Kalandozóvér

[Anvar Nan Rusenor]

Hosszú lélegzetvétel következett, amit gazdája nem hagyott elszállni, figyelmét inkább a nyílvessző sima felületén keresztül, a fémhegyen túl hordozta, aztán a távolba tekintett; a célpont lassan – noha vágtatva - haladó alakjára. Leshelye egyszerű, praktikus, mégis hasznos volt: közelről is csak avatott szemlélő láthatta volna meg a gondos munkával barkácsolt illesztéseket, nem egész hatvan lábról pedig teljesen esélytelen lett volna. Így kiépített ülőhelyén térdelve az íjász célzott, mivel mással nem kellett törődnie, vagy mégis? Egy szívdobbanásnyi időre átgondolta még egyszer az eseményeket, ahogy ő, mint orvlövész, eltervezte. Az abbit nyílvessző megbirkózik a fekete páncélzattal, ha nem sikerülne a nyaki illesztésen átfurakodnia, a hegyén végigfuttatott áttetsző, sűrű folyadék pedig bevégzi a feladatot, hiszen egy nyílhegy nem lehet képes végezni – ezzel! – a célponttal. Lynthas nem szerette a mérgeket, de megtűrte maga mellett, ha nem volt más lehetőség egy munka elvégzéséhez. Ehhez a munkához pedig személyes érdekei is fűződnek, elég nagyban hozzájárulva ezzel a tervezés, információszerzés és a mostani lövészbemutató sikeres elvégzéséhez.
A hadnagy kétszer is borsot tört Lynthas orra alá, mikor – noha a hadnagynak nem volt tudomása róla – két informátorát is kivégezte a városban. Néhány éve történt, ezúttal itt akadt rá, s ezúttal nem fog hibázni.
A pillanat talán még lassabban kúszott tovább, mikor a nyílvessző surrogva-sivítva kirepült a lombok közül. A levegő aligha akadályozta a nyíl útját – lévén Lynthas maga faragta és készítette -, így csak a lövész pontatlansága lehetett, hogy a nyílhegy a vállvason visszaszoríthatatlanul végigcsikordult és hosszú nyomot maga után hagyva a páncél nyaki bőrillesztésén akadt el, aztán – a lovas sebes vágtája közben – lepattant.
A tábor nem volt már messze. Az erdő bükkjeit hamarosan fenyves váltotta fel és a lovasra nem – Lynthas legszakasztóbb igyekezete ellenére sem – lehetne egy másik hasonló célú nyílvesszőt útjára engedni. A hadnagy eltűnt a domb mögött.
- Francba… - egy aszisz szitkot sóhajtott az íjász – kieresztve a bent tartott levegőt - és még néhány időpillanatig úgy maradt helyén, ahogy a nyílvesszőt eleresztette. Kedvelte az aszisz nyelvet, különösen a káromkodás szempontjából, noha néhány szónál nem tudott többet.
Hosszú lélegzetvétel következett. Eddig kétszer próbálta meg elkapni azt a fattyút, és mindkétszer balul sült el a dolog. Egyedül nem sikerülhet – vonta le a következtetést az orvlövész. Társakra lesz szüksége, tapasztaltakra. Lepattant a leshelyről, nem bontotta le, lehet, még szüksége lesz rá alkalomadtán. A lova a vastag bükk alatt várt türelmesen, elégedetten felhorkantott, mikor gazdája kecsesen a nyeregbe huppant. Útnak indultak a város felé, négy alkalommal megálltak és Lynthas eltüntette a nyomokat, valamint álnyomokat kreált. Talán felesleges volt, hiszen az Ő külön belépésének mikéntjét a városba csakis Ő ismerte, és jól is van ez így. Egyelőre. A tapasztaltak – más néven kalandozók – nem egyszerű harcosok, akiket az arany, vagy bármilyen zsold lenyűgöz, hanem „egyéniségek”. Kránba az emberekkel… De nincs más lehetőség, ostromról szó sem lehet, csak ésszel, erővel és kitartó munkával lehet sikert aratni, nem is említve a Sötétség barátságának elnyerését. Lynthas mindahányat maga mellett tudta, de személyében ő, egyedül kevés. Szakértőkre lesz szüksége, noha nem fog válogatni, mindenki hasznos lehet. Bajtársakra lesz szüksége, jóllehet legfeljebb érdekkapcsolat lesz, úgysem szívlelik a fajtáját – Kránba másokkal… Végül pedig egy lélegzetvételnyi időre lesz majd szüksége a pillanatban, miután bosszúja beteljesedik, hogy ne veszítse el a fejét, semmilyen helyzetben sem.
Már sejtette is, hogy hol kell keresnie az embereit, útja egy köves utcáról kanyarodott be egy másikba, ahol már látta is a legalkalmasabb helyet.
Kránba a kalandozókkal…