Név: Oyssint
Kor: 28
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Jellem: Sellő
TSZ: 1
Előtörténet:
Egy lovag élete sohasem könnyű. Etikett, harcművészet, a test és lélek harmóniájának megőrzése, edzése, lovaglás, kardforgatás… mind, mind életük részévé vált. E hosszadalmas nevelés már a gyermekkorban elkezdődik, hogy az alapok minél jobban bevésődjenek…
Úgy 10 éves lehettem, amikor egyedül eltévedtem a falu melletti erdőben. Szüleim egész éjjel kerestek, de így utólag egyáltalán nem bántam hogy akkor nem találtak rám, mert ami aznap éjjel történt megváltoztatta addigi életemet… Már besötétedett és a nyugodt, békés erdő - amit eddig ismerni véltem – egyre ridegebbnek, félelmetesebbnek tűnt. Apró neszek, zajok és teljes sötétség mindenhol. Felmásztam egy fára, hogy felderítsem a környéket. A lombkoronán túljutva egészen más színben festett az erdő… a telihold fényénél megpillantottam egy tisztást nem messze tőlem. Lekászálódtam és elindultam a tisztás felé. Tátott szájjal bámultam a tisztáson heverő romokat. A hatalmas monstrumok között lépkedve észrevettem egy alacsony oszlopot, amely még épnek látszott. Az oszlop tetején egy szobor volt, amely egy gyönyörű nőt ábrázolt. Ahogy közeledtem felé egyre jobban és jobban akartam megérinteni, az utolsó métereket szinte futva tettem meg… és ami ezután történt szinte leírhatatlan… egyszerre sötétséget, félelmet, kínt, dühöt éreztem… hirtelen sikolyok, segélykiáltások zavartak fel a kábulatból. Körülöttem ugyanaz a tisztás, de ahol eddig a romok álltak ott most egy vár állt…emberek futkostak mindenhol. A tekintetem egy nőre vándorolt, aki nagyon hasonlított a szobron lévő faragásra. 2 sötétruhás férfi odaszorította a falhoz, elindultam felé hogy segítsek neki, de sajnos későn értem oda hozzá.
- Te már nem segíthetsz rajtunk, de másokon még igen… - a nő hasából ömlött a vér. Próbáltam elszorítani a kezemmel, de mind hiába… Halálra volt ítélve…
- Ígérd meg… hogy megvéded… az ártatlanokat… és a védteleneket… - ezek voltak utolsó szavai. Csak bámultam az élettelen testet, és nem tudtam hová tenni az elhangzottakat… akkor figyeltem fel a körülöttem dúló eseményekre, amikor egy ifjú fiú esett össze mellettem. Felegyenesedtem, majd jobban körülnéztem. Mindenütt fekete ruhás alakok voltak… csak nevettek mások szenvedésén… körülöttük minden lángokban állt… élettelenül heverő testek mindenhol… Mind ártatlanok és védtelenek…
Arra ébredtem fel, hogy anyám az ágyam mellett virraszt.
- Úgy aggódtam érted..! – mondta, s közben szorosan átölelt.
- Mi történt? – kérdeztem. Anyám hirtelen mintha zavarba jött volna…elengedett, és eltávolodott.
- Apáddal a tiltott tisztáson találtunk rád…majd a tekintetét és a mutatóujját jobb vállam felé szegezte, ami be volt kötve…
- És rajtad volt a jel… - mondta remegő hangon. Elkezdtem kibontani a kezemre kötött ruhadarabot. Ahogy lepergett a ruha a vállamon megjelent egy különös jel…(két egymást keresztező lángcsóva). Nem tudtam hogy mi jelent, de anyám viselkedéséből ítélve, csakis valami rossz dolog lehetett. Felkeltem az ágyból és elindultam az ajtó felé, de anyám hirtelen elém toppant:
- Ezt takard el!
- Nem, amíg nem tudom mi ez a vállamon! A mondat befejezése után kiléptem mellette az ajtón, de amint a küszöbön kívül kerültem hirtelen, megfogta a kezem.
- Vigyázz magadra fiam… - majd átölelt és csókot lehelt a homlokomra.
- Ígérem… - válaszoltam.
Ahogy kikerültem anyám öleléséből és a ház előtti földet taposta a lábam, elfogott egy különös érzés, amit sohasem éreztem még azelőtt…: „Mi van akkor, ha soha többé nem láthatom őt.” Lopva visszapillantottam, és láttam hogy az ajtó előtt térdelve zokog… legszívesebben visszafordultam volna hogy megvigasztaljam, de tudtam hogy nem tehetem.
A nap első sugarai kezdték elfoglalni a falu házait. „El kell mennem az öregekhez… ” – gondoltam. Célom felé haladva halk suttogás ütötte meg a fülem.
- Látjátok… - Ott van, Ő az! – nem tudom miért mondák ezeket nekem, de a jel miatt lehetett.
Ahogy az öregek kunyhója felé haladtam egyre több megjegyzést vágtak a fejemhez. Egyszer csak betelt a pohár…
- Elééééég! – kiáltottam a hirtelen kerekedett temetői csendet kihasználva, kis méreggel ugyan, de eljutottam a kunyhóhoz. Csak Gellond ült benn a tűz mellett.
- Már vártalak fiacskám. – szólt az öreg komor, de magabiztos hangon. Már nyitottam volna a számat, hogy kérdések százait tegyem fel az öregnek, de ő csak felemelte a kezét és megálljt parancsolt.
- Tudom, miért jöttél, ezért kérlek, ne fárassz egy vén öregembert a kérdésekkel. Az öreg egy hasábfát tett a tűzre, majd hellyel kínált.
- A romok, amiket tegnap láttál nem véletlenül tiltottak… de tudtuk, hogy egyszer valaki, ha akarva-akaratlanul is, de odatalál. A sors választása rád esett. Dellain papnő választása rád esett. Az öreg felállt és odasétált ez egyik szekrényhez majd, kutatni kezdett benne. Kisvártatva elővett egy összetekert papírost, ami egy pecséttel volt lezárva.
- Ezt a levelet egy papnő hagyta itt nekem még évekkel ezelőtt. Felém, nyújtotta a papírost. Már nyúltam is volna érte, amikor hirtelen elrántotta előlem.
- De várj… biztosan készen vagy erre? – kérdezte.
- Nem tudom… annyi minden történt…
- Ha nem vagy biztos magadban menj vissza a romokhoz, és majd ott megtalálod a választ. Szó nélkül léptem ki az ajtón. A falusiak már nem voltak olyan bőbeszédűek, mint az előbb. Csak szótlanul bámultak, mintha valami árnyék lettem volna. A kora reggeli erdő korántsem hasonlított ahhoz, amit előző éjjel láttam… Nem tartott olyan sokáig eljutni a romokhoz, de most közel sem nézelődtem annyit, mint este… Azonnal az oszlop felé vettem az irányt, és habozás nélkül megérintettem…
Azon nyomban elfogott egy gyomorforgató érzés, de pár pillanatnál nem tartott tovább… a szemem hamar hozzászokott a különösen erős fényhez, ami körbevett. Ismét a romoknál találtam magam, de most békésebb volt. Tettem pár lépést és szemlélődtem közben. Megpillantottam a falat ahol megölték a nőt. Figyelmemet egy pillanatra visszafordítottam az oszlop felé, amin a szobor volt, de nem találtam sehol sem… „Ez furcsa”- gondoltam. De amint visszapillantottam a falhoz ott állt egy alak. Barna lepel volt rajta, mint egy papon.
- Ne félj tőlem… Dellain vagyok… - mondta nyugodt és barátságos hangon.
- De te meghaltál, vagy nem? – válaszoltam meglepődve.
- Igen, az Istennő magához szólított. De most nem rólam, hanem rólad van szó… Készen állsz arra, hogy megvédd az ártatlanokat?
- M- miért pont én? – habogtam.
- Mert a szíved tiszta és becsületes, ahogy azoké volt, akik segítettek nekem, hogy jobbá és egységesebbé tegyem az embereket. De ez is meghiúsult, a támadáskor, amit láttál. Egy tolvajbanda akarta mindenáron megszűntetni a tevékenységünket. És ahogy láthattad sikerült is nekik… sajnos… Ezért választottalak téged. Ha készen állsz a feladatra, akkor menj Viadomoba és add át a papírost egy lovagnak,,akinek a páncélján egy oroszlánt látsz. Tudni fogja, mit tegyen vele. – ezen a mondat befejezése után, ismét rámtört a gyomorforgató érzés.
És megint az erdőben voltam a romoknál… Nem érdekelt most semmi. Azonnal a falu felé siettem… tudtam, mit kell tennem. Az öregek kunyhója elé siettem és beléptem az ajtón… Az öreg már ott várt a tűz mellett a papírossal a kezében. Határozottan nyúltam a papírért, és elraktam. Az öreg csak nézett és egy szót sem szólt. Kiléptem az ajtón és elindultam az ösvény felé… és meg sem álltam Viadomoig…
Az út hosszú és kemény volt legtöbbször potyautasként utaztam szekereken, alkalmanként segítettem cipekedni élelemért, útbaigazításért. Viadomo hatalmas és csodálatos hely volt egy magamfajta sihedernek… tátott szájjal bámultam a hatalmas építményeket. Ahogy beértem a városba a kapu előtti őrökön megláttam a jelet, amit kerestem. Kicsit bizonytalan voltam, de átnyújtottam a levelet az egyiknek. Azok meglepődve néztek engem és a levelet, majd egymást. Végül felkísértek egy szobába ahonnan lélegzetelállító volt a kilátás, és az egész tájat be lehetett látni. Egyszer csak kopogtak az ajtón… egy bajszos férfi lépett be rajta, mellén ott díszelgett az oroszlán…
- Ki maga? – kérdeztem érdeklődve.
- Prett McMarty vagyok, azért jöttem, hogy kérdezzek egysmást erről a levélről… - mutatta a már felbontott levelet…
Elmondtam neki mindent, amit csak tudtam…
- Igen, tehát igaz, amit e levél ír… gyere velem… - elindultunk az udvarra ahol több hozzám hasonló gyerek volt, akik több felnőtt jelenlétében harcoltak egymás ellen. Páran furcsán néztek rám… mintha nem láttak még volna embert…
- Fogd ezt, és mutasd, meg mit tudsz…- dobott oda nekem egy husángot, ami azonnal fejbe kólintott…
- Nehéz szülés lesz… nah gyere, kezdjük az alapoknál…
Teltek a napok, hónapok, évek, egyre öregebb erősebb és tapasztaltabb lettem… a többiek persze kiközösítettek származásom miatt, de tanáromnak Prett-nek hála önbecsülést is tanultam és tudom hogy habár, nem vagyok nemesi származású de, vagyok annyira bátor és nemes, mint a többi lovagtanonc…
- Pontosan 1 héttel ezelőtt kaptam azt az utasítást, hogy kézbesítsek egy levelet Sin Velerisbe, Tiadlanba.
- És ha bármilyen kihívást találsz magadnak nyugodtan, maradhatsz. – tette hozzá Prett széles vigyorral. És ugye egy ilyen ajánlatnak nehéz lehet nem ellenállni, úgyhogy a levél kézbesítése után elindultam hogy szétnézzek itt a városban…
Kinézet:185cm magas, barna rövid hajú, borostás, erős testalkatú ember, a lovagrendje egyenpáncéljában, hátán a lovagi kardja, különleges ismertetőjele egy tetoválás(két egymást keresztező lángcsóva).
//remélem nem baj hogy ilyen hosszúra sikeredett az előtörténet:D //