Szerelem (II.)

[Quator ar Zaraquer]

Szerelem

A palota emeleti szobáinak egyikében magányos nő áll a résnyire nyitott ajtópanel mellett és az erkélyen túlra tekint. Odakint dühöng a csata. Klánja a cselszövések és politikai csatározások mestere. Mégsem volt képes időben hasznos szövetségesekből álló falat emelni a lavina el, mely élő hús-vér förgetegként zúdul le a komor hegyek sziklái közül.
Messze hangzó, csontig hatoló reccsenéssel szakad szét az öl vastag, acélpántos kapu. A vörös-fekete őrök hangyaseregként védik otthonuk és Úrnőjük épségét, de nem állhatják soká a szűnni nem akaró rohamot. Lassan, biztosan nyomulnak be a fehérpáncélos harcosok elpusztítva mindent és mindenkit, miben az élet szikrája lappang.
Érte jöttek. Látta. Álmaiban, az ébrenlét nyugodt óráiban egyaránt. Az Istenek megátkozták, elvették egykor volt szépségét és helyette a jövőbe látás nyűgét, s terheit hagyták csupán. Vérei mind az ármány és csalások mesterei, ahogy ő is eme művészet letétményese. Negédes hangja bódító méregként csöpögteti a hazugság gyöngyeit, mégsem képes átformálni, eltitkolni a jövő képeit. Egyetlen, keserű tüske ez. A kínos, színtiszta igazság szilánkja. Ezért keresik kegyeit a Császári Udvar hatalmasságai és ezért válik hamuvá szeretett otthona. A férfi itt van. Nem kérni jött, csupán elvenni. Mindent. Mindent, amit csak akar.
Az elkeseredett harc, a mocskos-tisztátalan mészárlás hangjai körbeörvénylik. Már nemcsak odalentről, elefántcsont tornya mélybevesző lábától hallatszik, hanem közeledik a folyosókon át.
Hirtelen éles, rideg valósággá válik mindaz, mi eddig az álom és jövő mezsgyéjén táncolt csalfa délibábként. Hasad a kicsiny szoba papírfala egy vérvörös páncélba öltözött testőr élettelen testének súlya alatt. Még nem volt érkezése a kárminpiros életesszenciának a szökésre egykor eleven, mostanra mozdulatlanná dermed tégelyéből, mikor á megnyílt átjárón keresztül a helységbe lép a szénfekete szemű emberdémon, a kárhozott sereg vezére. Az éjsötét, rezzenetlen tekintet szinte lecsupaszítja áldozatát. Nem a fizikai valóját, s nem horgad tűnő vágy a fagyott szív mélyén. Csak egy síkon folyik a ki nem mondott közdelem. Hisz az izmok csatájában a férfinak jó húszkilónyi előnye és évtizedek tökéletessé csiszolt tapasztalatával támogatott hideg acélja elsöprő és végletes győzelmet sejtet. Ezzel szegül szembe a kecses női test, melynek kegyeiért oly sokan áldozták és áldoznák lelküket. Az érzelmek harca is eleve eldöntetett. Így az utolsó összecsapás szintre nem lehet más, mint az elme birodalma. Az akarat párbajában egymásnak feszülő páros néma szoborként emelkedik a káosz tomboló hullámai fölé. Megszűnik minden. A halál rohama, az élet kavargó lüktetése, a hangok, a látvány, az érzetek. Mind kívül reked a fekete obszidiánból szőtt gömbön, melyben a Harcos és a Politikus viaskodik pillanatba zárt korokon át.
A nő bensőjét, egész valóját félelem mardossa. A rettegés fagykutyája jeges állkapcsával szorítja satuba szívét mégis kitart. Megsejtett valamit. Valamit, mellyel nem győzhet, de megőrizheti a számára legfontosabb kincset. Önnön Életét.
A férfit kétségek gyötrik. Ezer kérdés visszhangjai zúgnak lelkében, melyek nem találnak válaszokban megnyugvásra. Felverik csupán társaikat, s az újabb kételyek prédára éhes csaholása csatlakozik az őrült kánonhoz. Eme örvényből lassan kiemelkedik a válaszok sarja, egy fehér-márvány, mely fátyolos tükörként villantja fel a vég és az új kezdet összefonódó képeit.
Döntetlen. Az elmék lassan szétszakítják az összetartozás kacsait és visszatér a valóság. A külvilág zajai, képei utat törnek maguknak a burkon keresztül. Megrebbenő szempárok, majd a harcos közelebb lép… újabb lépés… mégegy. A politikus felszegi fejét s megvillan a lenyugvó Nap vörösarany fénye jobb arcfelét fedő, szemnyílás nélküli porcelánmaszkján. Az álarc alól rozsdabarna heg-szálak futnak a nyak és a mellkas irányába szörnyű sebet, torzulást sejtetve. Hipnotikus lassúsággal emelkedik a vér-ezüst pompában csillogó penge. Nem rezdül, nem tétova. Elérve a kecses állat a hegy apró tüskeként gyöngyöző rubincseppet csalogat elő a hamvas bőr rejtekéből, mely lomhán gördül alá követve a sebhelyek kanyargós ösvényét. Jó intrikushoz méltón még a kilátástalanság vermében sínylődve is elsőként töri meg a csend kristályfátylát a nő.
-Nem ölsz meg Átkozott.
-Nem.
-Kellek neked. Mindennél jobban kívánsz. Barbár szíved elárulja titkaid.
-Nincs titkom.
-Ne hidd, hogy sanyarú sorsoddal takarózhatsz az Istenek vagy akár emberek előtt.
Baljós, vértelen mosolyra húzódik a Vezér ajka.
-Sanyarú sors?! Takarózni?! Nem. Ismerem karmám rendelését. Hadúr, majdan nemzetek ura leszek. Vérvonalam dicsőségbe vezetem. Szavamra tíz- és százezrek tiporják földbe ellenségeim. … Most válaszolj kérdéseimre vagy pusztulj idejekorán a többi ízeltlábúval, kiket családodnak hívsz. Mi lesz az ár? Megóvhatom a Birodalmat a pusztulástól?
A jósnő szemeiben tehetetlenség és düh parázslik. Gyűlölet fortyog szívében. Igen. Gyűlöli ezt a kárhozott, kitaszított lényt. Nem azért, amit tett és nem is azért, amit tenni fog. Csupán azért, mert igaza van. Pengevékonnyá keskenyedett ajkai között sziszegve préseli, majd dühe kiteljesedtével szinte köpi a szavakat.
Igen Átkozott. Ez a karmád. Az ár hatalmas lesz. Szörnyű, de te megfizeted. Megfizeted, mert ez a kötelességed és mert lelked nem engedhet meghátrálni soha. A Fényes Császárság elbukik. Vérfolyamok szabdalják földjét és csontokból emelkedő trónus árnyéka teríti be! … A Birodalom mégsem pusztul tovább. Új rend születik, mely a régmúlt korok romjain, elhamvadt mesterek bölcsessége nyomán útját állhatja a külhonból hömpölygő szennyes árnak.
Csönd telepszik a helységre, tovagyűrűzni tűnik a palotában, az udvaron, a környező földeken. A jövő felvillantott káprázata egy pillanatra szótlanságra kárhoztatja, elvakítja a párost. Az örökkévaló mázat a belépő és meghajló vézna, sovány alak töri meg. Kárhozott a kárhozottak között.
-Végeztünk Nagy Kán. Az Orákulum az utolsó túlélő.
-Nem. –válaszolja a hadvezér.
Eme egyszerű szó szinte letaglózza a nőt. Megérti, ő csupán egy eszköz volt. Egy prizma, mely összekapcsolhatja a múltat, a jelent és a jövőt. Lázasan kutat valami érv, valami elhaló szalmaszál után, mely létezése mellett szól.
-Nem ölhetsz meg. Szükséged van rám. Tégy asszonyoddá. Tégy szolgáddá.
-Életem fonalát a halál Hóangyalának ajánlottam.
-Akkor had legyek hű szeretőd. A legkedvesebb második.
Az állnak szegezett penge megelevenedni látszik ahogy hamis villámként sújt le a porcelán-arcra. Kettészelve hullik alá az álságos maszk és törik ezer szilánkra a hegyek mögé bukó Nap utolsó sugarainak tüzében. A szétfolyó sötétség hullámai közül a Vezért hangja csendül. Nem kérdez, nem követel. Egyszerűen kijelenti, ami a való, s mit nem kérdőjelezhet meg senki már.
-Nincs túlélő. Az Orákulum újjászületett a dicsőség seregében. A mi vérünk e perctől.
Néma szótlanságban, száz meg száz apró nesz kél a fejet hajtó sereg nyomán. Leborul a nő is új ura, kedves szeretője, a szénszemű Átkozott szavai hallatán…


Külső és belső
Egy mégis különböző
Törött tükör mind