A közigazgatás
Míg az ynevi uralkodók többsége csaknem teljhatalommal irányítja országát, Tiadlan királya idejének javát a különféle hatalmasságok közötti ellentétek elsimításával kénytelen tölteni. A királyok uralma erősen korlátozottá vált, manapság nem érvényesül sem a nagyvárosokban, melyek éves adó fejében váltják meg szabadságukat, sem a Nastar-papság birtokain. A lovagi birtokok igazgatásába sem szólhat bele az uralkodó, ha a földesúr nem követ el törvényszegést. A király hatalmát és tekintélyét egyedül arra építheti, hogy mindig az erv lovagság legkiválóbb és leggazdagabb nagyúri családjaiból kerül ki, így ősei jogán is jókora földterületekkel és fegyveres kísérettel rendelkezik. A magánbirtokairól befolyt adókat csupán kiegészíti a koronabirtokok csekély jövedelme és a városok adója: az uralkodónak ezekre a bevételekre támaszkodva kell erőt mutatnia. A nagybirtokosok, a kereskedőházak, a dorcha és a duin ellentmondó érdekeit és elgondolásait pedig úgy kell összehangolnia, hogy az ne ütközzön az Északi Szövetség politikájával sem. Így az erős királyi hatalom legfeljebb csak a tiadlani uralkodók álma lehet, nem pedig a politika számottevő tényezője.
Háború idején a király állítja a dorcha mögé az ország haderejét, békében ő őrzi a hadúri Lobogót, és az Országtanácsban elnökölve igyekszik irányítani az állam életét. Az Országtanács ülésein azonban önállóan nem hozhat döntést, sok esetben kénytelen meghajolni a dorcha, a duin és az országbárói kar akarata előtt.
A nagybirtokok urai, a grófi és hercegi címet viselő arisztokraták egyetlen kötelezettsége, hogy háború idején vérükkel adózzanak az országért. Az uralkodónak sem adóval, sem másféle szolgálattal nem tartoznak, ügyeikbe a királyi törvénykezés nem avatkozhat be. A földbirtokos köznemesek hűbéruraiknak alávetve, ám viszonylagos önállóságban élhetnek, ha betartják az ország törvényeit és főbenjáró bűnt nem bizonyítanak rájuk. Főbenjáró bűnnek a felségárulás, a királyság egysége elleni lázadás, az apa- és anyagyilkosság, valamint Tharr, Orwella és Ranagol hitének felvétele számít. Az ilyen vétekben bűnös lovag azonnal elveszíti címét, rangját, birtokát; halállal vagy száműzetéssel sújtatik, neki legutolsó jobbágya sem tartozik engedelmességgel, és birtoka a királyra száll.
A lovagok birtokai foglalják el az ország termőterületének nagy részét, uraik nagyjából egyenlő jogokkal bírnak, legyenek bár egyetlen apró falu, avagy tucatnyi vár birtokosai. Kivételt ez alól csak a grófok képeznek, akik személyesen képviselik a lovagságot az Országtanácsban és a királyválasztó gyűléseken, s a közülük kikerülő zászlósurak vezetik hadba a nemességet. Egymás közötti vitáikat a lovagok – ha valamelyik fél nincs megelégedve a királyi bíróság döntésével – uralkodói engedéllyel bajvívással vagy magánháborúban dönthetik el. Az ország tartományai voltaképpen a Tanács tagjainak hűbérbirtokai: egymástól eltérő jogállású, gyakran nem is összefüggő területek.
A legnagyobb, szabadságot elnyert városok ügyeik intézésére maguk közül választják vezetőjüket éppúgy, mint a felettük bíráskodásra jogosult testületet. Területükön a király hivatalnokai csak a korona ellen elkövetett főbenjáró bűnök felderítésével és – ritka esetben – az adóösszeírások ellenőrzésével foglalkoznak. A pyarronita egyházak birtokai hagyományosan adómentességet élveznek.
A zord hegyekkel borított, kietlen határ menti területek éppen hogy el tudják látni saját lakosságukat, a király pénzesládáinak megtöltéséhez vajmi kevéssé járulnak hozzá. Sőt, arra is akad példa, hogy szűk esztendőkben a kincstár segít lakóikon. Az itt élők jórészt harc- és kardművészrendek tagjai, a dorcha alattvalói, akik még soha nem szegültek szembe a királyi rendeletekkel, hanem lehetőségeikhez mérten mindig betartották azokat. Ezek a határőrvidékek ínség idején is jóval kevesebb gondot okoznak a kincstár számvevőinek, mint az udvar pompája vagy a hadseregnek is beillő királyi testőrség.
Vallás és kultúra
Tiadlan lakosságának nagy része pyarronitának tekinthető, ám a Szent Város térítőinek szorgos munkája nem járt teljes sikerrel: a nép körében legkedveltebb három istenség kultuszában számos helyi hagyomány megőrződött. A niarei és ulu istenek hite már régen a múlté, de legendáik tovább élnek a hegyi kolostorok filozófiai tanításában, közszájon forgó példabeszédeiben.
Ville istennő lénye és kultusza szinte teljesen megegyezik Arelével. Templomai nincsenek, papjai és papnői csavargólelkű, felforgató jellemek, akik főleg a Sólyomszív irányzathoz tartoznak. Hívei főként a harcosok, kisebb számban a harc- és kardművészek közül kerülnek ki, de hozzá fordul az országúti csavargók, erdei zsiványok és kalandorok jó része is.
Nastar, a Krad attribútumaival felruházott Tanító nemcsak a tudományok istene, hanem a mesterségbeli tudás és a furmányos technikai elgondolások atyja is. Ő a könyveléseket vezető, bankházakban pénzt számoló, írni, olvasni tudó kereskedők patrónusa éppúgy, mint a kolostorok szépen gondozott kertjeiben bölcselkedőké és az önálló műhellyel rendelkező városi kézműveseké. Hívei közé tartoznak a királyi udvar és a hatalmas városok hivatalnokai is. Talán ennek köszönhető, hogy a tiadlani egyházmegyék élén is Nastar főpapjai állnak.
Velar, az Úr hitét követik legtöbben Tiadlanban. Hozzá imádkoznak csata előtt a lovagok és esőért, jó termésért a földművesek, hisz ő a Teremtés és a Pusztítás Ura. Híve sok harcművész, kardművész és harcos, de nagyszámú iparos és kiskereskedő is. Személye nemcsak a pyarroni Kyellel azonosítható, hanem a kyr sorskovács Weilával is, mert hívei őt a múlt és jövő urának, kezét a sors kezének, akaratát a világ mozgatójának tartják. Kultusza legerősebben a Velerian-tenger mellékén mutatja a kyr örökség nyomait. Templomai mindenütt megtalálhatóak az országban, a nagyvárosok peremén ugyanúgy, mint a kis falvakban, a lovagvárakban vagy épp a zord hegyek között.
Helyi termékenységistennők kultuszai is fellelhetőek az ország eldugott vidékein, akiknek alakját az egyház több-kevesebb sikerrel igyekszik Ellanával azonosítani. Ezek a megtűrt, apró istenségek meglehetősen ártalmatlanok és jószándékúak; tiszteletük sok esetben a hagyományos népi ünnepekre korlátozódik, vagy már csak a hiedelmek mélyén őrződött meg. Kultuszuk fenntartásáról csupán falusi javasasszonyok vagy boszorkák gondoskodnak.
Anokki-te Úrnő egyike azoknak a Tiadlanban tisztelt kisebb istenségeknek, akiknek hite még a pyarroni vallást megelőző időkre vezethető vissza. A Szent Város hittudorai szerint hajdan a családi istenek egyikeként főleg a lányok és asszonyok imáit fogadta. Mára kultusza szinte teljesen egészében eltűnt, csupán azokban a babonákban és mondókákban tűnik fel a neve, melyekről úgy tartják, hogy befolyásolhatják a születendő gyermek egyes tulajdonságait. (Így például: annak a várandós asszonynak, aki béka szeme közé néz, kancsal lesz a gyermeke, hacsak összeszorított szemmel el nem mondja a megfelelő rontásűző rigmust.)
Míg Tiadlan hitvilágában a pyarroni hatás vált meghatározóvá, az ország kultúrájában legalább akkora szerep jutott a niarei tradícióknak is, amely a Gro-hegységben a legerősebb: ott a társadalom minden rétegét mélyen áthatja. Legszembetűnőbb az ország kifinomult etikettje, melyet a meghunyászkodás nélküli alázat, a csöndes és szerény udvariasság jellemez. Ennek eleven példái és kéretlen tanítói a harc- és kardművészek, hiszen legtisztábban az ő életstílusukban mutatkoznak meg azon értékek, melyekhez igazodnak a városok és az udvar hivatalnokai, a kereskedők niarei származású középrétege, a katonák és városőrök tisztjei, valamint a Gro-hegység kis számú lovagsága is. A nara bevándorlók öröksége, a slan kultúra szembeötlő jelei az egész Tiadlanban elterjedt tusfestészet, a bábjáték, a papírhajtogatás, a négysoros versírás vagy a fafaragás művészete. Sokak szerint még Nastar papjainak elgondolkodó, kiszámított bölcsességeit is e hatás formálta. Mindez azonban nem nyomta el, csak sok helyütt felismerhetetlenségig átalakította az eredeti erv szokásokat
Vitathatatlan hatásuk ellenére Tiadlan népe nem tiszteli annyira Niare hagyományait, mint azok veszedelmes hordozóit. Számos tehetségtelen igric és bazári mutatványos köszönhette sikerét annak, hogy a földművesek, de sok jó lovag is szívesen kacag a ferde szemű szomszédokat gúnyoló élceken, bármilyen otrombák és alaptalanok is legyenek azok.
Az építészetre ugyancsak erős hatást gyakoroltak a niarei bevándorlók. Az épületek tartószerkezetét kő- vagy festett faoszlopok alkotják, ennek közeit téglával vagy áttört deszkázattal töltik ki. A szabadon álló lakóházakat fából épült tornác veszi körül. Meglepően bonyolult és könnyed egy ilyen ház tetőszerkezete, többszintes, értő gonddal faragott gerendákból álló mestermű fiatornyokkal, gyakran vörösre vagy kékre festve, és mázas cseréppel fedve. Az épületet ápolt kert veszi körül – még a zsúfolt városokban is igyekeznek minden tenyérnyi szabad földdarabot művészi igényességgel kihasználni. A házak belső terében visszafogott, nyugodt hatásokra törekszenek, amit a természetes színek hangsúlyozásával, a bútorok célszerű elhelyezésével érnek el. Ez a gondolkodásmód egyébként is jellemző a tiadlani kézművesség igényesebb felére. Tárgyaik szinte dísztelenek, ám arányosak és finoman megmunkáltak; mindig öröm kézbevenni és használni azokat.
Tiadlanban különböző kultúrák keverednek, és élnek együtt. Ez az öltözködés, az étkezés, és a mindennapi élet egyéb területein is furcsa szokásokat alakított ki, nem szólva a tiadlani írásbeliségről. Bár Tiadlan népe erv nyelvű, pyarroni betűs írást használ, a szövegek megfogalmazása annyira tömör, hogy a külországiak nemigen értik a levelek, okiratok lényegét. A tiadlani írás külalakja is sajátos: magas írásjelek és alul-fölül lendületesen kifuttatott vonások jellemzik. Ennek egyik oka, hogy a királyságban jobbára tust és írónádat használnak, nem pedig lúdtollat. Erv beszédüket könnyű fölismerni a sajátos, éneklő hangsúlyozásról és a számtalan nara eredetű szóról; némelyek ezt a dialektust már „slan nyelvként” említik.
Tiadlan konyhája egészséges és ízletes. Könnyű, sokféle fűszerrel ízesített fogásokat, nyílt tűzön és serpenyőben sült húsokat fogyasztanak, ellenben szinte nem ismerik az édességeket.
A hármas királyság lakóinak jellegzetes öltözéke a kaftánszerű, lefelé bővülő hatun, amit férfiak és nők egyaránt hordanak. A könnyű, kiváló minőségű tiadlani selyemből, szegényebbek esetében egyszerű vászonból készült kabátnak sok változata van: alul érhet combközépig, de akár bokáig is, záródhat sűrű gombolással, de sokan egyszerű derékövvel fogják össze. A hatun niarei eredetre tekinthet vissza: legősibb, csak combközépig érő válfaját mindmáig a nara szokások őrzői, a harc- és kardművészek hordják. Díszítésükben gyakran máig visszaköszön a Sárga Császárság jellegzetes forma- és színvilága. Az erv és ulu népelemek viseletére erősebben hatott a nyugati módi: szűkebb szabású, nyaknál magasan záródó kabátjaikat nemritkán pitykékkel, sőt csengettyűkkel ékítik. Ez a bolondéria a királyi udvarból terjedt el, ahol számos úrhölgy szolgaian követi az erigowi divatot.
Tiadlan lakói felsőkabátjuk alatt egyszerű fehér inget viselnek, ami a szoros felsőrész alól alig-alig villan ki. Nőknél alsó viseletként általános az ervektől átvett hosszú, zárt ruha, ezt mindig földig érő hatunnal hordják. Férfiak és nők egyaránt szívesen öltenek bő és szellős nadrágokat, amelynek legbővebb – avatatlan szemlélő szemében szoknyának látszó – változata, a takan szintén része a harc- és kardművészek tradicionális ruhatárának. Az ország északabbi területein ezzel szemben gyakoriak a kissé szűkebb nadrágok, melyek szárát bokánál szíjjal húzzák össze, így védekezve a hűvösebb levegő ellen.
A nőkön általában magasított talpú cipőt, a férfiakon erigowi mintára puha, középmagas szárú bőrcsizmákat látni, melyek orra jellegzetesen hegyes és felfelé kunkorodó. A melegebb déli területeken elterjedtek a lapos talpú, szellős vászoncipők, szegényebbek körében az egyszerű háncsból készült papucsok és szandálok.
A nők selyemből, fátyolszövetből készült kendőkkel takarják el fejüket, amely egyúttal vállukat és karjukat is beburkolja. Ha arcukat nem szándékoznak elrejteni, akkor gyakran vállkendőként viselik ugyanezt a ruhadarabot. A női ruházat általános kiegészítője a papírból vagy háncsból készült díszes, festett legyező és a napernyő. A férfiak meglehetősen egyszerű, ám változatos alakú, magas kalapokat viselnek keskenyebb karimával.
Mindkét nembelieknél előfordul, hogy hajukat hosszúra növesztik, és szoros, fejhez simuló kontyba vagy fonatba fogják össze. Jellegzetes női hajviselet az egyetlen ostorszerű hajfonat, amelyet aztán többszörösen körültekernek a fejen. A tiadlani férfiak jó része rövidre nyíratja üstökét, avagy kiborotváltatja a homlokát és feje tetejét, és csak egyetlen hosszú tincset hagy meg – esetleg még annyit sem. Arcukat rendszerint borotválják, az idősebbek néha vékony bajuszt vagy szakállt növesztenek.
A kultúrák természetesen a városokban keverednek leginkább, azok falain kívül inkább együttélésük jellemző. Ennek ellenére éppen az előkelő, nagyvárosi kereskedőcsaládok között akadnak olyanok, melyek mereven elzárkóznak minden idegen hatástól, és sajátjuknál messze alacsonyabb rendűnek tekintik a többi ynevi ország szokásait.