Hágó
A hófödte hegyek fenséges bástyafokokként őrzik a Birodalom háborítatlanságát. Fehér ormok, melyek az Istenek és a természet erői által alakultak, formálódtak eónok során…
Egyetlen út, mely az alant elterülő, zöldellő gazdagságba visz. A Hágó.
Megfagyott bálványként, dühösen, tehetetlen gőggel viseli sorsát az idő. E tünékeny kristálysárkányról lepattanó, felhólyagzó pikkelyből apró buborék formálódik, mely magába tárja a hófödte ormok árnyékában álló fagy-szobrokat és a köztük ólálkodó bestiákat egyaránt. Nem mágia vagy a természet erői akarták, hogy így legyen. Tizenegy elme hatalma tette mindezt… a szobroké. A megmerevedett képben megelevenednek a Hágót őrző harcosok. Csupán két hang töri meg a nyugalom álságos csendjét. Két hang, melyek tizenegyszeres kánont alkotva dalolják a halál dalát.
Az első a párját sirató hüvely hangja, mely szikra-könnyeket hullatva engedi útjára a pengét.
A második a szennyes hús, inak, csontok émelyítő nesze, ahogy az ellenszegülést nem tűrő acél keresztültör rajtuk.
Még néhány szívdobbanás a pillanat kitágult univerzumából… újra meglódul az idő. A sárkány dühösen rázza le az elme és akarat béklyóit. A nyugalom álságos fátyla felszakad, s felszínre tör a rideg valóság: A szobrok eleven emberek, kik órák óta várták a pillanatot. A bestiák csapata pedig a hegyeken áthúzódó szörny-ár előhulláma csupán, mely portyára indult, de végül áldozati állatként pusztul hazájától távol, idegen földön… a Birodalom Földjén.
A tizenegy elhanyatló rémalak közt egy sincs, melynek szemében megcsillanhatott volna önnön halálának felismerése. Majd’ harmincan jöttek a Hágó sziklái közé, de jórészük még a harc kezdetét sem élte meg. A megmaradtak dühödt, elkínzott ordítással vetik rá magukat a hófehér páncélos kardforgatókra. Tudják. Biztosan tudják, hogy náluknál sokkal tapasztaltabb vadászokkal kerültek szembe, de állati énjük nem ismer más kiutat csupán a tomboló támadást.
A hegyoldal fehér ragyogása élesen visszhangzó csattanások, összecsókolózó acél és a páncéllemezek csikorgásának durva melódiája által aláfestve változik a földön szétömlő hamis naplementévé. A tiszta fehérséget egyre több helyütt pettyezik halványrózsaszín sziporkák, melyek terebélyesednek és sötétednek ahogy a harc a tetőfokára hág. Végül a szörnyetegek elestével lassan ismét a csend veszi birtokba a harcmezőt.
Alig pár percig tartott az öldöklés mégis a hegyoldalban húzódó átjárót sűrű, hótól kristályos vér és megcsonkított tetemek borítják. Csupán tíz túlélő áll a Hágóban. Mindegyikük egykor fehér hó-szoborként szállt a csatába, mostanra ellenségeik vére áztatja több rétegbe hajtogatott selyemruháikat és szárad az acéllemezek bonyolult összeállításán, mely második bőrként követi gazdája mozdulatait és védelmezi a fogazott szablyák és a szakállas lándzsák marásaitól.
Egy társuk odaveszett. Huszonnyolc szörny haláláért csupán egy élettel fizettek. Mégis fájó a veszteség, hisz kevesen vannak. Évszázadok távolában megtört becsületük, a vérvonal hírneve bemocskolódott és mára az utolsó rabló is különb fogadtatásra számíthat, mint a kitaszítottak. Miért őrzik mégis a határhegyeket? Miért adják életüket egy olyan Birodalomért és lakóiért, mely elátkozta őket? Mert mindent elvesztettek egyetlen dolgot kivéve. A kötelesség megmaradt. E kínkeservvel megtartott kincs miatt tértek vissza a külhoni pusztákról, melyeken emberöltőkön át bolyongtak a száműzetés igáját nyögve. Visszatértek. Zöld mezőiket, egykor volt birtokaikat elkövetelték mások, de ők mégis itt vannak. Az otthonuk már a kő és jég hona, a zord hegyvidék. Mindez hozzájárul mostani fájdalmukhoz és elkeseredettségük, hisz nemcsak egy barátot, fegyvertársat, de a családi vérvonal továbbvivőinek egyikét vesztették el.
-Égessétek el mindet!
Töri meg a csendet a vezér kemény, rekedtes hangja.
-Yoshio-t eltemetjük.
Teszi még hozzá keserű morgással, majd egyként közülük segít harcosainak, társainak teljesíteni önmaga parancsait.
Füst szállt az ég felé. Sűrű fekete oszlop. A gomolygásban mintha eltorzult lelkek árnyai üvöltenének baljóslatú némasággal.
Ismét hó szitál a tájra. Lassan jótékony fátylat borít a közelgő vész szörnyű jelére, a véráztatta mezőre. A harcosok megtisztítva testüket, lelküket összegyűlnek az út szélén újonnan emelkedő szikla-halom előtt. Társuk sírhantja, örök őrposztja e hely. Nem szólnak. Nincsenek szavak, hisz mindannyian tudják, hogy ez a kötelességük, az életük. Végül ismét a vezér mozdul. Tudja mit kell tennie, de csak remélheti, hogy lesz elég ereje a kitaszítottak maradékának véghezvinni mindazt mit megkövetel a Birodalom.
-Hívjátok hadba családunk minden harcosát. Vigyétek a hírt minden klánhoz. A háború elkezdődött!
-Igen Daimyo.
A birodalmi titulus hallatán összeszűkülnek a szénfekete szemek ahogy rámerednek a hű csatlósra, öreg barátra. Keserű pirula ez mindannyijuknak, de már kimondatott.
-Nem vagyok daimyo. Nem vagyunk a Birodalomban elismert család. Ne bánkódjatok testvéreim. Oly sokat átvettünk a barbárnak bélyegzett nomád kultúrából. Megfelelnek a rangok is, ha az étkük, a tapasztalataik megfeleltek.
-Igen… Nagy Kán!
Jégbe vágott szobor-arcok merednek egymásra. Csupán a pillantásukból sütő elszántság árulkodik a szívüket fűtő tettvágyról. Nyolcan rögtön indulnak és a hegyhát lábának takarásában várakozó hófehér ménekre szállnak és meglovagolják a metsző szelet, hogy teljesíthessék vezérük akaratát… ősi kötelességüket.
A családfő és hű vadásza, kiről azt beszélik anyja démonokkal hálhatott fogantatása előtt, mert kicsi, vézna termete és kacska ólába ellenére oly erővel bír, mely mindennél fontosabb a mostani feladatban. Méterek százairól megérzi a gonoszság bélyegét. Embereken, állatokon, bestiákon egyaránt.
Lassan ismét fagy-szobrokká válnak mindketten az egyre erősödő hóesésben. Mégsem mozdulnak. A Kán letekint a távoli mezőkre, melyek boldog tudatlanságban zöldellenek. Ő látja. Látja a mögötte gomolygó füstoszlop testvéreit, melyek elborítják majd e földeket.
Nem lesz könnyű dolguk. Kitaszítottként nem hallgatnak majd szavukra a gőgös udvarok pökhendi urai. Megpróbálják majd elnyomni, elnémítani hangjukat. Háború lesz, de nemcsak a külső hordák ellen. Polgárháború szakítja szét a klánokat, a szövetségeket. Meg tudja vívni a kétfrontos harcot egyetlen elátkozott vérvonal?!?
-Igen.
-Nagy Kán?
-Hozd a lovakat. Indulunk.
-Hová visz utunk?
-A Császárvárosba. Felnyitjuk az Udvar szemét.
Ezzel elindul a páros. Nem néznek vissza. Tudják, elesett társuk szelleme őrzi már a Hágót.
Múlt sötét árnya
Halál fehérje borít
Jövőnk ködbe vész