A gazdaság
Tiadlan lakói vállalkozó kedvükről, szervezőkészségükről és gyakorlatias gondolkodásukról ismertek. A politikai széttagoltság és Toron állandó katonai fenyegetése dacára is képesek voltak virágzó gazdaságot teremteni.
A Hármas Királyság jólétének egyik alappillére a hegyek mélyén rejlő bányakincs. A Vinverio-hegység északi oldalára átnyúló aranytelérek ugyan már kimerülőben vannak, de a Kenzal völgyeiben megbúvó Skaudingen arany- és rézbányái még hosszú ideig ellátják a királyi pénzverdét.
Ezen bányavárosok egyben a bronzöntés központjai is, itt készülnek a legtisztább hangú templomi gongok és az országszerte kedvelt fogadalmi szobrocskák.
A tavaszi napéjegyenlőség, a Sáfrány Kikelet ünnepe előtt arasznyi agyag- és bronzszobrocskákkal teli pultok tűnnek föl a tiadlani városok piacterein. A stilizált alakokat alkotóik a legkülönbözőbb helyzetekben – munka közben, kezükben vándorbottal vagy éppen szeretkező pózokban – ábrázolják, és gyakran egy-egy rövid jelmondat illetve szó is olvasható talapzatukon.
A látszatra gyermekded figurák fontos szerepet játszanak a tiadlaniak életében. Híven az eredetileg Niaréből származó hagyományhoz, a tavaszi napéjegyenlőség reggelét a lakhelyükhöz közeli Velar-templomban töltik, ahol az új esztendőben megvalósítandó életfeladataikról elmélkednek. A kitűzött célt szimbolizáló kis agyag- vagy bronzfigurát is magukkal viszik, amit aztán az oltáron hagynak. Másnap otthonukban állítják föl a papok által megáldott kis tárgyakat, melyek – hitük szerint – az év leteltéig jótékonyan fókuszálják erőiket gazdáik céljainak megvalósulása érdekében.
A várostól északra, a Hedrag-hegység erdei falvaiban üvegszerűen tiszta, nagy tömbökben fejtik a kősót. A Velerian-tenger partjára borostyánt vet ki a dagály; azt mondják, az óidők szellemeinek könnye ez. A Gro-hegység nyugati lejtőin fekvő Hailar fejtései vasércet, a környező erdőségek pedig szenet adnak az itt működő hámoroknak. A fa nélkülözhetetlen tüzelő- és építőanyag, ám a Howa-medence erdőségeit régen kivágták már, ezért a síkságra a környező hegyekből úsztatják le a hatalmas törzseket.
A mezőgazdaság alapja északon a búza és kukorica, az enyhe és esős délvidéken a rizs. A hátasállatok és a földműveléshez nélkülözhetetlen igavonók – a bivaly és az ökör – mellett más állatfajtát nemigen tenyésztenek a Howa medencéjében; a földművelést sokkal többre tartják errefelé. Csak a ház körüli hulladékon is megélő baromfiak jelentenek ez alól kivételt. A bevándorlókkal együtt jó néhány hasznos növényfajta érkezett Niaréből és a Szigetvilágból, melyek egy része ma is csak Tiadlanban honos. Gyógy- és fűszernövényeket hoztak magukkal, amelyek ma már nélkülözhetetlen részei a helyi – híresen hatékony – orvoslásnak, és persze a konyhának.
A selyemhernyó tenyésztése és a selyemkészítés módja Tiadlan féltve őrzött titka, az erre irányuló kémkedésért vagy a gubók kicsempészéséért halálbüntetés jár. Az ismétlődő kísérletek mindeddig nem is jártak sikerrel, ami elsősorban a határokat és a selyemszövő műhelyeket felügyelő varázstudók éberségének köszönhető. Niaréből származik a teacserje is, amelynek sok különleges fajtáját azonban már a Yian-Yiel innenső oldalán nemesítették ki. A tea az egész országban kedvelt ital – nem úgy, mint a bor. Habár Ryek korában még híresek voltak a zighroati ültetvények, a később betelepülő népek nem értettek a szőlőműveléshez; a borászat lehanyatlott, és igény híján nem is támadt föl többé. Mindmáig népszerűek viszont a különféle gyümölcspálinkák és a rizsbor.
Az ország lakosságának nagy része a híres tiadlani ipar és kereskedelem áldásai nélkül éli mindennapi életét. Ennek oka abban rejlik, hogy a pénzügyekhez nem sokat konyító urak a maguk kárán tanulták meg: minél kevesebbet kereskednek, annál kevesebb káruk származik a dologból. Rájöttek, hogy kalmároktól kölcsönözni nem szabad, a városlakóknak pedig bármi áron élelem kell, míg saját birtokaik lényegében önellátóak. Tehát az árakat a földesúr anélkül szabhatja meg, hogy birtokának jövedelme a városi kézművesek pénzesládájában kötne ki. Ennek a helyzetnek egyrészt az lett a következménye, hogy a városi kalmárok és iparosok figyelme más országok felé fordult, másrészt az, hogy a feudális birtokok és a városok vámhatárain virágzik a csempészet.
A tiadlani mesteremberek főként más országokat látnak el selyemmel, papírral, tükrökkel, szépítőszerekkel, különleges égetett edényekkel és ezerféle aprósággal. Szerszámokat és fegyvereket igény szerinti kivitelben, nyomtatott könyveket a vásárlók országának nyelvén szállítanak, de ők készítik a Városállamokban és a barbárok körében olyannyira kedvelt vásári ékszereket is. A városok kézműiparának tekintélyes részét a kereskedők tartják kezükben; termékeit sokszor nem is céhbeli mesteremberek, hanem rosszul fizetett bérmunkások állítják elő nagy mennyiségben.
Az ötletes kézművesek a mindennapi életet megkönnyítő találmányok egész sorát alkották meg a fadúcos könyvnyomtatástól kezdve a hidraulikus óráig. Minden valamirevaló patak vízimalmok lapátjait forgatja, amelyek erejével aztán követ törnek vagy kendert ványolnak, míg a városok piacterein harangjátékok jelzik az idő múlását. Újító kedvük mellett azonban Tiadlan mesterei tisztelik a hagyományokat is: a slan fegyverek például sokszáz éve változatlan módszerrel készülnek. Igaz, ami tökéletes, azon hiba lenne bármit is javítani.
Az ország gazdaságának egyik pillére az olajozottan működő bankrendszer, a másik az évszázadok óta megbízható pénznek tartott tiadlani korona. A közepén négyszögletű lyukkal ellátott érme egyik oldalán körbefutó jelmondat, a másikon évente változó geometrikus mintázat látható. Keményebb és kopásállóbb a máshol használatos pénzeknél, mivel több rezet tartalmaz. Így az aranytartalom (5,8 lat) megőrzése mellett a tiadlani érme nagyobb a megszokottnál.