Társadalom
A tiadlani társadalom a harcosok, a tudók, a kereskedők, valamint a kéz- és földművesek osztályából szerveződik egységes egésszé. Az egyes osztályok közötti távolság általában kicsi, a közöttük való átjárás könnyű; bennük pedig óriásiak lehetnek a vagyoni és jogi különbségek. Ennek oka az, hogy az erv hódítók az ulu kultúra részeként vették át azok ősi társadalmi berendezkedését, ami azonban soha nem merevedett átjárhatatlan, szigorú kasztrendszerré. Mellette ugyanaz a hűbéri rend is megtalálható, mint a többi erv országban; ráadásul egy-egy osztályba a kevert társadalom sok-sok rétege zsúfolódik.
A harcosok osztályának élén a dorcha áll, kinek háború idején engedelmességgel tartoznak nemcsak a harc- és kardművészek, de az összes harcos, az erv lovagság, és egyáltalán minden fegyverviselésre jogosult személy.
A lovagok rendszerint a hűbéruruktól – végső fokon magától a királytól – kapott birtokaikon gazdálkodnak. Többnyire maguk is jó kardforgatók, vagyonosabb részük azonban nagyszámú fegyveres kíséretet is tart. Az ilyen ármádiákban az osztály minden rétegének tagjai fellelhetők, slanek csakúgy, mint az alföldek gyalogkatonái. A tiadlani lovagság életmódja kifinomultságban ugyan vetekszik az erigowiéval, de minden más tekintetben teljesen eltér attól. Eszményeik szerint igyekezniük kell szerénynek, állhatatosnak maradni, és szüntelenül törekedni a belső béke megteremtésére. Nem számít furcsa látványnak a bölcselettudományi könyveket lapozgató, vagy meditációba merült nemesúr, mint ahogy számos művelője található köztük a zenének és kalligráfiának is. Természetesen a harci tudományokat sem hanyagolják el, sőt: számos kardművész kerül ki közülük. Bár csatába páncélozott méneken vonulnak, gyalogos harcban is megállják a helyüket. Fegyvereiket – amelyeken feltűnő a niarei fegyverművesség hatása – az ország messze földön híres kovácsai készítik: ezek a dísztelen pengék évek munkájával nyerik el végső formájukat, válnak szinte törhetetlen, tökéletes súlyelosztású eszközzé.
Érdekes tény, hogy a zászlóháborúk idején nemcsak a fegyverviselésre jogosultak kerülnek a dorcha irányítása alá, hanem minden fegyverforgató tiadlani – beleértve a hegyvidéki rablókat, pusztai zsiványokat és városi verőlegényeket is. Ők, ha becsülettel teljesítik úrnőjük parancsait, feloldozást nyernek bűneik alól.
Az útonállók persze inkább halásznak a zavarosban, mint hogy csatamezőn vigyék vásárra a bőrüket holmi kegyelem reményében, olykor azonban mégis akadnak meglepő kivételek. Így a legutolsó, XIII. zászlóháborúban egy sabaori alvilági klánnak ígértek kegyelmet, ha bejutnak a toroniak által megszállt erőd rúnatornyába, és megsemmisítik a mágikus védelmet biztosító rúnasorokat.
Ha valaki nem születik a lovagok soraiba, kizárólag valamely kiemelkedő haditettel érdemelheti ki a lovaggá ütést. Ezt a szertartást csupán a kisszámú arisztokrácia valamely tagja, esetleg maga a király végezheti el. A címmel általában birtokadomány is jár.
Az osztály legnépesebb rétege a közönséges harcosoké. Nemcsak a lovagok kíséretében találhatók meg, hanem az ezeknek mintát adó királyi gárda tagjainak nagy többsége is közülük kerül ki. Ők adják a városok őrségét és katonaságát, ők küzdenek a flotta hajóin, ők védik a nagy kereskedőházak zsoldjába szegődve a karavánokat. Soraik közé bárki, a parasztok és kézművesek fiai is bekerülhetnek, de másod- és harmadszülött nemesek is jócskán akadnak közöttük.
A harc- és kardművészek a hadakozó osztály különleges képviselői. A harcművészek bármely társadalmi osztály és réteg sarját befogadják maguk közé, ha képes eggyé válni világlátásukkal és életmódjukkal. A hegyi iskolák és a magányos mesterek elsősorban a szorgalmat, másodsorban a rátermettséget tartják szem előtt, amikor a jelentkezők között válogatnak. Csak néhány nagyvárosi iskola követel magas tandíjakat, ezek túlnyomó része azonban népszerűsége dacára nem nyújt igazán magas szintű képzést. A kardművésziskolák többségében ellenben még manapság is csak a harcos osztály nemesi származású fiait látják igazán szívesen. Fontos különbség, hogy míg a harcművésziskolák tanítványainak, sőt – a nagyvárosokban – mestereinek is majdnem fele nő, a kardművészmesterek legnagyobb része inkább csak férfi tanoncokkal foglalkozik.
Az eszményi harc- vagy kardművész birtokkal, pénzzel keveset törődik, idejének javát szellemének, kitartásának és harci technikáinak fejlesztésére áldozza. Számára legfontosabb a szerénység, mesterei tisztelete, minden élő és élettelen megbecsülése és a tökéletesség felé vezető út. A harc- és kardművészek közötti rangsor alapja a harci tudás és a bölcsesség. Mindannyian – a magányos mestereket is beleértve – szertartásos tisztelettel adóznak úrnőjüknek, a mindenkori dorchának, akinek neveltetésére mindig a kevés számú, leányokat is oktató hegyi iskola valamelyikében kerül sor.
Amennyiben iskolát kívánnak alapítani, Tiadlan harc- és kardművészeinek engedélyért kell folyamodniuk a megfelelő helyi főhatalomhoz, legyen az tartományúr, szabadságot nyert város vezetője vagy épp egy magas rangú egyházfő. Az engedély megadása egykor azt volt hivatott megakadályozni, hogy az iskolából kikerülő keményöklű tanítványok nehogy rendzavarásra, netán lázongásra használják megszerzett tudásukat és erejüket. Mára azonban puszta formalitássá vált, nem több az iskola nevének és címerének ünnepélyes felavatásánál. Az engedély megadásának feltétele annak az oklevélnek a bemutatása, mellyel a dorcha írnokai igazolják, hogy a mester hűséget fogadott uruknak. Ilyen oklevelet pedig nem kaphat az, akinek szelleme makacs és békétlenkedésre hajló. Igaz, volt már arra példa, hogy a hitelesnek tűnő oklevél később csupán jó minőségű hamisítványnak bizonyult, s erre csak akkor derült fény, amikor a baj már bekövetkezett…
Harc- és kardművésziskola alapításának nem feltétele az, hogy a mester megfelelő vagyonnal rendelkezzen. Így aztán barlangban élő, vagy poros országúton tanítványaikkal vándorló bölcsek éppúgy lehetnek egy-egy iskola vezetői, mint a Gro-hegység kolostorerődjeinek urai, vagy a kardművészek kastélyiskoláinak nagymesterei.
Ha egy tanítvány úgy érzi, az adott mesternél túlságosan kevés figyelmet fordítanak a test-test elleni küzdelem titkos fogásaira, szabadon elmehet egy másik iskolába – már ha annak vezetője képességeit látva hajlandó befogadni őt. (De a mesterek szemében a más stílus gyakorlásával töltött előélet többnyire inkább gyanús körülménynek, mintsem előnynek számít.)
Különösen a keményebb irányzatok mesterei és tanítványai igyekeznek nyilvános párbajokkal bizonyítani módszereik hatékonyságát, tanításuk eredményességét. E párbajoknak azonban csak egy része valós, a kihívott által a kilenc alapfegyverből – kétkezes harci bárd, buzogány, bot, tőr, dárda, egyeneskard, tonfa, cséphadaró, slan-csillag – választott fegyverrel, vagy akár puszta kézzel (kardművészek esetében természetesen slan karddal) vívott párharc. Ugyanis előfordulnak mentális párbajok is, sőt, egyesek őrültnek tűnő feladatok, haditettek végrehajtásában látják a bizonyítás legjobb módszerét.
Udvariasságuk, nyugodt és békeszerető viselkedésük, de harci jártasságuk is közismert, közéjük állni egyetlen tiadlani alattvalónak se válik szégyenére. A különféle irányzatok követői félig-meddig kívülálló, ám megbecsült tagjai a tiadlani társadalomnak. Ennek oka részben abban rejlik, hogy legjobb iskoláik, kolostoraik a Gro- és a Vinverio-hegység határ menti bércei között bújnak meg, éberen őrködve a hágók és hegyi ösvények felett. A harcművésziskolák általában önellátóak, a sovány irtásföldeken végzett munkát minden lakójuk a napi gyakorlás részének tekinti. A Gro-hegység kardművésziskoláinak mesterei és tanítványai ellenben általában földbirtokosok. A paraszti munkát szégyenletesnek tartják, ilyet csak a legnagyobb szükségben, arcukat elkendőzve végeznek.
A tudók osztálya a duin fősége alá tartozik, tagjai drágakőmágusok, papok, paplovagok, hivatalnokok és tudósok. A duinok többnyire Nastar (Krad) nagyhatalmú papjai közül kerülnek ki, ráadásul – az elterjedt vélekedéseknek megfelelően – sokszor a tiadlani drágakőmágusok leghatalmasabbjai is egyben. Tiadlan történelme során csak egyszer esett meg, hogy Nastaron kívül más isten – Ville (Arel) – felkentje nyerte el a duini címet. E kivételes személyt, Rudrih Garidant maga az istennő ajándékozta meg a X. zászlóháború idején a Viharköpönyeg nevű ereklyével. A becses ruhadarab azóta is a mindenkori duin chasieli lakomatermének falát díszíti.
Még a nemzedékek óta városban lakó tiadlaniak többsége számára is ismeretlenül bújik meg a polgárság legelőkelőbb rétegét alkotó nagy ulu-nara kereskedőházak tagjai között a drágakőmágusok titkos társasága. Drágakőmágiával foglalkozni ugyanis nem olcsó mulatság, másrészt beavatottjai eleve csak olyanoknak adják tovább ősi tudásukat, akik ereiben bizonyíthatóan ulu vér is csörgedez. E mágiaforma annyira titkos, hogy legkisebb részletét is tilos bármiféle írott formában rögzíteni, nehogy az eljárások avatatlan kezekbe kerülhessenek.
Időtlen idők óta féltucatnyi gazdag kereskedőcsalád birtokolja a drágakövek bányászatának, csiszolásának és kereskedelmének monopóliumát az egész országban. A drágakőmágusok ezen famíliák vér szerinti tagjai, így számukra bőségesen biztosított úgy a gondtalan élethez szükséges anyagi jólét, mint a mágiájukhoz nélkülözhetetlen kövek.
A drágakőmágusok inkognitójukra rendkívüli módon vigyáznak – bár az kétségtelen, hogy ősi tudományuk gyakorlásának előfeltételeként mindannyian magas fokon értenek a drágakövek megmunkálásának művészetéhez. Váljanak bármilyen hatalmassá beavatott korukra, ifjabb éveikben jó pár évet egyszerű drágakőcsiszoló-inasként kell eltölteniük valamelyik mester keze alatt. Ilyen inasként szolgálni egyébként is megbecsült tisztség Tiadlanban, melyet kevesen nyerhetnek el: kellő vagyon, éles ész és pallérozottság, valamint a misztikus tudományok iránt mutatott fogékonyság szükségeltetik hozzá. Persze az inasok legtöbbje ettől még nem nyer betekintést a drágakövek titkos misztériumaiba: erre csak a legtehetségesebbek és legmegbízhatóbbak esetében kerülhet sor, számos próba és több beavatási szertartás után.
A tiadlani drágakőmágusok rossz nyelvek szerint épp olyan szívósan ragaszkodnak otthonukhoz, mint a tapadókagylók – túltéve ezzel még az összes többi varázslófélén is, akik egyébiránt szintén nem kalandor lelkületükről híresek. Ennek oka abban keresendő, hogy a drágakőmágusok felettébb erősen kötődnek az általuk alkotott különleges varázseszközökhöz. A mágikus drágakövek igen nagy értéket képviselnek, s így tulajdonosaik igazán csak otthonukban érzik őket biztonságban. Hozzátehetjük: ott viszont alappal, mert tűnjön bár egy drágakőmágus otthona kívülről egyszerű polgárháznak vagy műhelynek, bejutni oda a számtalan látható és láthatatlan őr, óvó rúna, valamint csapdajel miatt szinte lehetetlen. A helybéli rablóbandák és alvilági testvériségek épp ezért nem is vállalnak el olyan kontraktusokat, melyek drágakövek bányászatával, kereskedelmével és feldolgozásával – s így vélhetően drágakőmágusokkal is – kapcsolatosak; kivéve, ha a megbízó előre fizet, és átejtése nem tűnik különösebben kockázatosnak.
Persze a tudók csekély részét teszik csak ki a drágakőmágusok. Az osztály zömét a Tiadlanban tisztelt három isten papjai és paplovagjai adják, azonban a papság egésze, de különösen Ville szolgái fölött a duin hatalma inkább csak névleges. Arel helyi papjai itt is az erdők és mezők szabad vándorainak számítanak, akik istenükön kívül nemigen hallgatnak senki szavára. Az osztály legszegényebb rétegét alkotják, egyszerre vándor bölcselők és hirtelen haragú kardforgatók. Bárki rátermett férfit és nőt soraik közé fogadnak, ha fölfedezni vélik rajta az istennő kézjegyét.
Nastar – Krad – papjai sokkal jobban kötődnek a duinokhoz. A Tudás Urának hite lassan, de kitartóan terjed, főképp az uralkodó osztályok körében; mára majdhogynem Tiadlan hivatalos „államvallásának” számít. Papjai vezetik a királyi kancelláriát, ők állnak a városi tanácsok irattárainak, hivatalainak élén, mindenféle rendű és rangú iskolát tartanak fenn, templomaik és kolostoraik pedig hiteleshelyként is szolgálnak. Nastar egyházának tagjai között kevés az alacsony sorból származó: templomai többnyire, míg paplovagi rendjei kizárólag csak az előkelők fiait fogadják be, így felszentelt papjainak száma a közigazgatás intézményein kívül, a nagyvárosoktól távolodva elég csekély.
Tiadlanban Velarnak, Kyel itteni megfelelőjének van a legtöbb híve; szigorú, ám igazságos papjai mind az előkelők, mind a köznép szívéhez megtalálták az utat. Övék a jogszolgáltatás feladata a teljes királyságban. A duinhoz csak annyiban kötődnek, hogy osztályuk más tagjaihoz hasonlóan háború esetén az ő zászlaja alatt vonulnak hadba.
A kalmárok osztályának élén az öt nagy kereskedőház tanácsa áll. Ennek hatalma és befolyása jóval nagyobb, mint amekkorát jogai alapján feltételezni lehetne. A nagy kereskedőházak közül három – a Monuore, a Keirig és a Loke – ulu származású, a maradék kettő – a Baonne és a Veittsyn – pedig nara család irányítása alatt áll. A kisebb kereskedőházak túlnyomó része is niarei ősökre tekinthet vissza, még ha az évezredes keveredés jóformán el is törölte ennek nyomait. Az ország lakosságának többségét alkotó ervek csak kis számban fordulnak elő a kalmárok között, mivel a kereskedők osztályába ugyan bárki bekerülhet, ám megfelelő kapcsolatok és üzleti érzék híján nemhogy meggazdagodni nem fog közöttük, de egyenesen koldusbotra jut. A kereskedőcsaládok vagyona és elzárkózása az ervek többségét nem titkolt ellenérzéssel tölti el, és bizony időről időre véres lázongásokhoz vezet.
„Szeretve tisztelt Másodunokatestvérem!
Őszinte örömmel és mély alázattal fogadtam kedves soraidat, melyben kegyes jóindulatodat nyilvánítottad ki irányomban, s alázatos érdeklődésemre voltál oly nagylelkű, hogy híven és pontosan leírjad Elya piacának szálfa- és szurokárfolyamait. A rakományban, melyet köszönettel és hálával vettem át tisztelettudó szolgáidtól, akadt ugyan néhány hibás fújású üvegkehely is, ám meg vagyok győződve arról, hogy ezek ládába kerülése csupán balszerencsés véletlennek tekinthető, és nem okolhatunk érte holmi kicsinyes ügyeskedést. A levelemmel együtt visszaküldöm hát tiszteletreméltó házadnak az öt kevésbé sikerült darabot, valamint ígéretemhez híven, s az irányomban való megbecsülésed felett érzett túláradó örömöm jeléül elküldök 162 font első osztályú méhviaszt, 8 vég legfinomabb minőségű szatént, 2 pint aranyszínű tintát, 1 ébenfa asztalkát és egy Laraon-kori jade karperecet, mindezeket összesen 19 aranykorona értékben.”
levél Valiun Lannótól,
a Loke kereskedőház Bolk-szigeti
kirendeltségének vezetőjétől
A tiadlani kereskedők portékái messze földön híresek, akárcsak szorgalmuk, üzleti tisztességük és udvariasságuk. Ügyleteik többnyire kicsi, de biztos hasznot hoznak. Noha a politikába közülük csak a legvagyonosabbak tudnak beleszólni – azok is csak közvetett úton: a drágakőmágusokon, a duinon, ritkábban nekik lekötelezett nemesi családokon keresztül –, anyagi érdekeiket mindannyian körömszakadtáig védik. A nagy házak kiváltságleveleikben a magánhaderő kiállításának jogát is megszerezték, a kisebb családok tagjai közül pedig sokan gyakorolnak valamilyen harcművészetet.
A kalmárok éves adóval kötelesek magukat megváltani a hadiszolgálat alól.
A föld- és kézművesek osztálya az ország társadalmának legnépesebb, de fontossága ellenére legkevésbé megbecsült része. A kézműves mesterek az osztály elismertebb tagjainak számítanak, vagyonuk azonban nekik is csekély. A szabad városokban élők a kereskedőkével azonos jogokkal bírnak, ám többségük napról napra tengődik, állandó bizonytalanság jut osztályrészéül. Ők az örök vesztesei a kereskedőházak és a bűnözőtestvériségek állandó csatározásainak.
A vidék földműves tömegeinek inkább csak a rossz terméstől és a háborús dúlásoktól kell tartaniuk. Ez utóbbi nem számít ritkaságnak: a XIII. zászlóháború végén például a visszavonuló toroni seregek módszeresen tönkretették a dél-tiadlani rizsföldek öntözőműveit. A bekövetkező éhínséget a 3620-as évek hűvös és esős nyarai tovább súlyosbították. Egész Északon nem termett elég gabona, és a kereskedőházak busás haszonnal adták el Erigowban a tiadlani búzát, miközben otthon már fakérget és leveleket ettek a kiéhezett városi szegények. Ezek voltak a Keservek Esztendei.
A lovagi birtokok kézművesei a falvak és kisvárosok alávetett, alacsony sorú lakói. Bár a király az osztály valamennyi tagjának legfőbb hűbérura, kultuszjellegű tisztelete inkább csak a feudális birtokokon élőkre jellemző. A városlakók igazi ura az éhség és a pénz; ők azok, akikből könnyen válhatnak kisstílű tolvajok vagy koldusok.
A kézművesek osztályán belül kiemelkedő helyet foglalnak el a kardkovács-dinasztiák. A slan kardokat készítő családok a nemesekkel vetekedő vagyonra tettek szert, s természetesen nem is méltatlanul: ők az amúgy is kiemelkedő tiadlani kardkovácsok legjobbjai. A régi tradíciókat őrző klánokban külön-külön mester foglalkozik a penge kikovácsolásával, a csiszolással és fényezéssel, a markolat elkészítésével és a tok megalkotásával, mindezt persze a megrendelőre szabottan. Ha díszítetlenül rendelték is meg őket, valamennyi így készült kard egyedi műremek. Nem csoda, hogy egy-egy Liun vagy Sannao csiszárbélyeges pengére éveket kell várni – de a dúsgazdag vevők türelmesek.
A slan kardok készítésének eljárása szigorúan titkos, így csak kevesek jutnak olyan tudás birtokába, hogy művükkel eséllyel induljanak el a dorcha színe előtt tízévente egyszer megrendezett Kardok Versenyén.