Go to footer

Kaland

Novellák, kis szösszenetek...

Moderátor: Admin


Kaland

HozzászólásSzerző: Dzsamar Doldzs » 2008.09.24. 0:26

Kaland

- Te kis rohadék! – mondta a kopasz, félszemű tolvaj. – Gyertek fiúk megtaláltam! Most nem lógsz meg!
Éjszaka volt, a vörös holdat már vagy fertály órája leváltotta kék testvére. De ez mit sem számított egy árva északi gyermeknek, miközben a város legveszedelmesebb tolvajcéhe vadászott rá, mert olyasmit látott, amit nem kellet volna.
Rúgkapált, de olybá tűnt, hogy minden mozdulatával csak jobban belegabalyodott a bandita karjaiba. Csizmák kopogását hallotta a nyirkos köveken és tudta, hogy számára nincs már sok remény. Úgy gondolta, hogy már nincs mit vesztenie, ennél rosszabb már nem lehet az élete.
- Ügyes vagy Dren, a főnök örülni fog ennek a kis nyavalyásnak. Azt mondta, hogy ő akarja kicsinálni, azaz kihallgatni a kis patkányt. Na mit szólsz fiacskám, a főnök saját kezűleg fog elbeszélgetni veled! – nevetet, s előhúzta övébe szúrt tőrét, hogy nyomatékosítsa a kölyökben, hogy nincs más választása, mint hogy velük menjen.
A háttérből egy kilencujjú ember lépett elő, s bekötötte a gyerek száját, s szemeit a múltkori esetből tanulva. Egy izmosabb férfi a vállára kapta a fiút, s mentek. Sikátorok mélyén, házak árnyékában, egészen a rabló fészkükig.
A fiú a dohszagból érezte, hogy megérkeztek, nem tudta, hogy mi vár majd rá, de semmi jóra nem számított. Egy idő elteltével az izmos fickó megállt, s ledobta valahova. A fiú úgy sejtette, hogy valami kisebb cella, mert nagyot koppant a kőpadlón és valami ajtófélét is igen erősen csaphattak be mögötte, mert erősen megcsapta a szele. Rossz előérzete volt. Átkozta magát, hogy miért is volt olyan kíváncsi azon az éjjelen.
- Miért… miért… miért? – kérdezgette magát. – Miért pont hozzám jött az a macska, és miért kellet utána szaladnom. Ha nem megyek utána, akkor nincs ez az egész.
Órák múltán kulcscsörgés ütötte meg a fülét, s nyikorogva nyílt ki a cella rozsdás ajtaja. Az emberhegy volt, aki idevetette a cellába. Most, talán most van esélyem. Gondolta, s neki iramodott. De a fáradtságtól és a sok ütlegtől, túl lassú volt. A hústorony egy gyenge gyomorrúgása is elegendőnek bizonyult, hogy a kölyköt visszatartsa, s a sötét álmok legsötétebbjébe taszítsa: az eszméletlenségbe.
Nem tudta mennyi időt töltött eszméletlenül, mire magához tért, de nem is érdekelte, csak az, hogy minél gyorsabban eltűnhessen innen. Egy körülbelül hat négyzetlábas teremben találta magát a hústorony társaságában, aki átvágott torokkal feküdt, az egyik sarokban. A teremben három fáklya biztosította a viszonylagos világítást.
Háta mögött nyikorogva tárult ki egy nagy kétszárnyas tölgyfaajtó. Nem igazán mert, vagy nem akart hátrapillantani, maga sem tudta eldönteni. Négykézláb térdelt, mikor a magas erős testalkatú, nemesi gúnyába öltözött ember megállt mellette. A tekintetét sem merte felemelni.
- Lám, lám. Kit látnak szemeim? – fájó dörrenéssel csukódott be az ajtó a gyerek mögött. – Látom már magadhoz tértél. Remek! Végre beszélgethetünk. – valahonnan a semmiből kerített székre telepedett a díszes ruhájú úr. – Nos. Mit is láttál azon az éjjelen?
A fiú meg volt dermedve a félelemtől, s ahogy jobban belegondolt, hogy milyen sors várhat itt rá, egyre azon törte a fejét, hogyan is lehetne meglógni innen. Úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy egy alak lépet mellé és hatalmasat rúgott az oldalába, amitől a szemközti falnak csapódott. Egy másik fickó pedig visszalökte a kölyköt a rablóvezér színe elé.
- Nos remélem most már osztatlan figyelmedet élvezhetem.
- I… ig… igen. – köpte a szavakat vérrel együtt.
- Remek! Először is, had mutatkozzam be. Arton con Brede úrnak hívnak, és téged?
- Al… Alex.
- Alex. Szép név. Na, most, hogy már így megismerkedtünk, meg aztán úriemberek lévén, szeretnék tőled elnézést kérni a durva bánásmódért – hüvelykujjával a halott hústorony felé bökött. –, már megbüntettem, amiért, ilyen csúnyán bánt veled. De cserébe kérnék egy szívességet. – egy kicsit közelebb hajolt a vezér a fiúhoz. – Szeretném, ha elmesélnéd, hogy mit láttál azon az éjszakán. És ki tudja, ha tetszik a meséd, még az is megeshet, hogy elengedlek.
- Azt várhatod te, mocskos gazember! – motyogta, de a további gondolatait már nem merte nyíltan kimondani. A háttérből halk kuncogást halott. Erre con Brede a köpenye alól egy tőrt repített alig észrevehetően a mulatságos kedvű embere torkába, aki halk puffanással borult a kőlapra. Társai a hústorony mellé vonszolták.
- Látom nem érted. Én csak a te érdekeidet tartom szem előtt…
- Ja persze, csak… – már nem tudta befejezni, mert egy hatalmas pofon kibillentette az egyensúlyából.
- Ha még egyszer megpróbálsz közbevágni, akkor szörnyen megbánod! – kiabálta. – Dalolj szépen. – folytatta nyájasan.
- Ha nem teszem, megölsz? – kérdezte, mikor rádöbbent, hogy számára nincs menekvés ebből a patkányfészekből.
- Megölni? – kuncogott. – Ugyan ez olyan csúnya szó. – közelebb hajolt, s folytatta. – Nem, nem öllek meg, legalábbis egyelőre. Tudod, van egy jó barátom – mutatott a fiú háta mögött álló emberek egyikére. –, ő mestere a különféle kínzásoknak. Ezer és ezer módját ismeri az élet gyötrésének. A végén te magad fogsz könyörögni – szűrte a szavakat a fogai között. –, hogy öljenek meg, de nem, ezzel még nem lesz vége, mert a legrosszabb még ezután fog következni, de – hátradőlt a széken, s talányosan folytatta. – ezt meghagyom meglepetésnek. Nos, ezt a sok kellemetlenséget elkerülheted, ha beszélsz.
A fiú csak hallgatott, tudta, ha beszélne, itt helyben megölné ez a vérszomjas szemétláda.
- Rendben beszélek – te, rohad, mocskos gazember. –, de mi a biztosíték, hogy elengedsz?
- A szavamat adom – engedett meg magának egy gyenge mosolyt, azután komoly arccal folytatta. –, lovagi becsületszavamat adom.
- Persze, ez csak annyira lovag, mint én; és becsület, haha… csodálom, hogy ismeri egyáltalán ezt a szót. – mély levegőt vett, s egy hatalmasat köpött con Brede arcába.
- Te rohadt kis patkányfattya – ordított Brede. –, hogy van bátorságod! – olyan hirtelen pattant föl ültéből, hogy a szék is feldőlt, s ugyanezzel a lendülettel akkorát rúgott a gyerekbe, hogy az ismét az ismerős sötétségbe merült.
- Uram. – ugrott oda a félszmű.
- Vigyétek a szemem elől, majd holnap Mairun kezelésbe veszi a kínpadon. – ezzel dühösen kirontott a teremből.


Hasadt a hajnal. A piactéren, már javában nyüzsögtek az emberek. A kereskedők portékáikat kínálgatták a vevőknek, azok pedig próbáltak minél többet lealkudni az árból. Ez már csak így megy Dréva városában.
Bár a városban nem voltak ritkák az átutazók, vándorok, utazók. De, ezek öten mások voltak. Ez az egy nő és négy férfi más volt. Bátran viselt fegyverek, acélos arcok, megfontolt mozdulatok. A fajtájuk nagyon ritka volt errefelé, mindenki nagyon bizalmatlan velük szemben, mert ahányszor ilyesfélék felbukkantak a városkában, mindig volt egy-két nem természetes haláleset. Igen, ők kalandozók.
A hölgy fekete utazócsizmát, barna bőrnadrágot, fehér kihívó inget, utazóköpenyt és fejpántot viselt. Jobb oldalán egy tarisznya, ballján egy vékony pengéjű kard, egy rapír. Fekete göndör fürtjei csillogón omlottak keskeny vállára. Gyönyörű arca pirospozsgásan sziporkázott.
A nő ballján egy magas vékony alak sétált, aki fejére húzta csuklyáját. A hátán egy tegez nyílvessző közé egy felajzatlan íj volt betolva. Zöld köpenye teljesen beborított testét, csak fekete csizmájának talpa látszott ki.
Jobb oldalon egy délceg, magas férfi tetőtől talpig piszkos ezüstös vasban. Vörös palástja büszkén lobogott mögötte, ball oldalán egy lovagi kard nyugodott a hüvelyében. Barna szakállas arca gyakran görbült mosolyra a hölgyemény tréfáin. Jobb oldalán egy csodálatos fekete csatamént vezetett. A lóról ball oldalt egy pallos, jobb oldalt egy közepes pajzs himbálózott, lágyan követve a ló lépteit.
A páncélos alak előtt egy szürkésbarna bundájú udvari ork haladt, miközben gyanakvóan szimatolta a levegőt. Ő fekete bakancsban, kopott medveszőr kezeslábasban baktatott előre. Két oldalt övébe tűzve egy-egy csatabárd, a hátán pedig egy kétkezes csatabárd feszült fenyegetőn. Jobb kézzel ő is egy felpakolt ló kantárját tartott keményen.
Ballján egy vénember lépdelt. Koszos szürke dreggist viselt, melyet egy fekete sállal kötött meg deréktájon és egy széles karimájú szürke kalpagot hordott. Ősz szakálla a sál tetejét simogatta. Ballján, a sálon egy tőr fityegett a hüvelyében, jobb oldalán egy vékony tarisznya pattogott minden lépésnél. Egy mívesen faragott botra támaszkodott a jobbjával.
- Hé, Alkir! – szólt előre a vénemberhez a nő. – Mikor érünk már oda a fogadóhoz már farkas éhes vagyok.
- Türelem Lyssa. Ott van már a sarkon túl a fogadó, de ha nagyon éhes vagy még van egy kis almám, ha kéred odaadom. – nyúlt bele a tarisznyájába.
- Köszönöm szépen, de kihagyom. Már megy a pocim a sok almától, meg aztán, azaz almacsősz sem volt valami kedves.
- Igen. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen vénség, mint ő, ilyen nagyot tud ütni egy egyszerű husánggal. – morgolódott az ork, miközben vakargatta a feje búbját.
- Így jár az, aki almát akar lopni. – fűzte hozzá Enwril.
- Nocsak, ki beszél. Nem igazán láttam, hogy te egyáltalán lejöttél volna a fáról. Olyan finom volt az alma, vagy ennyire féltetted azokat a hegyes füleidet? – nevetet LaCorb. Az elf nem válaszolt.
- Rashad. Érzel valamit? – érdeklődött Alkir.
- Semmi különöset, csak a szokásos félelmet, az emberek itt nagyon bizalmatlanok velünk szemben.
- Itt! Nyugodj meg velünk szemben mindenhol bizalmatlanok. – szólt közbe Lyssa.
- Azért, most próbáljatok meg uralkodni magatokon, és ne verjétek össze nagyon a városőröket, mint általában! – morgott az öreg.
- Rendben. – mondták kórusban az elfet kivéve.
Az emberek lépten-nyomon utánuk fordultak. Volt, aki ujjal mutogatott rájuk, az ilyeneknek Rashad le tudta volna tépni a karját és feldugni a… Néhány asszony berángatta az ajtóban bámészkodó gyermekét a házba. A kereskedők is szemmel láthatóan jobban figyeltek a portékáikra. Végre megérkeztek a fogadóhoz. Egy kétszintes épület. A cégéren egy fehér lóforma tárja szét szárnyait, s fölé a „fehér unikornis” felirat díszelgett.
- Hát igen, rég járhatott erre értelmes írástudó, ha már a pegazust is összekeverik az unikornissal. – kuncogott Lyssa.
- Mindegy. A puha ágy az puha ágy. – oktatta ki Lyssát az öreg. – LaCorb, Rashad. Vigyétek hátra a lovakat és hozzátok be a holmit. Mi előremegyünk.
A fogadó belülről ígéretesebbnek tűnt, mint kívülről. Jobb oldalt a kandallóban lobogott a tűz, szemben lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső alatt egy félig nyitott ajtó „fürdő” felirattal. Ball oldalt egy hosszú pult nyúlt el, a pult mögött egy ajtó, valószínűleg a konyhára vezet. A fogadós – jól megtermett köpcös alak – egy ronggyal poharakat törölgetet a pult túloldalán. A teret asztalok töltötték meg. Néhol egy-egy vendég üldögélt egyedül vagy társaságban.
- Jó reggelt kívánok a kedves vendégeknek! Miben lehetek a szolgálatukra?
- Jó reggelt a házúrnak! Szobát, fürdőt, kosztot szeretnénk. – mondta Alkir, miközben belépett LaCorb két málhával.
- Jó reggelt a háznépnek! – odalépett a pulthoz, s lerakta a málhákat. – Rashad mindjárt jön. – alig mondta ki, de az ork már lépett is be a fogadóba, hogy csatlakozzon a többiekhez.
- Hé! Ide állatokat tilos behozni! – kiabált a terem túloldalán lévő kilencfős asztaltársaságból egy izmos fickó, akinek arcát egy hosszant a jobb szemen áthaladó sebhely éktelenkedett, s a jobb vállára egy fekete kéz volt tetoválva, mint mindenkinek az asztaltársaságban. – Vigyék ki innen, vagy mi dobjuk ki!
- Assero! Hagyd békén a vendégeimet! Elnézést kérek…
- Semmi baj ez gyakran előfordul. – mondta Lyssa, és odalépett Rashad mellé, átkarolta és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor végzett kacsintott Rashadnak és a kötekedő felé fordult. – Az lehet, hogy állat! De állítom, hogy sokkal jobb az ágyban, mint te! – csábítón dörgölőzött Rashad puha bundájához.
A kötözködő tetovált ember vörös fejjel nézett röhögő társaira, akik erre olyan gyorsan vágtak komoly arcot, mintha az életük múlott volna rajta. Assero fújtatva indult meg Rashad felé. Emberei is fölpattantak az asztaltól, s követték.
- Akkor most felkoncolom ezt az állatot, aztán megnyúzom, s a bundáján mutatom meg, hogy milyen férfi is vagyok.
- Ahhoz nekem is lesz egy néhány szavam! – lépett előre LaCorb, miközben kivonta karját.
- Rólam se feledkezz meg cimbora! – követte Enwril, aki már felajzott íjával állt az ork mellé.
- Már megint kezdik. – panaszkodott az öreg a fogadósnak. – A keletkezett károkat majd kifizetem. – a fogadós már kezében tartotta a nyílpuskáját, de a fizetés szó hallatán visszarakta a pultba.
A kilenc támadó valahonnan rövidkardokat és tőröket „varázsoltak” elő a ruháik alól.
- Hm… Kilencen három ellen. – összegezte a helyzetet az elf – Ez így nem fer!
- Látom féltek – mosolygott Assero. –, jól teszitek!
- Nem, félreérted. – mondta az elf, miközben leszerelte az íját. – Így. Most már igazságos lesz a küzdelem. – visszasétált a pulthoz és nekitámaszkodott. Ez alatt Lyssa is visszahúzódott a pulthoz.
Rashad megropogtatatta újperceit, kivillantotta fehér agyarait, s közben elővette a két egykezes csatabárdját. Igaza van az elfnek, most talán igazságos lesz a küzdelem. Habár, ez a vaskályha is visszamehetne.- gondolta magában.
- Megdöglötök!
- Assero! – dördült a bejárat felöl egy mély hang.
A meglepett tekintetek az ajtóra rebbentek, ahol a városőrség kapitánya állt karbafont kézzel, s néhány városőrrel a háta mögött.
- Assero! Mi folyik itt! Nem megmondtam ezerszer, hogy nem szeretem a leszámolásokat a területemen!
- Na de…
- Ne „na dezz” itt nekem! Kérem a fegyvereket! Most az egyszer még elengedlek, de ha még egyszer meglátom, hogy magánháborút vívsz, hát akkor megnézheted magad.
- Még találkozunk! – morgott Assero, a kapitány még mondott valamit neki mielőtt eltűnt volna a piac forgatagában az embereivel, de ezt senki sem értette.
- Kérem önök is tegyék el a fegyvereket. Elnézést kérek Assero miatt, azt hiszi magáról, hogy ő itt a nagyfőnök. Engedjék meg, hogy bemutatkozzak. Arton con Brede vagyok a város városőrségének a parancsnoka. És önökben kit tisztelhetek?
- Én Alkir Albron vagyok, a hölgy Lyssa Mirell, az úr Rashad, végül Ramado LaCorb és Enwril Merlo. Átutazóban vagyunk és megpihennénk kissé. Szerintem a hölgynek sok volt mára az izgalmakból. – Lyssa nagyokat lélegzett, mintha nagyon megviselték volna az események, végül is már nem elsőször járnak hasonló cipőben, már egymás tekintetéből ki tudták olvasni, hogy mikor milyen színjátékra van szükség és mi tagadás Lyssa mestere volt a színészkedésnek. – Az az Assero nevezetű egyén megsértette a hölgyet, s ez tisztelt útitársaim nem vették jó néven, s ezért vették fel a kesztyűt.
- Értem. Vigyázzanak magukra, és remélem a legközelebbi találkozásunk sokkal kellemesebb lesz. További jó napot. – gyengéd meghajlással elköszönt, s ezzel távozott az embereivel.
- Na – sóhajtott Alkir. –, ezzel is megvolnánk. Akkor kérnénk egy ötágyas szobát, ebédet, vacsorát, s majd holnap távoztunk előtt elfogyasztanánk egy reggelit is. Mindannyian meg fürödnénk – jelentette ki, miközben inkább kérdésnek szánta társai felé, végül tekintete megállapodott a fintorgó orkon. – ugye? Akkor így együtt mennyi lesz?
- Huszonöt ezüst. – Alkir leszámolt a tenyerébe harminc ezüstpénzt. – Köszönöm, nagyuram.
- Szívesen, és ha kérhetem ne nagyuramozzon. Én csak a saját uram vagyok.
Lyssa elindult a fürdő felé, a többiek pedig birtokba vették szobáikat.


Alex mire magához tért már a szokott kis cellában találta magát. A vér ízéhez már egészen hozzászokott, mely a folytonos ütlegek során ömlött a szájába. Cimboráira gondolt az árvaházban, vagy is cimborájára. Ugyanis őt megérkezésétől fogva kiközösítették társai. Csak egy barátja akadt, ki egy évvel volt idősebb nála. Abdul…
Úgy fertályóra elteltével csizmakopogásra lett figyelmes. Pár pillanat múltán kulcszörgés, s az ajtó jellegzetes, vészjóslóan nyikorgó hangja. Az ajtóban sebhelyes arcú alak lóbálta a kulcsokat a jobb kezét csípőre téve.
- Jó reggelt kívánok, te kis görcs. – mondta mosolyogva. – Remélem jól aludtál, mert Mairun már szeretettel vár. – nevetett. – Tudod nem lesz kellemes érzés, én már csak tudom. – mutatott jobb szeme fölött elhaladó forradásra.
A fiú nagyot nyelt. Már pedig most kéne meglógni. A múltkori esetből tanulva, most nem próbált a fürgeségével megszabadulni. Most az eszére próbált támaszkodni.
- Hogy szerezted azt a sebet?
- Egyszer, mikor még kezdő voltam elkövettem egy hibát, s szerencsémre az enyhébb büntetést kaptam.
- Aha… és azt mondanám, hogy beszélek. – próbálkozott.
- A főnök szerint előbb egy-két illemleckét kell venned. – vigyorgott rejtelmesen a fickó, mint aki ősi titkok kulcsának birtokában van. – Na indulás te kis korcs! – váltott agresszív hangnemre. A következő pillanatban egy darab kötelet bűvölt elő valahonnan, s megkötözte a kölyök kezeit.
Elindultak, több tucat hasonló cellát hagytak a hátuk mögött, mint amilyenben Alex is „pihent”. Egy ajtóhoz értek, ami egy szélesebb folyosóra nyílt. A sebhelyes becsukta maga mögött az ajtót, s elindult jobbra a fiúval. A falakon halk ropogással égtek a fáklyák. A fiút nagyon rossz előérzet kerítette hatalmába, úgy érezte, mintha gyomra gumóba szűkült volna. De tudta, hogy ebből a slamasztikából már nehezen vágja ki magát.
Egy nagy kétszárnyas ajtóhoz érkeztek. Az ajtó egyik szárnya félig nyitva állt, s egy magas csont sovány, alak várta őket, aki hátát az ajtónak vetve mosolygott.
- Már vártalak. – vette át a gyermeket a sovány ember. – Assero, mi tartott eddig?
- Nagyon kíváncsi volt az úrfi. – lökte oda Alexet. – És Mairun, ne bánj vele kesztyűs kéz… - de már nem tudta befejezni, mert becsapódott előtte az ajtó. Hangosan kattant a zárban a kulcs.
A terem hatalmas volt. Falain fáklyák égtek, s tele volt mindenféle kínzóeszközzel, melyeknek a többségéről az átlagemberek még nem is halottak. Mairun a terem bal széléhez egy nyújtópadhoz terelte a kölyköt.
- Na fiacskám, Arton úr kérésére most illemre kellene tanítanom téged. De…
- De mi? – kérdezett tágra nyílt szemekkel a fiú.
- De nem teszem. – ezzel előrántott egy tőrt a köntöse alól. A kölyök olyan fürgén ugrott hátra, hogy majdnem elesett egy kis sámliban. De ahhoz már lassú volt, hogy félrelépjen az „oktató” bal keze elől. – Ne aggódj! Nem bántalak. – s egy gyors mozdulattal elvágta Alex köteleit.
- D… de miért? – illetődött meg a fiú.
- Nézd, én, ezért a tettemért biztosan meghalok, de neked élned kell. – suttogta fontoskodva. – Olyat láttál, ami az életedet talán örökre megváltoztathatja. Te ismered a vezért. Menj innen minél messzebbre, s ha már megerősödtél térj vissza, hogy végezz vele, mert én már nem bírom tovább ezt művelni.
- Akkor, miért nem szöksz meg te is?
- Az nem változtatna semmin. Engem levadásznának, s a helyembe mást állítanak, és ott folytatják szörnyűséges tetteiket, ahol abbahagyták. Egyébként, ha visszatérsz bosszút állni con Bread-on említs meg egy nevet kérlek. Vivien, így hívták a kislányomat, míg ez a szörnyeteg meg nem erőszakolta, és meg nem ölte. – bár könnyekkel küszködött, de folytatta. – Azért álltam a szolgálatába, hogy megfizessek neki mindenért. De sosem volt rá lehetőségem. De benned látok valamit, te még sokra viheted, és biztosan megfizeted az én kontómat is. Ugye?
- Ezer örömmel, de előbb ki kell jutnom innen.
- Semmi gond. Van egy titkos átjáró, amit én készítettem szabad időmben. – mutatott a tőrrel maga elé a falra egy szögekkel kivert kerék felé. – Ott van a szerencsekerék mögött. De lenn még egy kérésem.
- Igen?
- Hogy egy kicsit hitelesebb legyen – pengénél fogva nyújtotta a tőrt a fiúnak. –, le kellene szúrnod engem. Ha már meghalok, akkor már ne ezeknek a mészárosoknak a kezétől.
Alex remegve és félelemmel telve, de bólintott. Remegő kezével erősen markolta a fekete markolatú fénytelen tőrt. Végül elszánta magát. Szúrt. Mairun csendesen tűrt, úgy tűnt, hogy nem csak a kín okozásában jeleskedett, hanem az elviselésében is. Alex a derekánál a nadrágja szélébe csúsztatta a tőrt.
Hirtelen dörömböltek az ajtón.
- Mairun! Azonnal nyisd ki! – con Brede. – Parancsolom! Áh! Betörni!
Mire elsőt dördült az ajtó, addigra a kölyök már a járatnál volt. Felmászott a kerékre, s ott egy drapéria mögött megtalálta a szűk járatot. Elindult, a következő pillanatban törték be az ajtót.
- Hol a kölyök! – tombolt con Brede. – Kerítsétek elő azonnal! Mairun!
- Halott! – ált fel a hóhér mellől Dren. – Megölte az a nyavalyás. Főnök szerintem több van ebben a kölyökben, mint ami látszik.
- Dren. Gyere csak ide. – fordult oda Brede. Mikor odaért megragadta a félszemű torkát, s jó egy láb magasra emelete. – Most pedig elmész az összes mozdítható emberrel, és előkeríted nekem a kölyköt, vagy különben könyörögni fogsz, hogy vájjam ki a másik szemedet is. Világosan beszéltem?
- I… ig… igenis… ur… uram. – köpködte a szavakat.
- Remek. – dobta le a földre.
- Uram! – szólt az egyik tolvaj a szerencsekerék mellől.
- Mi van!
- Megvan, hogy hol szökött meg a kis féreg. – mutatott a keskeny járatra. – Ahogy nézem, nekünk túl szűk a járat.
- Dren. Itt vagy még? – pillantott a válla fölött hátra con Brede.
- Már nem, uram. – rohant kifelé az emberek háromnegyedével.
- Helyes. És Dren. Vigyázatok a kalandozókkal. – adott tanácsot. – Zárjátok le az alagutat! Örökre! – szólt az itt maradt gazfickóknak. – Nem akarok hívatlan látogatókat. – ő is elindult kifelé a teremből.


- Jaj de finom volt a vacsora! – nyújtózott Lyssa. – Már nagyon éhes voltam.
Lassan már alkonyodott, a fogadó ivó részében egyre több városi alak nyüzsgött, ki egyedül, ki társaságban. Egyesek ittak, mások beszélgettek és ittak, megint mások kártyáztak és úgy ittak. Lyssa az asztalnál ült Rashaddal, LaCorb a lovakat gondozta, Alkir a kandalló mellett rendezgette gondolatait, Enwril pedig a fogadó kertjében telepedett fel egy magasabb fa ágaira.
- Én megyek sétálni. Jössz? – érdeklődött Rashadnál Lyssa. Rashad az ablakon kikémlelve bólintott egy nagyot.
Alkir gondolataiba mélyedve figyelte a fogadóból kilépő „párt”, s miután becsukódott az ajtó még mélyebben elmélyült gondolataiban, mint oly sokszor. Egy-két italos helybéli is figyelemmel kísérte a távozókat, s szemmel láthatóan megkönnyebbülten fordultak vissza kupáikhoz.
- Szép esténk van. Ugye? – próbált beszélgetésbe elegyedni a lány az orkkal.
- Ja. – mormogta kedvtelenül.
- Mi baj? Mi nyomja azt a nagy szívedet?
- Hm… – sóhajtott. – Nem is tudom. Olyan rossz előérzetem van. Úgy érzem most sem ússzuk meg baj nélkül. – mormogott az orra alatt Rashad. Mindig a keményebb arcát mutatta a többieknek, de ha Lyssával volt, valamiért elérzékenyült, s ilyenkor képes volt teljesen kiönteni szívét.
- Lehet, de azért a csapat megmarad. – próbálta felvidítani szőrös társát. Kevés sikerrel. – Assero?
- Igen. – motyogta magában folytatva a sóhajtozást a szőrös óriás.
Mikor a vörös hold sarlója felbukkant a horizonton, Rashad megtorpant. Lyssa döbbenten kémlelt körbe, majd az orkra vetette tekintetét.
- Érzel val… – de befejezni már nem tudta, mert Rashad egy gyors ugrással vetődött be Lyssával egy árnyékos kapualjba. – Na mi van? – az ork nem válaszolt.
A következő pillanatban egy gyermek futva ugrott be a szemközti háznál felpakolt hordók és ládák mögé. Nem sokra rá több tucat, tőröket, kardokat markolászó fickó jelent meg egy sikátorból. Szemmel láthatóan kerestek valamit, vagy valakit. Mindannyiuk jobb vállán ott éktelenkedett egy fekete kézforma tetoválás. A csapatot egy félszemű vezette, és feltűnt Lyssáéknak egy ismerős arc is, Assero.
- Hová tűnt! – üvöltött az egyik emberéhez Dren. – Gyerünk mocskos férgek! Szedjétek darabokra a környéket! Nem mehetünk nélküle vissza, ismeritek a főnököt! Szaporán kapkodjátok magatokat az anyátok!
- Megvan! – kiáltott fel Assero, mikor szétlökte a ládákat. S egyúttal ez volt Rashadék végszava is.
Alex előkapta tőrét, s villám gyorsan a sebhelyes arcú felé suhintott. De ez édes kevés volt, mert Assero kacagva hajolt hátra. A többiek pedig elzárták a fiú menekülési lehetőségeit.
- A Főnök azt mondta, hogy élve vigyünk vissza, de ha ellenkezel, akkor előfordulhat, hogy véletlenül megsérülsz. – kuncogott Assero.
A tőr szisszenve szelte át a levegőt, s csendesen állapodott meg egy gazfickó tarkójában, aki nagyot szisszenve dőlt a porba. A többiek hitetlenkedve kapták tekintetüket elesett társukra, aztán a gyerekre, de a kezében még mindig ott árválkodott a tőr, majd sietve keresték támadójukat.
- Ti!!! – vakkantott Assero, s mutatott a szemközti sötét kapualjra.
Rashadnak sem kellet több, bömbölve ugrott az első elé kerülő alakra. Pusztakézzel tépte marcangolta ellenfeleit, csatabárdjait a fogadóban hagyta. Lyssa gyorsan „megszabadult” a maradék négy dobótőrétől, melyeket szoknyája rejtett zsebeiben hordott magával minden eshetőségre felkészülve.
A banditák nem igen tudtak mit tenni a döbbenettől, pedig látható túlerőben voltak. Mire észbe kaptak már csak tízen maradtak, huszonöt helyet. Az ork nem hagyta abba az üvöltözést, egyrészt mert eléggé fájtak azok a sebek melyeket a csata közben szerzett, másrészt szerette megfélemlíteni ellenfeleit, de tudta kívül üvöltése odacsalt még valakit. Ketten támadtak Lyssára, négyen Rashadra, továbbá Assero és Dren a kisfiút cibálták vissza a sikátorba, aki próbált megszökni kevés sikerrel.
A következő pillanatban a Lyssára támadó két férfi nyílvesszővel átlőtt torokkal rogyott a földre, s e két nyílvesszőt egy harmadik követte, mely Rashad egyik ellenfele szívében állapodott meg, miközben az ork középső támadója nyakát szegte. A maradék túlélő bandita inkább úgy döntött, hogy többet ér saját nyomorult életük, mint az a kis fattyú. S, hogy valamelyikük biztosan megússza, szemkontaktussal eldöntötték, hogy két ellenkező irányba futnak, és majd csak egyiküket fogják, majd remélhetőleg üldözni. Tévedtek, egyikük sem feltételezett volna ilyen gyorsaságot egy ekkora böhöm fenevadról. Mikor két irányba ugrottak volna Rashad utánuk kapott, és a grabancuknál fogva egy hatalmas rántással nyakukat szegte.
Gyanakvó tekintettel tekintettek körbe, hogy vajon ki segíthetett nekik, mikor megszorultak. Rashad egy ismerős szagot vélt felfedezni a sikátor felől. Ismerte jól ezt a szagot, pár évnyi együttlét eléggé összekovácsol két „embert”. Az elf sétált feléjük karjában egy eszméletlen maszatos arcú gyermekkel.


- Főnök. – motyogta fél térdre ereszkedve, s halálfélelmével küszködve a köpcös Kwint con Brede háta mögött. Kwint a szokásos reggeli jelentést készült megtenni. Nehezen lélegzett, félt.
Con Brede egyik dolgozószobája helyőrség épületének második emeletén helyezkedett el. A dolgozószoba mindenféle pompát nélkülözött, az egyedüli értékek a falon felsorakoztatott fegyverek voltak. A rablóvezér a városőrség kapitányi egyenruháját viselte.
- Beszélhetsz. – fordult meg a kapitány, miközben puhán huppant párnázott karosszékébe.
- Hu… - a félelemtől egy pillanatra meg is akadt a szava, mielőtt igazán elkezdhette volna. Mélyet szippantott a nyitott ablakon beáramló friss levegőből, s folytatta. – huszonöt halott. A Sárkány út és a Polip sikátor találkozásánál. Mind a fekete kéz emberei. – nagyot nyelve folytatni akarta, de con Brede egy gyors kézmozdulattal leintette. A csend nagyon nyomasztóan hatott Kwint számára, ráadásul con Brede csukott szemmel gondolkodott és ez mindig rossz ómennek számított errefelé. Eme pár szegmensnyi szünet Kwint számára óráknak tűnt. Megkönnyebbülésére a kapitány intett, hogy folytathatja. – Az emberek többségével különös kegyetlenséggel végeztek, mintha egy farkas tépte volna szét őket. A tettesek kilétéről semmilyen nyom sem árulkodott, kivéve ezt a dobótőrt. – nyújtotta előre a kis ládikába helyezett teljesen dísztelen fegyvert.
- Hm… - pattantak fel con Brede szemei a szavak hallatán, s közelebbről is szemügyre vette a pengét. – Ez nem a helyi fegyverkovácsok terméke. – jelentette ki nyugalmat erőltetve magára. Bár nyugodtan látszott, de Kwint tudta, hogy ez csak a következő hír erejéig tarthat. Con Bredenek feltűnt Kwint nyugalmatlansága. – Esetleg van még valami? – kérdezte kíváncsi gyermekként.
- Drent nem találtuk sehol. – mondta reszketve, s megpróbálta behúzni a fejét, akár a teknőcök, mintha attól tartott volna, hogy a hírrel a saját halálos ítéletét írta volna alá. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az első fej, mely porba hull napnyugtáig, az nem az övé lesz. – Asserot megtaláltuk. Tarkón találta egy nyílvessző.
- Hm… - forgatta kezében a dobó fegyvert con Brede. – Menj néhány városőrrel a Fehér Unikornisba, s nézzetek körbe a jövevények szobájában. Sosem lehet bízni az ilyen jöttmentekben. De ne csináljatok jelenetet, nem akarok vérfürdőt… még. – mosolyodott el sunyin. – Sajnos én nem mehetek, mert az esti bál biztonsági tervét készítem. Elmehetsz. – utasította emberét. S közben a szeme az asztal szélén halomban álló borítékra tévedt, s kézbe vett belőlük ötöt. – Várj csak. – mondta Kwintnek, aki már félúton járt az ajtó felé. – Ha már úgyis arra jársz add át nekik ezeket a meghívókat is.


- Mibe keveredtetek már megint? – mordult Alkir gorombán az érkezőkre. – És ki ez a gyermek?
- Nyugodj meg. – vágott vissza Lyssa. – A gyereknek el kell látni a sebeit! – mutatott Rashad kezei közt eszméletlenül heverő fiúra.
- Rendben. – intett. – Vigyétek fel a szobába. Enwril! Nézz körbe, hogy nem-e jött egy-két hívatlan látogató! – az elf biccentett egyet, s két ugrással már kint is volt a fogadóból. Alkir mielőtt még felszaladt volna az emeletre visszafordult a lovaghoz. – LaCorb te pedig beszéld meg a fogadóssal, hogy sem ő sem egész háznépe nem látott ma semmi különöset. – s ezzel felviharzott az ork és a lány után.
A fogadós már türelmetlenül várta a magyarázatot, hogy mi volt ez a jelenet, közben az elf visszatért a fogadóba és jelzett LaCorbnak, hogy nem követték őket. Ramado a fogadósra pillantott, s egy gyengéd mosoly kíséretében egy bőrerszényt lendített a pult felé. Az csengve állapodott meg a fogadós előtt, akinek a csendülések hallatán a bamba értelmetlen ábrázata helyére elégedett mosoly ült ki. LaCorb mutatóujjával pisszegve csendre intette a fogadóst, ki értelmes ember lévén hatalmasat bólintva eltette a pénzt.
Enwril már félúton járt, mikor LaCorb rálépett az első lépcsőfokra. Mire felértek a fiú már magához tért kábulatából, s látszólag nem félt a díszes társaságtól. Sőt mikor az újonnan érkezetteket is észrevette, két kis kék szeme felcsillant.
- Ki vagy te? – kérdezte Lyssa a fiút a legkedvesebb hangján, miközben Alkir a gyerek sebeit kötözte.
- Alex. – mondta bátortalanul, mintha attól tartana, hogy minden egyes kimondott szó, akár az életébe kerülne. – Alex Corma. És ti kik vagytok? – nézett vissza szúrós tekintettel.
Lyssát meglepte fiú hirtelen stílusváltása. – Jómagam Lyssa Mirell vagyok, az úr aki bekötözte a sebeidet Alkir Albron, ez a szőrös itt mellettem Rashad. A szakállas fickó a hátam mögött Ramado LaCorb és a mellette álló vékony alak pedig Enwril Merlo. Amúgy miért üldöztek téged azok a gazfickók? – de mire befejezte volna a kérdést, a fiú újfent elalélt.
- Elaludt. – jelentette ki Alkir. – Elég fáradt lehetett. Ha a fiú nem, akkor ti meséljétek el, hogy mi is történik itt. – ült le az ágy mellé egy székra.
- Igen, engem is érdekelne, hogy mibe keveredtünk már megint! – fonta keresztbe karjait LaCorb.
- Összetalálkoztunk azzal a pimasz emberrel, aki reggel kötözködött velünk… - kezdte magyarázni Rashad.
- Csakhogy most sem volt egyedül. – vette át a szót Lyssa. – Huszonötöd magával üldözték ezt a fiút. Én és Rashad egy kapualjból figyeltük az eseményeket, amíg csak lehetet, de mikor megtalálták a gyereket, akkor már kénytelenek voltunk közbelépni.
- Hogy hogy kénytelenek? – kíváncsiskodott Alkir.
- Úgy, hogy nagyon csúnyán bántak a gyerekkel, - vágott közbe az ork. – és én ezt nem szeretem.
- Értem. És te Enwril? Hogy keveredtél oda? Tudtommal a kertben pihentél.
- Pihentem is, amíg nem vettem észre az utcán rohanó kölyköt, s az utána loholó embereket. – ezzel az ablakhoz fordult, hogy kikémleljen rajta. – Az íjam pedig pont kéznél volt, a többit már magadtól is ki találhatod. – egy pillanatig nem szólt senki. – bár az eléggé aggaszt, hogy az egyikük megszökött. – finom mozdulttal behajtotta a spalettákat, s társaihoz fordult. – Szerintem már megint jól beletenyereltünk valamibe.
- Az nagyon is valószínű. – állt fel Alkir. – Lyssa! Maradj a fiúval. Enwril, Rashad! Ti tartsátok szemel a környéket. – végigmérte Rashad sebeit. – Enwril te kezded. LaCorb! Te próbálj minél többet megtudni a fogadóstól a kölyökről. Tartsátok nyitva a szemeteket, de azért ne feledjétek, hosszú út áll mögöttünk, s egyenlőre nem szeretném, ha újabb balhéba keverednénk.
- Attól félek, hogy már nyakig benne vagyunk. – mordult egyet az ork, s a varázsló intésére letelepedet a saját ágyára, hogy az elláthassa a sebeit.
Szép sorban mindenki távozott a szobából. Késő este volt mikor mindenki összegyűl, s egyöntetű bólintás alapján úgy döntöttek, hogy majd reggel megbeszélik a dolgokat. Mivel a kölyök Lyssa ágyán feküdt, Rashad átengedte a fekvőhelyét, s az ajtónak dőlve letelepedett.
Az éjszaka nyugodtan telt. Alkir a fogadóssal közölte, hogy még maradnak néhány napig, s hogy még eggyel több reggelit hozzanak fel a szobába. A fiú lassan ébredezett.
- Jó reggelt álomszuszék. – mosolygott rá anyai szeretettel Lyssa. – Hogy aludtál? Kérsz reggelit? – nyújtotta felé a bőven megpakolt tányért. A fiú óvatosan bár de hihetetlen sebességgel vette el a tányért. – Nos ha megreggeliztél, akkor igazán elmesélhetnéd, hogy ki vagy és miért üldöztek azok a fickók.
- Azt… - nyelte le az utolsó falatot a fiú. -… már említettem, hogy Alex Cormának hívnak. Itt éltem a Füst utcai árvaházban. Szüleimet, nem tudom, hogy mikor vesztettem el és azzal sem vagyok egészen tisztában, hogy miként kerültem az árvaházba, de ez már szerintem lényegtelen. Tegnap előtt éjjel kiszöktem a szobámból egy kiscicát követni. Bár ne tettem volna. Nem messze az árvaháztól, szemtanúja voltam, hogy néhány ember nem is tudom, hogy mit művelt egy nővel, annyi biztos, hogy valami rablótámadás lehetett. Mikor végeztek, észrevettek engem, s elkezdtek üldözni, míg végül bekergettek egy zsákutcába. Onnan nem volt menekvés. Elkaptak és bekötözték a szememet. Mikor magamhoz tértem már egy kis cellában találtam magam, ahol a bandavezér meg akarta tudni, hogy mit is tudok. Nem is értem, hogy miért is nem végzett azonnal velem. Ha jól emlékszem valami Arkton can Bréde-nek hívták…
- Véletlenül nem Arton con Brede? – kérdezte Alkir.
- De! De úgy hívták. De honnan tudtad?
- Megérzés! – felelte a varázsló
- Na mindegy, az a lényeg, hogy a vallatáson nem beszéltem neki semmit, sőt még jól arcon is köptem. – húzta ki magát büszkén, hogy milyen hősies dolgot tett. – Emiatt kissé helyben hagytak, s valamiféle illemórát emlegettek. Később kiderült, hogy ez egy kis kínzást jelent. Szerencsémre a kínzómesterük egy régi sérelem miatt nem tett eleget a góré kérésének. Ellenkezőleg, elengedett, s megmutatta a kijáratot, de az ő kérésére le kellet szúrnom egy tőrrel, hogy ne azok a haramiák végezzenek vele, s megfogadtatta velem, hogy bosszút állok mindazért, amit neki el kellet a szolgálat alatt végeznie. Egy kis járaton keresztül szöktem meg a kínzókamrából. Sajnos azután a sok elágazás után meg nem tudnám mondani, hogy merre kel menni vissza felé. Különben is egy felnőtt át se férne. – sandított az ork és a lovag felé. – Miután kijutottam loholtam céltalanul, nem is tudom merre. Mikor már majdnem utolértek bevetettem magam az egyik ház teraszán lévő ládák és hordók mögé, de sajnos megtaláltak, s a dulakodásban elájultam és itt tértem magamhoz, úgyhogy tulajdonképpen köszönettel tartozom nektek. – mosolygott hálás arccal a jelenlévőkre. – És most ha nem bánjátok megyek a városőrség kapitányához feljelentést tenni a történtekről.
- Tulajdonképpen nem bánjuk de te nem akarsz odamenni. – jelentette ki határozottan Alkir.
- Dehogynem, az ilyen ügyeket mindig jelenteni kell a kapitánynak. – lepődött meg Alex a varázsló kijelentésén.
- Amúgy te csak azért nem akarsz a kapitányhoz menni, mert a kapitány és a rablóvezér egy és ugyanaz a személy. – közölték hidegen a gyerekkel. – Legalábbis a neve ugyanaz: Arton con Brede.
- Azt hiszem igazatok van. – tört meg hirtelen Alex ifjonti lendülete, s visszahuppant az ágyra. – Tényleg nem akarok oda menni. De akkor mitévő legyek. – keseredett el, s könnyeivel küszködve bámult Lyssára, majd a többiekre.
- Na ne! Már csak az hiányzik, hogy elkezdj nekünk bőgni. – nézett rá Lyssa nyájasan, s magához ölelte. – Aki a rabló haramiáktól így meg tud lépni, annak nem szabad sírnia. – zsebkendőjéért nyúlt, s kitörölte a gyerek szeméből a könnycseppeket.
- Sose félj amíg minket látsz. – lépett oda Rashad és meg cirógatta a kölyök haját. – Segítünk. – felállt, s végignézett társain. – Ugye?
- Miért is ne, már épp úgyis unatkoztam. – bökte ki mosolyogva LaCorb.
Az elf az ablakban ülve csak bólintott egyet, végül is soha sem volt bőbeszédű.
- Nem is tudom. – mordult fel Alir. – Most pihenni jöttünk, nem csatázni. – a fiú kisírt szemeibe nézett. – Ahh… rendben van ha mindenki egyet ért segítünk a kölyöknek. – egyöntetűen bólintotak.
- Látogatók! – pattant fel ültéből az elf. – Úgy nézem a városőrség címerét viselik.


Kwint határozottan lépett be a fogadó ajtaján, tekintetéből már korán reggel sütött a fáradság. Tegnap este későig volt szolgálatban, s ma korán is keltették a gyilkosságok miatt. Kwint a fogadóshoz lépett, miközben tizenöt emberéből öten az utcán biztosították a fogadót, tízen pedig követték felettesüket, s odabent biztosították a helyszínt.. Kwint kivételével mindegyikük közepes pajzsot és dárdát tartott magánál. Kwint mindkét karját a pultra helyezte, s várta, míg a fogadós odamegy hozzá. Nem kellet sokáig várnia.
- Miben tudok segíteni nagytiszteletű Kwint úr? – kérdezte a tőle megszokott nyájassággal.
- Azt szeretném megtudni, hogy melyik a jövevények szobája.
- Uram, kérem ne rendezzenek jelentet, nemrég lett rendbe hozva az ivó a múltkori akciójuk után. – kérte a fogadós, már-már humorosan, bár nem volt szándéka tréfálni. Időközben LaCorb is lejött az emeletről, s pulthoz indult. A fogadós LaCorbra nézett, s utána Kwitre, ki már majdnem megkérdezte, hogy ki az illető. – Az úr az egyike azoknak kiket keresnek. – erre Kwint is LaCorbra emelte tekintetét, s ellökte magát a pulttól.
- Jó reggelt kívánok a nagytiszteletű uraknak. – köszönt LaCorb tisztelettudóan, miközben tekintet végigfutott Kwinten, s a katonákon. – Miben lehetek a segedelmükre, mert ha jól hallottam engem, s társaimat keresett az úr.
- Nos, való… - Kwint mondanivalóját egy a fürdő felől érkező női kacaj szakította meg. Kwint tekintetét gyorsan odakapta. A fürdő felöl Lyssa és Rashad érkezett, mindketten még vizesen. Kwint látva, hogy ők ketten is valószínűleg az idegenekhez tartoznak – hisz még nem látta itt őket –, tekintetét ismét LaCorbra emelte.
- Nos. Valóban kerestem önöket. Arról lenne szó, hogy nem oly messze innen az éjjel gyilkosságok történtek, valóságos mészárlás. – közölte a tényeket higgadtan Kwint.
- Valóban? – lepődött meg LaCorb. Az évek során sikerült eltanulnia Lyssától a hazudás művészetét. – S kik tették? – kérdezte, s már hangjában már felfedezhető volt némi gyermeki kíváncsiság.
- Nem tudjuk pontosan, nem voltak szemtanúk.
- És megkérdezhetem, hogy nekünk mi közünk van ehhez? – kérdezte LaCorb karbafont kézzel.
- Nos csak aziránt érdeklődnénk, hogy hol jártak az éjjel? Láttak-e valamit esetleg?
- Én itt voltam a fogadóban, s kipihentem az utazás fáradalmait, azt, hogy a többiek mit csináltak azt nem is tudom pontosan. De ha minden igaz, akkor Lyssa, Rashad és Enwril a kertbe mentek pihenni, Alir pedig a kandalló mellett szundikált egészen addig, míg fel nem verte álmából két részeg veszekedése. – mesélte fél mosollyal az arcán. – Tudok még valamiben segíteni, mert kezdek éhes lenni, s mennék reggelizni.
- Rendben menjen csak, de ha nem bánja körbenéznék a szobájukban. – mondta szúrós tekintettel Kwint.
- Természetesen, jöjjön csak. – időközben a konyháról kifordult két cseléd, melyek elindultak utánuk hozván a reggelit. Összesen hat tányérral, s ez szemet szúrt Kwintnek, így intett két emberének, hogy jöjjenek ők is. Az öreg lépcső nagyokat reccsent minden lépés alatt. LaCorb összehúzta szemöldökét, s oldalra sandítva a fél fejjel alacsonyabb Kwintet figyelte.
- És ha nem vagyok túl indiszkrét megkérdezhetem, hogy kinek lesz a plusz reggeli? – kérdezte somolyogva Kwint.
- Tessék? Ja, igen. Tudja Rashad egy udvari ork. – mondta széles mosollyal a száján. Majd előretekintett, s elrévedt.
- Alir! Rejtsétek el a fiút, mert con Brede vérebe körbe akar nézni a szobában. És Rashad készüljön egy potya reggelire. – közölte szellemnyelven a varázslóval a helyzetet. Kwintnek feltűnt, hogy LaCorb pár pillanatig a semmibe réved.
- Jól érzi magát? – kérdte, nyugodt kíváncsi, de főként gyanakvó hangon.
- Természetesen. Csak elgondolkoztam valamin. – hazudta elegánsan a lovag. Kwint nem szólt, csak képzeletben vonta meg a vállát. De biztos ami biztos maga után intette négy emberét. Azok pillanatok alatt be is érték őket. S így vonultak fel a lépcsőn nyolcan. Elől a két cselédlány, mögöttük a lovag, s a városőrség tisztje, s végül a négy katona. A szobához érve LaCorb lépett előre az ajtóhoz, s benyitott. Odabent Enwril az ablakban ült, s a távolt kémlelte, de az érkezőkre felkapta tekintetét, s biccentett feléjük üdvözlőleg. Rashad a földön ülve támaszkodott a szekrénynek, láthatólag az ég világon semmit sem csinált, de ebben valószínűleg nagyon kifáradhatott. Őis köszöntötte a belépőket egy bólintással, de ő már egy laza kézmozdulattal, is megtámogatta. Alír az ágyon ült, s egy vaskos könyvet lapozgatott. Tekintetét nem szívesen emelte fel belőle.
- Üdvözlöm Önt… pontosabban Önöket. – helyesbített, mikor meglátta az elől érkezők mögötti katonákat. – Miben lehetünk a segítségükre? – kérdezte hidegen akár a jégcsap. Lyssa eközben pedig a másik ágyon pihengetett, s mikor a érkezőkre tekint nagyon megörül.
- Ááá! A reggeli! – kiáltott fel. De gyorsan észbekapott, mikor meglátta, hogy vendégek is vannak. – Óóó! Jó reggelt az uraknak. – köszön, olyan kislányosan. Ezután az egyik cseléd kezéből kikapta a tányér meleg ételt, s lehuppant az ágyára, s mohón lakmározni kezdett. Kwint mindenkinek egyenként viszonozta a biccentést, s közben LaCorb is belépett a szobába, s egyik tányér ételt elvéve letelepedett az ablak mellett lévő asztalnál lévő egyik székre, s falatozni kezdett. Kwint sóhajtva lépett beljebb. Katonának kint maradást parancsolt.
- Jó reggelt kívánok mindnyájuknak. Kwint Delawor vagyok a városi őrség tizedese. – húzta ki magát kissé mondandója közben, hogy jelvénye jobban látható legyen. Nos azért jöttem, mert a fogadótól nem is olyan messze gyilkosságok történtek, s mivel önök nem idevalósiak, s mivel jobb a békesség elsőként az önök lakosztályát veszem szemügyre. Természetesen ha nincs ellenvetésükre. – mondta határozottan. Arcán egy magabiztos félmosoly jelent meg. – Ellenkezzenek csak, úgy izgalmasabb! – tette hozzá gondolatban.
- Természetesen nincs ellenvetésünkre. Nem cselekedtünk semmi törvénybe ütközőt. – mondta magabiztosan Alír, s becsukta a vastag könyvet, miután elhelyezte benne a könyvjelzőt. Kwint intett két emberének, hogy jöjjenek be, s vizsgáljanak át mindent. Benéztek az ágy alá, s a zsákjaikat is átvizsgálták. Végül elérkeztek a szekrényhez, de Rashad olyan békésen szunyókált, hogy esze ágában sem volt odébb hemperedni. A katonák nem igen tudtak mit kezdeni a súlyos Udvari orkkal, ki bár szemei csukva vltak, minden egyes pillanatot kiélvezett. A két katona tanácstalanul tekintett Kwintre, kinek tekintetében már gyűltek a bosszankodás, s a harag szikrái.
- Megkérnék azt a dögöt, hogy menjen el onnét? – kérdezte léggé ingerülten. Rashad ahogy meghallotta a ”dög” szót, máris kinyitotta szemeit, s felpattant. Arcáról a harag, s a gyűlölet érzései véstek barázdákat. Kwint elmosolyodott, hogy talán lesz okuk letartóztatni ezeket az idegeneket. De Lyssa már oda is ugrott Rashad mellé, s lecsillapította. Rashad letelepedett Lyssa ágya mallé, s onnan figyelte az eseményeket. A két katona tágra nyitotta szekrényt, de nem találtak benne a csapat fegyverein kívül semmit. Kwint tekintete felcsillant, mikor megpillantotta a fegyvereket közelebb lépett, s kutatni kezdet. Mikor Rashad csatabárdjaihoz nyúlt, az orkból mély torokhangú morgás hallatszott, de Lyssa ismételten lenyugtatta, s, hogy nyugton is maradjon egy cuppanóst lehelt a homlokára. Kwint tekintete megakadt két dobótőrön, melyeket kezébe is vett, s felegyenesedett, s a kalandozókhoz fordult.
- Nos megkérdezhetem, hogy ezek a tőrök kinek a tulajdonát képezik? – kérdezte magabiztosan, s gyengéden a pengénél fogva a tőröket, a a markolatokat halkan egymáshoz koccantotta őket.
- Az enyémek. – állt fel félénken Lyssa.
- Nos tisztelt hölgyem… Az egyik holttest torkában pontosan ugyanilyen fegyvert találtunk. – tárta a fiatal boszorkány elé a tényeket.
- Az lehetetlen! – védekezett Lyssa, de nem tudott többet szólni, mert Kwint tovább folytatta.
- Megkérdezhetem, hogy hol volt tegnap este? – Kwint tekintete LaCorbra villant észrevehetetlenül egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy észrevegye, hogy a lovag ismételten a semmibe révedt. Kwint wlhúzta a száját, s a lány felé fordult választ várva.
- A kertben pihentük ki az út fáradalmait Rashaddal és Enwrillel. – bökött a fejével az ork és az elf felé. – Ami pedig a tőröket illeti, sose volt belőle kettőnél több. – mondta némi sértődöttséggel színlelve izgatottságát. A színjátéka úgy tűnik sikerült, mert Kwint nem mutatta jelét hitetlenségnek. Kwint nagyot sóhajtva dobja vissza a tőröket a többi fegyver közé. Azok a fém fegyverekhez koccanva hangosan sírtak fel.
- Rendben. Köszönöm az együttműködést. A viszont látásra.

Folyt. köv. ...
Miracle Guns Urrus Sorrate Adeptia
Avatar
Dzsamar Doldzs
Fórumozó
Fórumozó
 
Hozzászólás: 15
Csatlakozott: 2008.09.17. 19:48
Tartózkodási hely: Albertirsa

Vissza: Fórum kezdőlap

Vissza: Alkotásaink

Ki van itt

Jelenlévő fórumuzók: nincs regisztrált felhasználó