pontján találta magát;eredeti helyén csak egy enyhe hullámzás jelezte a térben, hogy korábban még ott volt.
Egy hálószobában találta magát. Az ablakok nyitva, a függönyöket szél lobogtatta, egy felborult szék, az ágy feldúlva, bevetetlen és üres. Egy kristály nyakék az éjjeli szekrény mellett a földre hullva. Elkésett. Talán, még nem késő. Éomer felnyitotta harmadik szemét, és a valóság mélyebb szövedékébe fúrta tekintetét vas akarattal. A manaháló, akár egy kötél, mely addig nyugodtan feszült, most hevesen hullámzott még Éomer mágiájától – és mástól is. Nem sokkal előtte varázsoltak itt. Egyszerű mágia volt, épp csak arra elég, hogy megbénítson valakit, feltehetőleg Lariont. A kötél megfeszült, az irány kitisztult. A mágiahasználó még nincs túl messze. Éomer felkapta a nyakláncot, s futásnak eredt. A fogadóból kirontó varázsló látványa sokkolólag hatott a fogadósra, ki meglepődésében neki ment a bárpultnak, és majdnem elejtette bal kezében hordott szennyes poharait. A fogadó mellől Éomer elkötött egy lovat, és fülébe súgta: Segíts, barátom, szükségem van rád! – Majd felpattant hátára, és vágtára fogta az állatot. Észak fele vette az irányt. Emberek ugrottak félre választott lova elől, fényesen szikrázott a peridian utcakő a paták alatt. Sebesen haladt, míg látta, majd újra nyitotta harmadik szemét, ezúttal az asztrálsíkot figyelve. Tudta, a nő érzelmei elárulói lehetnek hollétének. Nem kellett csalódnia. Larion, tudati pajzsai híján fényes útmutató volt Éomer, és számos kevéssé veszélyes asztrállény számára az érzelem világban. Jellegzetes formát öltött elkeseredettsége, melyet követve Éomer rövid, de heves vágta után megérezte az ő, és támadója jelenlétét zónájában. Leugrott lováról, tudta, célhoz ért. Egy koszos utcán állt, szemben egy istállóval, mely valami névtelen ivóhoz tartozott. Az istállóban néhány gebe és egy öszvér. Átsietett köztük, és felcsapta a pincehelyiségbe vezető csapóajtót, és lesietett botjával világítva az úton. Kopott szürke köveken taposott keresztül, pókok közt sietett el, míg egy dohos szobába ért, ahol halk neszezésre lett figyelmes. Továbbsietett, az alacsony terem hátulsó feléből fény áradt. Egy másik szobába nyíló vájatra, ajtóra bukkant, melynél le kellett hajolnia, hogy átférjen. Gyertyákat látott, melyek bevilágították a helyiséget, kísérteties viaszfénybe vonva a szürke falakat és a csupasz, döngölt földet. Szemben egy újabb járat, melyet egy szakadt, szürke függöny fedett el. Éomer odasietett, és félrerántotta kezével. Húr pendülése; egy számszeríj lövedéke vette célba szívét, s azonnal végzett is volna vele, hogyha nem akad meg egy láthatatlan falban annak mellkasa előtt néhány hüvelykkel. A vessző ártalmatlanul a földre hullott, Éomernek nem kerülte el a figyelmét a nyílhegy nedves csillanása. Átlépett rajta és szembenézett támadójával. Egy apró négyzet alapú szobában találta magát, vele szemben két ember, őfelé fordulva – a baloldalinak termetes számszeríj a kezeiben, a jobb oldali épp energiát gyűjtött ujjai közt. Szemben, valami pódiumon kikötözve feküdt Larion, ruhája félrecsúszva, fedetlen hagyva formás lábát, körötte gyertyák, és idegen formájú és célú tálak. Éomer nem várta meg, míg a jobb oldali végez varázslatával, intett hát botjával, és a varázsige elhangzása után szürkés por, kavicsok, kristályok halmaza kavarodott fel a levegőben, s állt össze egységes formává, mely azonnal le is sújtott buzogány karjával a varázshasználóra. Az összerogyott a hirtelen csapástól, s a villámok, mik ujjai közt cikázva gyűltek, most ártalmatlan oszlottak fel a mágia mozgatta kő teremtmény testén. A másik férfi eldobta nyílpuskáját, s kecses, karcsú ívű rövidkardot rántott, míg másik kezével tőrt vetett Éomer torkának halálos pontossággal – mindhiába. A fal a világ és a varázsló közt még mindig feszült. Éomer egy parancsszavára a lény nekiiramodott a másik, alacsonyabb férfinak, ki tornászokat is megszégyenítve ugrott félre, s egy hosszú bukfenc után lábon szúrta volna Éomert, ha sikerülhet neki. Éomer botján felvillant egy rúna; a férfi lába körül megsüllyedt a föld, magával ragadva annak lábait, és elkezdte magához húzni testét is. A férfi tehetetlen próbált kiszabadulni, miközben a kőlény lesújtott a magasból, megzúzva a férfi jobb kézfejét, melyből ártatlanul hullott alá a penge. A kőkarok a torkának feszültek, és az életre kelt föld a sarokba préselte a magatehetetlenül küzdő férfit.
Éomer belépett a terembe, és Larionhoz sietett. Testén egyetlen vágás, mely bal alkarját átlóban szelte ketté, melyből bőséggel folyt vére a pódium csatornázatán egyenesen egy különös alakú arany tartályba. Éomer az oldalához kapott, és elővette egyik készítményét. A csípős szagú, szürkészöld kenőcsöt mélyen a sebbe nyomta, melytől a nő hangosan felkiáltott, vérzése azonban nyomban elállt. Éomer felemelt egy kést az oltár mellől, és eloldozta vele Lariont. A nő zokogva borult nyakába. Éomer szorosan átölelte, és olyan békét, boldogságot érzett, mint még soha azelőtt, korábban támadt aggodalma azonnal eloszlott. Larion szemébe nézett, és azt mondta: Most már minden rendben van.
- Nem, nincsen. Elkéstünk, Éomer, Elkéstünk! – És az aranytál felé nézett. Éomer ekkor vette észre, hogy a vér eltűnt.
- Hová lett?
- Őhozzájuk, Éomer! A bátyám most életre kelhet véremből, és nekem meg kell haljak érte! Már tudják, hogy itt vagyok!
Ezután a varázsló körbenézett a teremben, és a merénylők felszerelésénél és egy érdekes, fekete követ talált, mely erős mágiát sugárzott. Éomer kifürkészte, rájött, a híres Fürkészt tartja kezében. Eltette, miután nem találta veszélyesnek, és szólt a fölöttük tornyosuló ivó személyzetének, hogy azonnal hívjanak egy hintót, a városőrséget, lehetőleg Inkvizítorok társaságában, és nem felejtett el tiszta ruhát kérni Larionnak sem.

Larionnal ezután a hintóban megbeszélték, hogy a lánynak tovább kell állnia, itt már nem lehet biztonságban. Talán a kereskedő hercegségek felé veszi az irányt, mire Éomer arra kérte, hogy vigye el a nyakéket, melyet Larion finoman elhárított:
- Köszönöm, de jobb lesz nélküle. Nem szeretnélek veszélybe sodorni téged, és ezzel engem is könnyebben megtalálnak, attól tartok. Tovább kell állnom. Csak én, és a hárfám. Örülök, hogy megmentettél, sosem foglak elfelejteni. – Ekkor megcsókolta őt.

Éomer sosem feledte azt a csókot, ajka még az Inkvizítori szék előtti beszámoló közben is égett...
Avatar
judashgriff
Kalandmester
Kalandmester
 
Hozzászólás: 10
Csatlakozott: 2013.02.20. 23:19
Tartózkodási hely: Budapest


Re: Larion

HozzászólásSzerző: judashgriff » 2013.02.23. 7:49

Kihagytam, Pyarron szerint 3689 éve, Új Pyarron.
Avatar
judashgriff
Kalandmester
Kalandmester
 
Hozzászólás: 10
Csatlakozott: 2013.02.20. 23:19
Tartózkodási hely: Budapest


Vissza: Fórum kezdőlap

Vissza: Alkotásaink

Ki van itt

Jelenlévő fórumuzók: nincs regisztrált felhasználó