Ébredés
Távolról hallotta a hívást. Távolról és nagyon gyengén. Más körülmények között nem is figyelt volna rá, de ez most a szabadulását jelentette. Háromszáz éve várt. Háromszáz év a roppant, fagyos sötétségben. Háromszáz évnyi száműzetés az alsóbb síkok morajló magányában. Forma nélküli éber álmodás. Halálos, mozdulatlan várakozás. De ennek most vége!
Bizonytalan, tompa bizsergést érzett tudata mélyén, hol mindeddig csak hideg, kavargó gyűlölet honolt, s ez vicsorgó mosolyra fakasztotta. Hívják és ő felelni fog.
- Xymak Sul – szólították újból, s a démon lassan kinyitotta vöröslő szemeit. Még mindig nem volt mit látnia. Végtelen feketeség emésztette a teret, mert ez volt a semmi, az időn és teren túlnani kárhozat, dimenziók közötti, könyörtelen fekély. Itt, ebben a megfoghatatlanságban, Xymak Sul saját nevét ízlelgette. Nem sietett. Az idéző kitartónak tűnt, így sejtette, hogy nem szakad meg a hívás idő előtt. Szívni kezdte magába a sötétséget, s ettől egyre jobban erőre kapott. Démoni lényege táplálékot talált a feneketlen gonoszságból. Akaratát a hangra fókuszálta és méltóságteljesen elrugaszkodott a vélt irányba. Egy darabig vakon úszott tovább, majd lassan kis kékes fény hatolt át az örök éjszakán. Xymak Sul tudta, hogy ez nem több elméje játékánál, de megjelölte a célt, s ő egyre mohóbban közelített.
A növendék arcáról ömlött a veríték. Fogalma sem volt, hogy milyen erejű lény tartozik a névhez. A mesterétől elcsent pergamen nem adott sok felvilágosítást, csak hatalmat és kincseket ígért. Olvasott korábban démonokról és más ördögfattyakról, s tisztában volt a veszéllyel, amivel ilyen átkos teremtményekkel való alku járhat, de a hatalom részegítő ereje mindent elhomályosított.
Már sejtette, hogy hibázott. A démon túl sokáig állt ellen az invokációnak, pedig ő pontosan hajtott végre mindent. Az idézőkör fölött kéklő örvény forgott, bevilágítva a kicsiny termet. Nem lehetett visszacsinálni, a kapcsolat létrejött.
Mint a gomolygó pára, úgy ölelte körül a rosszindulat, ahogy az alak testet ölteni látszott. Először csak az izzó, vörös szempár meredt rá, majd lassan megjelentek a csökevényes szárnyak és az ollószerű végtagok. Püffedt, fekete testét kelések borították és dögletes, zöld füstöt árasztott.
A növendék fuldokolt, ám kétségbeesetten koncentrált, hogy megtartsa uralmát a démon felett.
- Xymak Sul – kiáltotta recsegő hangon, mikor az örvény megszünt, s látni engedte a madárcsörre emlékeztető groteszk arcot is. – Ismerem neved, s ez hatalmat ad fölötted. Megparancsolom, hogy szolgálj engem, különben visszataszítalak a gyötrelmes pokolba, s esküszöm, nem teszed lábad többé erre a világra.
A démon erre dühösen mordult fel. Hangja minden irányból csapódott oda és vissza a falakról. A fenyegetőzés inkább csak sértő volt, mintsem ijesztő. Lenézett a pentagrammra, és az egyik krétajelben megtalálta a hibát. Egy pillanattal később a növendék holtan rogyott össze, és Xymak Sul sebesen repült végig a katakomba folyosóin, hogy a szívében lakozó pusztulást beteljesítse.
Vége.