Név: Tsukigakure
Faj: Ember (szuke)
Nem: férfi
Kor: 21
Jellem: Rend
Kaszt: Pap (Rumatara követője)
TSZ: 1.
Tp: 0
-------------------------------------------
Erő: 9
Gyorsaság: 11
Ügyesség: 10
Állóképesség: 15
Egészség: 12
Karizma: 16
Intelligencia: 16+1(Vallásismeret 4. fok) = 17
Akaraterő: 17+1(Pszi 4. fok) = 18
Asztrál: 17
Érzékelés: 12
összesen 135 + 2 pont
-------------------------------------------
Pap: 7 KAP
Kegyelt: 0 KAP
Pszi érzékenység: 0 KAP
összesen 7 KAP --> szintenként elosztható 50-7=43 KAP
-------------------------------------------
Ép: 12
Fp: 33
Ké: 23
Té: 30
Vé: 81
Cé: 22
Pszi pont: 17 (INT) + 2 (Pszi 4. fok) = 19
Kegy pont: 6 (18 KAP) + 2 (Vallásismeret 4. fok) - 6 (elköltve az illúziók felismerésére) = 2
Szférák: Élet, Lélek
Illúziók leküzdése:
3*2=6 Kegy pont --> közönséges tárgyak, fegyverek sebzése 2-vel csökkenjen
illúzió alapú varázslatok nem hatnak rá
AME: 17(TME)+2(hit)+9(Statikus pajzs)=28
MME: 18(TME)+2(hit)+9(Statikus pajzs)=29
--------------------------------------------
Kp: 16
Képzettségek:
Nyelvtudás (enoszukei) 4. fok ---> 5 Kp
Nyelvtudás (közös) 2. fok ---> 2 Kp
Kultúra (enoszukei) 4. fok ---> 5 Kp
Helyismeret (Erion) 3. fok ---> 0 Kp
Vallásismeret 4. fok ---> 8 Kp
Lélektan 3. fok ---> 5 Kp
Ékesszólás 3. fok ---> 3 Kp
Történelem 2. fok ---> 0 Kp
Legendaismeret 1. fok ---> 0 Kp
Pszi (birodalmi - tudat fa) 4. fok ---> 13 Kp
Oktatás 2. fok ---> 0 Kp
Piktogramok írása/olvasása 3. fok ---> 0 Kp
Kalligráfia 2. fok ---> 0 Kp
Fájdalomtűrés 2. fok ---> 0 Kp
Teaszertartás 2. fok ---> 0 Kp
összesen Kp: 16 + 25 (KAP-ból) = 41
összesen = 7 (háttér) + 25 (Kp) + 18 (Kegy) = 50 KAP
felszerelés:
sárga szerzetesi csuha (kesza)
egy pár bőrsaru
fa alamizsnásszilke
nyersvászon csuha
kis szőrszita
acéltű
kova és acél
papírlegyező
borotva
imalánc (mala)
ELŐTÖRTÉNET
A fiú az erioni szukék legnagyobb kolostorának, az Illatos Csarnoknak hatalmas Rumatara szobra előtt ült lótuszülésben, és a Szív Szóin -hazája nyelvén a Hanya Shingyo- recitálásába mélyedt. Alig 21 telet látott, arca sima, kopasz fején megcsillant a szentélybe beszűrődő napfény. Jégkék szemeivel a semmibe révedt, karcsú, már-már sovány testét csak a kesza, rendjének narancsszín szerzetesi köpenye fedte. Kezében villámgyorsan pörgött a mala, a 108 szemű rózsafa imalánc. A nagytiszteletű, vénséges Mjóken mester a csarnok bejáratából figyelte a szorgalmasan gyakorló tanítványt, mikor a másik, a középkorú, akinek -a mester látta- rengeteg életen kellett átverekednie magát, mielőtt idáig jutott a karma terhe alatt az élet folyamában, odalépett hozzá.
-Lótuszhomlokú Mester mondd, hogy halad Tsukigakure-sei a neki szánt elmélkedési témával?
-Megakadt -sóhalytott amaz. -Megakadt és nem is fog tudni továbblépni. Kevés a tapasztalat. Nagyon kevés.
-Mondd mester, mióta is él ő a szerzetben?
-Úgy egy éves kora óta. Amint csecsemő korában került át ide hozzánk az Ég Alatti Birodalomból a szüleivel.
-De egy tatako-szosinak tartozni nem érdemes...
-Miért szépíted a dolgokat fiam? Meggyilkolták őket, és kész. Nincs ebben semmi különös. Ez a dolgok rendje. Épp úgy, mint az, hogy te megtaláltad és idehoztad, hogy beléphessen a sodrásba.
-És azóta itt bent él...
-Hatalmas elméleti tudásra tett szert, talán még nálad is több szóint ismer. -A Mester hangosan kacagott, aztán észbe kapott és a gyermekek huncut-szégyenlős mosolyával halkította le hangját. -Sokat tud, de az életről semmit. És ez az, ami nem hagyja őt továbblépni.
-Dehát mit tehetne?
-Fiatal még. Sukkévá kell válnia. Vándorolni, és tapasztalni, ez most az ő feladata. Meg kell tudnia mekkora áldozat az ő lemondása, de ehhez meg kell tudnia miről mond le.
Mindketten elhalgattak. A fiú hangja megváltozott, ahogy beszédének tempója is. Figyelmesen hallgatták egy ideig, majd a középkorú elgondolkodva kérdezte:
-Mester mondd, mi ez a szóin? Még soha nem hallottam.
-Látod -mondta a mester mosolyogva- erről beszéltem. Ez a Hervadó Lótusz Szóin. Egy nagyon régi, csak kevesek által tanulmányozott írás, nem meglepő, hogy nem ismered.
-És Mester, mondd mi lesz ha a világ tönkreteszi.
-Remélem nem így fog történni. Erős jellemű fegyelmezett gyermek.
-De hisz olyan lágyszívű. Ha egy orgyilkos hátbadöfné, arról is azt hinné, hogy ajándékba kapta a kést.
-Talán jóindulatú és lágyszívű, de nem ostoba. -a mester hangja kissé megkeményedett, s a másik mintha összement volna. - És egész biztos vagyok benne, hogy boldogulni fog.
-Van odakint valaki, akihez mehetne, Mester?
-Persze. A fák, a madarak, a vadak, a hold, a nap. A világ tele van azokkal akikhez mehet.
-De én...
-Tudom hogy értetted. Nincs hozzátartozója.
-Szegény.
-Szegény?! Micsoda áldás van rajta! Csak még kevesebb kötelék.
-És a nők?
-Életében nem találkozott még eggyel sem. Szerintem azt sem fogja tudni, hogy a fajtársai. -a mester ismét hangosan kacagott.
-Pedig imádni fogják. Ezzel az arccal, kisugárzással...
-No lám! Csak nem irígykedsz?
-Na de Mester!
Eközben Tsukigakure, aki a külső szemlélő számára révületben hadarta a Hervadó Lótusz Szóint, de nagyon is tudatánál volt, a Mester szavain töprengett. Elméjének addig nyugodt tóhoz volt hasonlatos, most az izgalom hullámai lassan növekvő gyűrűkben fodrozódtak a felszínen. S az izgalom mellett ott volt a félelem is. A kinti világ, az illúziók melegágya, ezerpofájú rontó démonként támadt reá. Elöntötte a kétely, ütemes légzése összezavarodott. Megrohanták az ismeretlenről alkotott rémképek. Aztán, vagy két füstölőnyi idő és megannyi keserves belső harc után eszébe jutott a Beérkezett és az elefánt története. S akkor ő is lecsillapította lelkét, szelíd simítással küldte álomba az illúzió-valóság szörnyetegét, s addig koncentrált míg végül már nem maradt semmi csak a mantra amit az Ég tudja hányszor ismételt már meg életében. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, hagyta, hogy visszaszálljon lábába a vér, majd kérdőn a Mesterre tekintett. Az mosolyogva bólintott, Tsukigakure pedig kis kamrája felé indult, hogy összepakoljon egy nagyon hosszú útra...