Elõtörténet ...
A hatalom ? Hmmm ... Az elsõ lépéseket teszik meg a varázslók útján, hibásak a célok, és gyengék az akaratok … A legtöbb tanítvány mindenféle hatalomról ábrándozik … Amit persze a legtöbben soha nem érhetnek el, hiszen fogalmuk sincs a tanulás megpróbáltatásairól … Amikor pedig valóban elmélyednek a tudásban, összecsapnak a gondolataik és nem akarnak tanulni tovább … Rettegni kezdenek az ismeretlentõl … Amit megtanulsz, sosem az, amit elképzeltél, amikor belevágtál az egészbe … Megrémülsz, mert hát ez a tanulás sosem olyan, mint amire számítasz … A félelem lesz az elsõ lesben álló, könyörtelen ellenséged … Ha megijedsz tõle véget is vet az utadnak …
A vérszínnel sûrûsödõ alkonyat némaságát, csak a renegát halk kaparászása törte meg … A sápadt varázsló, kárhozatos rúnákat vésett, a sárguló lapokra …
A legtöbb ember nem több egy hitvány, szõrtelen majomnál … Az életösztön parancsol neki, megkövetelve a túlélést, a fennmaradást bármi áron … Az emberek pedig hûtlenek lesznek legszebb álmaikhoz, vétkeznek saját, nyomorúságos kis törvényeik ellen, csak hogy túléljenek … Doranban például nem szívesen beszélnek arról, hogy a közönséges emberek is érzékelhetik a világot átszövõ erõket … Nem is kell hozzá varázslónak lenni … Látnak is, ha képesek lennének egy pillanatra félretenni azt a gyermekként megtanult rendszert, mellyel az erõk áramlását emberi módon is érzékelhetõ formákká alakítjuk … Akkor tudnának közvetlenül is látni … Csak éppen nem mernek … A Mindenség nyers, áramló erõit inkább átváltoztatják számukra ismerõs, szemmel látható, hétköznapi valósággá … Hamis valósággá … Akik ennél többet is látnak, azok az eszük helyett az egész testüket használják … Ez azonban a valódi látás, az érzékelés, és nem a mérlegelõ elme és vaksi testi szem, birodalma … A félelem, a megszokás az önhittek ostobasága … Az emberek annyira el vannak telve saját fontosságukkal, hogy képtelenek valóban nyitott szemmel körültekinteni … Néznek, de nem látnak … Odaát, a városokban, az embereknek számos félelme és dühe van, de életet vezérlõ eszméje egy sem … Csordultig vannak saját magukkal, s így reménytelenül eltávolodtak az Egyetlen Forrástól … Szoronganak és félni kezdenek a haláltól … Félelmükben pedig legtöbbször a pusztítás és önpusztítás erõszakosságával próbálják igazolni önmaguk értékességét … A magas mágia gyakorlói rádöbbentek, hogy a valódi varázsláshoz kíméletlen önsanyargatás szükséges … Annak idején, sosem árulták el nekem, miért … Az adeptusok is egészen addig fegyelmezik magukat, míg az Élõsködök már nem érinthetik meg õket … Nekem még úgy tanították, a magas mágia mestere számára az önfegyelem egyfajta készség, hogy higgadtan és derûsen nézzen szembe a váratlannal … Most már tudom, mire gondoltak … De nem, sosem mondták meg az igazat …
A vékony lúdtoll erõtlen hullott alá, tégelyébe … És ahogy Raddaq tekintete az ablakon túlra, úgy gondolatai is, a távolba révedtek …
- Indulhatunk … Kész vagyok ...
A szobára telepedõ néma csendet, eme reszelõs hang zúzta szét … Élete derekán járó, sovány férfi állt az ajtóban … Haja kócos, arca borotvált … Éjszín köpenyt viselt, mi már elviselhetetlen ló szagot árasztott … A magitor végtelen lassúnak tetszõ mozdulatokkal csukta össze könyvét … Végigsimított a bõrborítású, kemény gerincen, majd felegyenesedett ültébõl … Bólogatva jelezvén, ne is késlekedjenek … Jól tudta maga is, minden perc számít … A Birodalom elõtt nem maradhat titokban semmi … A kudarcra fény derül ... Csupán idõ kérdése …
- És a lány ?
Tudakolta a kocsis, fejére igazítva köpenye csuklyáját … Raddaq néma ajkakkal követte õt végig a folyosón … Obszidián fekete tekintetét a kimért léptek elé vetve, hiába is próbálta feledni … Emlékezett …
A tengerparton szerencsétlenül járt medúzák rohadtak csendesen, a távolban fenyegetõen morajlott a víz … A hordalékban embermagas cölöp állt … Korábban kikötõ volt itt … Emlékét mólók maradványai, csónakok vázai hirdették … A betorkolló folyó azonban idõvel elhordta ezt is, akár a belé dobott tetemeket ... A vaskos szögeket a pudvás fogú, mindig borostás kovács ütötte a fába … A sorjás szélû, sebtében készített bilincsek is az Õ keze munkáját dicsérték … A lány csuklójába vékony, fájdalmas sebeket vágtak a béklyók, ahogy a cölöphöz kötötték … Durva szabású, falusi posztóból varrt ruhája, átázva tapadt a testére …
Sovány vigasz volt, hogy Rad a lépcsõkön keringve lefelé, ugyanúgy reszketett, mint Õ …
~ … mert mindazok, akik a Paktum ellenében, a pyarroni istenek akaratával nyíltan szembeszegülve boszorkányságban találtatnak vétkesnek, halálnak adassanak …
Citálta borgõzös hangon az elsõ inkvizítor, aki egy törött gerincû, kopott könyvet lóbált …
~ … akár a tûz, akár a víz ereje által tisztíttassanak meg …
S a varázsló tekintete könnybe fúlt, ahogy leszorította szemeit …
- Neki már vége …
Rebegték halkan a vértelen ajkak … És ahogy a gonosz anyagi világ, úgy a fájdalmas gondolatok elõl is, menekülni kényszerült …
Raddaq a korlátban kapaszkodva jutott csak le az emeletrõl … Baljára erõsen sántított már, fájt minden mozdulat … Hiába a hevenyészett kötésnek, így is átvérzett nadrágja … Érezte … Arca a komor egyhangúság álcáját öltötte magára, de belül már izzott a fájdalom … Odakint esett … Mint már napok óta …
~ Holnapra már ott leszek ...
Raddaq átlépve a küszöbön megtorpant egy pillanatra … Elõször csak az esõcseppeket hallgatta, ahogy elterülnek kabátja vállán … Aztán az ég felé emelte, kámzsa szegélyezte arcát … Élvezte a természet játékát … A hûsítõ, enyhet adó cseppek minden áldását … Ott gördültek tova, sápadt arcán …
~ Holnap …
Az erõsödõ szél, kíméletlen vihar közeledtét hirdette … És a varázsló alázatosan fogadott minden segítséget … Hosszasan és nehézkesen sikerült csak elfoglalnia helyét … Igaz a batár egyszerû darab volt, nélkülözve a kényelem minden formáját … Raddaqnak maga volt a szárnyra kélõ remény … Erõsen rámarkolva térdére, kinyújtóztatta lábát … Kényelembe helyezte magával szemben … Már zavart volt, mikor elõkereste könyvét … S ölébe pennát, tollat készített … Bosszúsan vetette szemeit a pislákoló lámpásra … És szitkozódás helyett, inkább felütötte naplóját …
Hatalom … Bölcsen élni csaknem lehetetlen vele … Minél több van belõle, annál nagyobb embert kíván … S felnõni hozzá csak kevesen képesek … És a hatalom idõvel mindenkin túlnõ, aki magához ragadja … Nem lehet másként … Talán az égiek akarják így, talán valami náluknál is hatalmasabb erõ, mely a Kiválasztottakat is mozgatja … Õket, akik egyedüliek, akiknek nem teher az, ami másokat örök kárhozatra taszít, kevesek, akik tudják, mit jelent az, uralni … Uralni önmagukat, uralni a sorsot, amely a legváratlanabb pillanatokban bizonyítja kacagva, neki minden halandó játékszer csupán … A túlélés záloga olykor filozófia, olykor õsök sugallatain alapuló ösztönök, olykor csupán szerencsés döntések sorozata …
Az égi fény, 3681. esztendeje ...
Gyermek voltam még, amikor kezeik közé vetett a sors … Számtalanan voltunk azon az éjjelen … Csupa fiú … Olyanok mint én … Késõbb elválasztottak minket … És a Rend mesterei megtettek mindent, hogy azok a nyomorúságos évek … Kitörölhetetlen emlékekké legyenek …
Az égi fény, 3691. esztendeje …
Tíz évvel késõbb, már csak néhányan maradtunk … Akkori életünk minden pillanata tanulással telt … Egymással nem barátkozhattunk, a mesterem volt mindenem … Támaszom, korbácsom … A beavatásunk elõtti napon láttam elõször … A felkelõ nap éles, fehér fénye meredeken tûzött, és arannyá szelídült, ahogy átszüremlett az éjfekete, sûrû hajzuhatagon … Akkoriban selymes bõr izére, tiszta asszonyi illatra vágytam, és a forró csókokra … Telt, forró-nedves ajkakról álmodtam, számba lehelt, ziháló vágyról, szívemnek szoruló, dübörgõ szívrõl, és a lüktetésrõl, mely sosem ismerte az idõt …
Az égi fény, 3695. esztendeje …
Évekkel késõbb már elválaszthatatlan társakká lettünk … Született gyilkos volt ... A tanulóévek és a tapasztalat csak kibontakoztatta tehetségét … S habár, Alyna mellettem volt … Mégis egyedül éreztem magam … Egyedül maradtam, utolsó mind közül …
Az égi fény, 3695. esztendeje …
Varázslóként kerültem a test szenvedélyeit … A tanulásnak szenteltem minden idõmet, megtagadva magamtól mind a futó, mind az örök szenvedélyeket … Bár megértettem, ha mások lángoltak … Ez tájt találkoztam újra a lánnyal ...
Az égi fény, 3701. esztendeje …
A küldetés kudarcba fúlt … Alyna halott …
Lehunyt szemei elõtt felderengett, régi képek nyomorították végtelenné a perceket … Minden szívdobbanás egy örökkévalóság, minden lélegzetvétel egy kilátástalan harc …
Azt mondták különleges gyermek vagyok … De még csak jó helyre sem születhettem … Feltéve ha volt anyám, s apám … Bár az emlékek olykor rácáfolnak, s a képek egy szemvillanás alatt lesznek semmivé … Tudom, hogy voltak … Hinnem kell benne … Néha elképzelem milyen lehetett volna ha máshogy alakulnak a dolgok … Ha emlékezhettem volna arcukra, vagy csak a nevükre … Hmmm … Mennyivel is könnyebb lenne most inkább feledésbe merülni … Ranagol trónusa elé állni …
Roquat – tartományból származom … Melyet a tûz és a jég hazájaként emlegetnek … Számtalan helyen tör a felszínre a nyers nafta, amelyek olykor önmaguktól is lángra lobbannak … Ilyenkor hatalmas lángnyelvek és sûrû füstoszlopok törnek az ég felé … Gyönyörû, ugyanakkor hátborzongató látvány … Hófödte csúcsoktól övezett lángoló, földre szállt pokol …
Az éjszaka úgy készült rázúdulni a tájra, akár valami kárhozatos kórság … Az eget sötét, puffadt hasú fellegek özönlötték el … Úgy tetszett, némelyik már a fák koronáit súrolja … A komor egyhangúságot, csak a beteges köhögés törte meg olykor ...
Az égi fény, 3701. esztendeje …
~ Ebben a világban szakadatlan harc dúl, mindenki harca mindenki ellen … Aki gyenge, veszít … Büntetése halál … Aki erõs, gyõz … Jutalma, hogy újra harcolhat … A harcnak szigorú törvényei vannak, mindig a gyõztes határozza meg õket …
A hang Da Cornass Majorisé volt … A tekintete azonban, ami a csuklya alól bámult felénk, már nem … Beteges – sárgán izzó, duzzadt íriszû szemek voltak, s nem találtam bennük semmi emberit … A csuklya alóli félhomályból fel felsejlõ vonások mintha töredékesen emlékeztettek volna még Nagyurunkra … Ám a hanghordozása és a mozdulatok … Úgy mozgott, mintha szökellni akarna, mintha nem járáshoz szokott volna … A hátán valami kidudorodott a köpeny alatt … Egyáltalán nem voltam kíváncsi rá, hogy mi az … Amikor felénk fordult, olyan gyomorkavaró bûzt árasztott magából, amelyet semmi emberfajta nem lenne képes kibocsátani … Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy Nagyurunkat felemésztette valami sokkal, de sokkal hatalmasabb … A Külsõ Világok fajzata, amivel szentségtelen paktumot kötött egykoron, s ami most megkérte az árát … Nagy erõfeszítéssel elszakítottam a tekintetem Alynáról, és a Nagyúrra koncentráltam … Vagyis arra a dologra, ami belõle lett … Úgy tetszett, hogy a társaim nem tulajdonítottak jelentõséget a változásnak …
Sok minden eszembe jut arról a napról … Soha sem fogom elfeledni mindazt, ami akkor történt … Emlékszem Da Cornass szavaira, s a tekintetére … Emlékszem a torony méhében, a nyirkos veremre … Csak az istenek tudhatták, mióta terpeszkedett ott hagymázas magányában … Emlékszem a mágiára is … Bilincsbe szorította az elmémet, és a fénylõ kötelekre, amelyek, bár a szemem nem látta õket, egyenest remegve a Nagyúrhoz kötöttek … Da Cornass arcát is látom magam elõtt ... Ahogyan felfedte elõttünk, még ma is felkavar az undor, ami akkor elfogott … Túl közel kerültem a végzetemhez, és a sodrást már nem lehetett megállítani … Azt hiszem, már akkor éreztem, hogyan fog ez végzõdni …
Da Cornass tekintete a legfényesebb kötelék végérõl figyelt árgus szemekkel … Tudatomat satuba szorító vasmarok, fájdalom forrása … Csaknem egyszerre roskadtunk össze, mikor a fénylõ kötelékek megfeszültek, s az elmémbe tolultak társaim legerõsebb gondolatai … Elrejtettem akkor minden bizonytalanságomat a nyugodt, sötét felszín alá … Ma már szégyellem inkább, hogy azok közt a korcsok közt ily magasra jutottam … Emlékszem még a dögszagú alagutakra, a tátott torkokként tátongó üregekre … Az utcák mogorva útvesztõire, és a fegyverek csillogására … És sosem feledem a pillanatot, mikor átvágtunk a parkon …
Azon a fekete szelektõl terhes reggelen még nem volt mindenki számára nyilvánvaló, ami ott lebegett a levegõben … Amit a hozzáértõk kiolvashattak a szelekbõl, amit azelõtt el nem hitt volna senki … Csapda volt … Az ékszerész már ideje korán eladott bennünket, eltaszítva magától a Birodalmat, mely éltette … S a következõ pillanatban, már nem képzelt fájdalomtól rándult össze … Szájában vérbuborék pattant szét, ahogy a testébe hatoló acél hidege, szétszórta életének emlékeit … Haza kellett volna, hogy vigyük, de árulása nem maradhatott megtorlatlan … A gyilkosok bevégezték … Az inkvizíció fogságába már csak ketten kerültünk … Alyna és én … Késõbb a szemem láttára halt meg …
Szeretném azt hinni, hogy mindez elõre megtervezett … Annak tudatában azonban, ami megtörtént, s ami mégsem esett meg soha, nem tudom ezt elfogadni … A Sors végtelen szövete lelkes lények múltjából, jelenébõl és jövõjébõl táplálkozik … A fonalak néhol összegabalyodnak, kusza, szövevényes hálót hozva létre, majd szétválnak … És talán soha nem találkoznak össze többet … A döntés szabadsága a Sorsszövet hálójában is megillet bennünket … Rajtunk is múlik, hogyan szállunk szembe a végzetünkkel … Néha egyenesen az az érzésem, csakis mi szõjük a végzet mintáit … A Sors engem néha roppant útvesztõre emlékeztet, amelyben egész életedben keresheted a helyes irányt … S ha már egyszer úgy érzed, hogy rátaláltál … Ah, honnan, ugyan honnan tudnád, hogy valóban a helyes utat választottad … ? Ezerszer és ezerszer feltettem már magamnak ezt a kérdést … Mi van, ha mégsem helyes irányt választottam … ? Mi van, ha nincs is helyes irány … ? Ha a Sors útvesztõje csupán csalóka illúzió, s Te vakon bolyongsz sötét járataiban, míg végül erõdet veszítve rogysz a földre … ?
Most Erion felé tartok, hosszú hetek óta már … Még mielõtt utánam nyúl a Sors, a legcsalóbb kártyajátékos mind közül ...
Raddaq lezárta végül naplóját … A lámpás fénye már halódott, alig alig pislákolt csak … A belé börtönözött percnyi fény, hamarosan megadta magát a viharos éjszakának … Kesztyû fedte csontos ujjai a kötésbe nyomott rúnák simogatták ...
Annak aki az örökkévalóságban hisz, nincs rosszabb a lassú halálnál … Nem az élet, a remény feladása töri meg a lelket … A férfi tudta, hogy nem csak Õ hibázott … Vétkeztek mindannyian … A büszkeség lett a végzetük, a legalattomosabb kórság mind közül … S a kíméletlen fáradtság elhatalmasodni látszott most, a törékeny alkatán … Balját már alig érezte a varázsló … A seb ott tátongott térde hajlatánál, sötét színû vérrel itatva át nadrágját … Elernyedt testét már csak a batár falának dõlve bírta el, tartva még magát … S a vérveszteség kellemes bódítása, halovány mosolyt csalt arcára, ahogy a villámok fényében a viharban gyönyörködött … És felrémlettek mestere, Da Cornass szavai ...
~ Arra rendeltettél, hogy akaratlanul is szétziláld és újrarendezd az ésszerûség mintáit az idõ szõttesén … Akkor is, ha egyszer az életedbe kerül … A vihar szemében állsz majd szüntelen, és körötted forrongani fog a világ ...
Könnyed nevetése, köhögésbe fúlt … Teste megfeszült, vonaglott … Még a könyvet is leverte … És ahogy szemeit lehunyva, enyhülést remélt … Emlékek ostorozták … S habár teste az anyagi világban összeroskadni látszott, lelke a láthatatlan világokban kalandozott …
Radot a falak közt rothadásbûz fogadta … Az alapzatot mintha valami hatalmas dög zsigereibe vájták volna … Raddaq megszédült, a falnak vetette karját, hogy fel ne bukjon … A kazamata belülrõl sokkal inkább hasonlított lázálomra … A fényt lassan imbolygó lánggal égõ lidércmécsesek adták, sötét félhomályba vonva a formálatlan folyosókat … A falakat látszólag kõbõl faragták, ám érintésük kellemetlenül nyirkos és meleg volt … Szobrok és dombormûvek hullámzottak végig a falakon, kõkarimákba fogva a torz fáklyákat és mécseseket … Másoknak a szájában gyújtottak tüzet, annak sápadt fénye derengett át a fogak között, s a faragott koponyák szemüregein … Torz, beteg és idegen volt minden, méltó a két világ határán ágaskodó épülethez … Melynek alkotói valószínûleg nem tudták eldönteni, mely lakóknak is építsék a szentélyt … A démoni hely görcsösen csavarordó folyosóin lépdelõ alak csaknem nesztelenül suhant … Nyomában sûrû, kíntól csöpögõ füst terjengett … Útján egyetlen testõr, egyetlen beavatott, egyetlen fürkész pillantás sem követte … A hely ahová tartott, mélyebben feküdt a pincéknél …
A könyv egy pillanatra megállapodni látszott a varázsló combjánál, de egy szemvillanással késõbb leesett mellõle … Táncolt még kettõt a deszkákon, s végül megállapodott … Felnyitva ...
Klánháborúk sora köszöntött ránk … Vérbe borultak a nappalok … Halálsikolyok szelték át az éjszaka csendjét … Keserves évek voltak … A háborúkat túléltük, az ellenséget legyõztük ugyan … Nem volt már senki, ki ránk tõrt volna … A kiszipolyozott tartományok lázongtak, a szerencsésebbek a megmaradt haderõvel vigyáztatták határaikat … De képtelenek voltunk szembe nézni a ténnyel, hogy eljárt felettünk az idõ … Az õsz közeledtével tömegek indultak délnek, az utak mentén mind nagyobb számban hevertek a temetetlen holtak … Muthmu havában járt már, s közelgett a Vér Ünnepe, emlékszem … Még annyi év után is, kristálytisztán … Kitörölhetetlen emlék, gyermeki koromból … Akkoriban halottam elõször az angyalokról is … Káosz – angyalok … Túlvilági entitások, akik Ranagol szûkebb aspektusait testesítik meg, s Õt táplálják a híveiktõl nyert hatalommal … Mindannyian az abszolút igazsághoz vezetõ utak egyikét jelképezik, a transzcendens megismerés különféle módozatait … Együttes piramisként szokás ábrázolni õket, amelynek a csúcsán maga Ranagol áll, a káoszból születõ dinamikus rend szimbólumaként … Számuk összesen huszonnégy, az év hónapjainak megfelelõen … Eredetüket tekintve meglehetõsen sokfélék … Akadnak köztük õsi, elfeledett istenek, akik behódoltak a Kosfejes Úrnak … Valaha volt halandók, akik eljutottak az apoteózis hõn sóvárgott állapotába … Tiszta eszmék, amelyek formát és öntudatot öltöttek az önmagukról való hosszas elmélkedés során … Démoni és õselemi lények, a túlsó létsíkokon honos hatalmak tarka egyvelege … Számuk tizenkétezer éve óta változatlan, összetételük azonban nem … Egyikük másikuk olykor lehanyatlik, elpusztul, gyökeresen átalakul vagy egyszerûen eltûnik … Káosz – Raddaq, egy közülük … Kirõl … Vagy inkább pontosabb ha azt írom, Amirõl gúnynevem is örököltem … Felmagasztosult õsaquir volt, aki fajtája utolsó képviselõjeként belefáradt az életbe, és évezredeken át próbálta elpusztítani önmagát, mindhiába … Végül apoteózison esett át, s a halálvágy és a melankólia angyalává lett … Az Õt imádó szekta tagjai között nõttem fel … Bár a szemem láttára sorvadt el a világ, s kélt életre bennem valami más … Hasztalan kutattam Õt a régi fóliánsok közt ... S hiába próbáltam kapcsolatot, összefüggést keresni … A nevem, valami számomra ismeretlen oknál fogva, örököltem … A mesterem gyakorta szólított így, máig sem tudom, miért … Fiatalon nagy álmokat dédelgettem magamban … Állandóan a könyvtár feljegyzéseit bújtam … Tízévesen már fejbõl fújtam a Birodalom nagyjainak legendáit … Az évek múltak, és a tanítványok varázslóvá lettek, megismerve a mágia legelemibb törvényeit … Az elsõ vizsga végére, húszan maradtunk … Mindössze ennyien bizonyultak méltónak, hogy beavatást nyerjenek a belsõ körök misztériumába …
Raddaq lázálmoktól gyötörten csak forgolódott … Szemeit, ha akarta volna sem tudta volna felnyitni … Egy pillanatra mintha rõt villámok cikáztak volna sápadt arcán, és szívdobbanásokkal késõbb … Szilánkokra tört a kocsi ablaküvege és a vadul tomboló szél üvöltött be rajta … Új fejezetet kezdve a könyvben ...
Szerelmünk volt, régebben a réginél …
S nem vénül, nem fakul, idõtlenül él …
Nem ismer kudarcot, nem ismer gyászt …
Ha kell ajkába harapja a zokogást …
Érted öl vagy ölel, bosszul vagy megbocsát …
Nem szenvedi a vénülés, emésztõ parazsát …
Mert ha kihamvadnak is minden tüzek …
Ha medrükig száradnak is a tengerek …
Akármi történjék, akárhol leszel …
Most már mindig ott leszek veled …
Az Ékszerész hangtalan rogyott össze a lábaim elõtt, s kifordult sarkaiból a világ … Mire a világ érzékelhetõvé lett számomra már ott térdepeltem … Láncoktól övezve a porban, akár a veszett kutyák … Fájdalom hasogatta a csontjaim, míg számban a kendõ okozott elviselhetetlen kínt … Könnyek csordultak végig arcomon, s elõttem Alyna … Ó, ha lehunyom a szemem, még mindig látom …
Hiábavalónak bizonyult minden szó, mit csak kiejtett ajkain az inkvizítor … A varázsló, egy árva szót sem szólt … Fejét felszegve kényszerítették, hogy lássa … Miként nyeli el, szép lassan a víz, szíve kedvesét … Minden lélegzetvétel, egy örökkévalóságnak tetszett … Bár nem akarta, látta azokban a tekintetekben a hangtalan kérlelést … Többet mondtak azok a pillantások, bármely szónál … Tehetetlen volt, és a szenvedés végtelenül hosszú … A belsõ zûrzavar szétakarta szakítani … Bár a szíve mélyén tudta, hogy amit lát, igaz … És megérezte, mintha suttogó árnyalak figyelt volna a vállai fölött … Ott és akkor, ahogy a hullámok végeláthatatlan sokasága bevégezte, belõle is ott maradt valami … Hiába cincálták láncait, lelke egy darabja örökre azon cölöpökhöz köttetett … A halászfalú sokasága mint híres események bekövetkeztekor szokás, most is elkísérték az igazságszolgáltatás útján … Ott volt mindenki, aki csak lélegzett … Kicsi és nagy, fiú és lány még a vének is ujjongva hördültek fel az elõkészített máglya láttán … Örültek, valami megmagyarázhatatlan kórság hatalmasodott el rajtuk … Csak az inkvizítor és kísérõ tekintete õrizte meg komorságát … Raddaq tekintete a sokaságon vándorolt fel, s alá … Elesett, és ha nem kelt fel húzták … Még is, a fejében visszhangzó szavak aggasztották … Kíméletlen erõvel próbálkoztak áttörni elméje zugaiba, s Raddaq nem állhatott ellen … Ahogy az eléje kerülõ borostás férfinak sem … Mocskos ujjai, fogódzót találtak a vérmaszatos kendõn … S ahogy aláhullott … A vértelen ajkak is kárhozatos táncba kezdtek, a döbbenet szülte csendben … S mialatt a világ fényei kihunytak obszidián fekete tekintete elõtt, és az égbolt neheze telepedett szemeire … A külvilág forrongott … A borostás idegenért, páncélkesztyûk viaskodtak … Torokhangú parancsszavak születtek a kámzsa mélyén … Kicsiny gyermekek furakodtak elõ a tömegbõl … Madarak szálltak tova a messzeségben ... És lángba borult a világ … Emésztõ lángörvény született a varázsló szavai nyomán … S megveszekedve szaladt tova, térdre rogyó alakja körül … És nyomában megbénultak a percek … Halálsikoly és jajveszékelés kísérte … Akkor, abban a pillanatban a halál aratott köztük … A láncok elkönnyültek, már nem volt ki rángassa azokat … A sápadt varázsló féltérden állt, és ujjait melle elõtt keresztbe fûzte … Hosszú, jajongó, hörgõ litánia félét kántált … Valami idegen, nyomasztó érzés telepedett az emberek mellkasára, akik nem mertek, tán nem is tudtak volna megszólalni, míg ez a törékeny testû, fennakadt szemû külhoni beszélt, a látóhatárhoz … A legutolsó, futva menekülõk is érezték és megszenvedték a felperzselt holtak felett kúszó érthetetlen szavak hideg, nehéz homályát … Lesütötték a szemüket és várták, hogy vége legyen a gonosz, nyomasztó rítusnak … Sustorgás támadt napnyugat felõl, ahol a napból már csak egy keskeny, bíbor perem látszott … Aztán messze hangzón csattant, és feketén villámlott fel az ég … A néma, szorongó várakozás ideje volt ez, a szemlesütõ görcsös torkú rettegésé … Raddaq torokhangú, reszelõs hadarása egyre mélyült, majd újabb és újabb felhangokkal gazdagodott, ahogy felkavarodott körülötte az út pora …
- Rach' dlaotha – neurr swatheh …
… És elnémult a partvidék … A hullámok hangtalanul ostromolták a partot, a szél mintha megszûnt volna fújni, a távoli sírásokat, mintha elvágták volna …
- Núhad – daerrá, verionah, gwieth ...
.. Egyedül a halkan csikorgó szavak hasogatták a csend szövedékét, mígnem a hallható hangtartomány határán alig észlelhetõ, elnyújtott süvöltés támadt … Sötéten csillámló, ezercsápú forgószél született valahol, világokon túli, fekete mélységek fagyosan fortyogó méhében …
- Iehod, duanoá haraoth … !
… És sziszegve hirdette jöttét … Hangja elõször csupán az elme szorongó sötétjében visszhangzott, de a következõ pillanatban reccsenve repesztette meg a valóság határait, hogy végigsöpörve a létezés peremén …
- Hanaohan, nevior iuroth … !
… A világra zúdítsa a káosz dühöngését … Ropogva nyílt meg, s zuhatagot ontott az ég … Recsegve törtek, s szakadtak szét a gerendák … Egy szemvillanás mûve volt csupán, és házak tûntek el … Körmeit a földbe vájó varázsló, ekkora elnémult … Elég volt egy szempillantás, és máris tudatára ébredt … A jelen sebesen váltakozó perceibe … Egy gyors mozdulattal letörölte a szája sarkában kibuggyanó vért, majd remegõ karjait kitárva, akaratával úrrá lett a megállíthatatlannak tûnõ forgószélen ... De legalábbis megpróbálta …
Mire újra magához tért a varázsló, már egy borostás mosoly fogadta … Nem is oly messze onnan, egy batár oldalában ...
Leírás ...
" Az okkult tanok szerint a mágia egyetemes, hogy fekete e vagy fehér, csupán a felhasználás módja, a mögöttes szándék határozza meg … A mágiaelmélet mesterei szerint a mágiát építõ célzattal, alkotásra, javító és segítõ célzattal kell alkalmazni … A pusztítás, rombolás, ártalom a fekete út ismérve … A kevésbé szigorú tanok csak a természet egyetemes törvényeinek megszegését vélik tilalmasnak, elfogadva, hogy a harc, a kiválasztódás, a jobb és erõsebb gyõzelme a természet szerint való … Õsi igazság a titkos mûvészetekben, hogy a fekete mágia visszahat alkalmazójára … Ez persze nem egyik pillanatról a másikra következik be, és nem is befolyásolja a varázslatok sikerét … A feketemágia rendszeres használata módszeresen rombolja a varázsló személyiségét, nyomot hagy auráján, asztráltestén, idõvel a Zónáján és végül fizikai testén is … Hatására jelentõsen megváltozik érzelmi kiegyensúlyozottságuk, bizonytalanná, labilissá válnak … Csupán azok mentesülnek ezen hátrányok hatásai alól, akik tudatosan használják a feketemágiát … Rajtuk viszont letörölhetetlen nyomokat hagynak ezek a praktikák … "
Magas, törékeny testalkatú férfi, húszas évei delejében … A bõre halovány pergamenként tapad a csontjaira … Kirajzolódnak alatta a csontok és inak … Szemében egykor olthatatlan láng lobogott, amit a halál közelsége mostanra feneketlen sötétséggé változtatott … Ahogy büszke tartását is görnyedté hajtotta … Vérszín inge mely méltóságot sugallt, mára elrongyolódott és elkoszolódott a testén … Jelenleg súlyos beteg, féllábbal egyensúlyoz az élet és a halál határmezsgyéjén … Erõs akarata és a bosszúvágy kötik már csak az árnyékvilághoz, ámbár nem adta fel a reményt … Bal lábára erõsen sántít … Visszatérõ köhögõrohamok gyötrik ... Gyakran szédeleg, hányingerrel küszködve …
Jellemrajz …
Rendkívüli intelligenciával, erõs akarattal megáldott lény ... Egyetlen fölösleges szó nem hagyja el a száját, egy hiábavaló mozdulatot nem tesz ... Hidegen megtervezett elõadás minden megjelenése, a bábok mestere õ, aki mindenkit kíméletlenül kihasznál a saját tervei érdekében ... Mindenkit becsap, mindenkinek hazudik, mindenkinek azt az arcát mutatja, amit látni kíván … Hideg és számító eszmerendszert vall magáénak, szolgálva a felsõbbrendûség ideáját … Bár a pusztításban ritkán leli örömét, annál nagyobb gyönyört fakaszt benne a gyõzelem, s a tudat, hogy mások fölé emelkedhet … Állandó idegfeszültségben él, folyton résen kell lennie, hiszen bármikor, bárhonnan lecsaphat rá a loppal járó halál … Minden sarokban orgyilkost gyanít, minden ibrikben mérget, minden szóban bujtatott sértést, minden mosolygós arc mögött ügyesen leplezett ártó szándékot … Vérévé vált már ez az elõvigyázatosság, olyan természetes számára, mint másoknak a lélegzés avagy a beszéd …
Köszönettel ...
- Lobogók Hajnala c
- Keith Alanson - Por a porhoz c
- Alan O'Connor - Csillagvetõ c
2007.03.13