Azt kapom amit szerettem volna, egy csákányt. Igaz, hogy gyakorolhatok vele, az is igaz, hogy a rabtársak besúgásától nem kell tartanom, mert nem látnak, de az őrök igen. A franc a szemükbe, hogy ezek a sötétben is látnak, én viszont nem veszem észre őket. Na de minden rosszban van valami jó. Így a vakharc is menni fog egy idő után. Legalábbis remélem. Egyelőre azonban nincs mit tenni dolgoznom kell. A szokásos módon teszem, harci mozdulatok közepette "gyilkolom" a követ.
Közben az jár a fejemben, hogy ha meg akarok szökni egyedül nem fog menni, társakat kéne találni. Az nem kérdés, hogy a többiek is szabadulnának innen, de sokuknak már nincs hozzá ereje, akiknek lenne, azok közül sokból a bátorság hiányzik, a maradékban meg biztos, hogy van akiben nem lehet megbízni. Hogy miért? Otthon egy senki volt, viszont azt hiszi, hogy itt valaki lehet, ha beköpi a rabtársait. A hülyéje. Majd kiül a döbbenet az arcára. A legfontosabb most, hogy megfigyeljem a többieket és esetleges társakat találjak. Hogy hogyan azt még nem tudom, de ki fogom találni.