Tiadlan történelme, az új megegyezés alapján...
Tiadlan története a Hatodkor vége felé kezdődött, amikor Észak-Ynev két nagyhatalma, az egymással marakodó Ryeki Démoncsászárság és a Dawa Máguskirályság kölcsönösen megsemmisítette egymást. A Quironeiától északra keletkezett hatalmi űrt a születőfélben lévő Toron sem tudta egyhamar kitölteni. Így nem ütköztek komoly ellenállásba azok az ulu törzsek, amelyek a P.e. III. században érkeztek a Keleti Szigetvilágból, egy mágikus vihar következtében létrejött térkapun keresztül. Bár a Kapu százötven évvel később örökre bezárult, a szigetvilág vastag ajkú, tömpe orrú és kerekded testalkatú népe addigra megtelepedett a Howa menti Grim-Tuil lapályon. Éppen kellő számban voltak ahhoz, hogy a vezetőik által birtokolt drágakőmágia néhány látványos csodájának segítségével behódoltassák a törzsi társadalmak szintjére süllyedt lakosságot, Északkelet-Ryek népének maradékát.
Amikor a Niarei Császárság P.sz. 400 körül megnyitotta kapuit Ynev többi része felé, már ötszáz éve létezett az uluk uralta, ám ekkor még a drágakőmágusok vezetői, a duinok által irányított Tiadlan. Az immáron egységes, agresszíven terjeszkedő Toron azonban veszélyes szomszéddá vált az ország számára, így az uluk szívesen fogadták a niarei segítséget. A Sárga Császárságból harc- és kardművészek, nyomukban pedig kereskedők érkeztek, helyet kérve, majd szorítva maguknak és családjaiknak az országban. Niare a század végére ugyan elzárkózott a világtól, az onnan érkezett telepesek, a narák azonban nélkülözhetetlenné váltak Tiadlanban. Segítségükkel a duinok toroni támadások sorát verték vissza, ám nem kívántak nekik részt adni az ország kormányzásából. Számos ulu még azt is sokallotta, hogy a dorcha tisztét niarei származék tölti be, hiszen addig e cím az uluk hagyományosan női hadifőnökeit illette meg. Az ellentétek végül háborúba torkolltak, s Tiadlan földjét a P.sz. VI. században több évtizedes belviszály borította vérbe. A Jáspisháborúnak csak az irlav (erv) honfoglalók beözönlése vetett véget.
A keleti irlavok nyolc törzse 570 és 610 között leigázta az egész Howa-medencét, melynek egymással torzsalkodó népei képtelenek voltak a szervezett ellenállásra. Az erv törzsek választott fejedelme, Bősz Tagorlan lett a mai értelemben vett Tiadlan első királya. Országlása idején névleg maga mellé emelte az egymás ellen könnyen kijátszható ellenfeleket: az ulu származásúak vezetőjét, a duint és a niarei pártot képviselő dorchát. E tisztséget a mondott időpontban épp a niarei párt korábbi harcokban elhullt vezérének lánya töltötte be, és az ervek abban bíztak, hogy az olyan hadvezéri tisztség, melyet csak nők tölthetnek be, lassan névlegessé válik. Ezért az erv előkelők minden erejükkel támogatták őt a duin ellenében – s ebbéli igyekezetük fokozatosan a dorchai tisztség megerősödéséhez vezetett.
A hódítók a termékeny alföldön telepedtek le, míg az uluk és a narák az ismét talpra álló városokba szorultak, vagy a határok mentén találtak új otthonra. A két nép vezetőinek szívében háromszáz év alatt hamvadt ki a kölcsönös gyűlölet, és 886-ban már közösen léptek föl az akkor uralkodó Bölcs Uldarffal szemben, aki az ország egységét szem előtt tartva engedett követelésüknek. A király ténylegesen életbe léptette a névleg már régóta létező hármas hatalmi rendszert, hosszú időre megteremtve ezzel Tiadlan belső egyensúlyát.
Az erőre kapó Toron azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett az ország számára, és I. (Gátépítő) Haron király uralkodása alatt, a XII. század derekán Tiadlan súlyos vereséget szenvedett az I. zászlóháborúban. Ezután királyi rendelet szaporította meg a kardművésziskolák számát, melyek cserébe azóta is kötelesek minden tehetséges jelentkezőt befogadni, származásra és nemre való tekintet nélkül. A túlnyomórészt közrendűek által űzött egyéb harcművészeteket azonban csak később, a 2800-as években vették fel a hivatalosan is gyakorolható harci mesterségek körébe.
"ezennel az igen tisztelt Istenségek felsőbb akaratából arra kötelezem a kardművész mestereket, hogy megkülönböztetés nélkül tanítsák az arra alkalmas jelentkezőket tudományukra, hogy az majdan Tiadlan, a Hármas királyság érdekeit szolgálják. Ezenfelül kötelezem a mélyen tisztelt és nagyra becsült mestereket, a felsőbbrendű tiadlani kultúra és eszme mindenkori terjesztésére tanítványaik körében."
részlet I. Haron király 1120-ban bevezetett és elfogadott törvényéből
1195-ben az ország uralkodója, II. (Hadúr) Haron a Második Vörös Lobogó hordozója lett, és Tiadlan – az erigowi herceg kezdeményezését követően – már mint komoly katonai hatalom lépett be a Toron ellen formálódó Északi Szövetségbe. A király másik, nem kevésbé fontos döntése nyomán eltörölték az országban már fél évezrede munkálkodó pyarroni térítők számát és tevékenységét érintő korábbi törvényeket, valamint biztosították bántatlanságukat. A pyarroniták térnyerését ellenzők csoportjai ekkor zsúfolt hajókon a Quiron-tenger déli partjára távoztak, ahol jórészt az általuk alapított városok szövetségéből született meg később a Sinemosi Liga.
Tiadlan az Északi Szövetség tagjaként kevés kivétellel valamennyi zászlóháborúban tevékenyen részt vett. A határ menti területek ugyan sokat szenvedtek a toroni és ork seregek dúlásától, de épp a rendszeresen fellángoló háborúk tartották egyben a tiadlani „öszvérállamot”, melynek belső ellentétei így több mint két évezreden át csupán rövid ideig tartó trónviszályokra és ritka királygyilkosságokra korlátozódtak.
A P.sz. XXXIII. században azonban komoly változások kezdődtek. A király irányítása alá csak névleg tartozó nagyvárosok valódi urai, a többnyire ulu és nara ősökkel büszkélkedő kereskedőklánok gazdasági erejükre támaszkodva igyekeztek befolyásuk alá vonni a magaspolitikát – csakúgy, mint az önállósulni vágyó erv nagybirtokosok. Ez az ellentét a 3600-as években, a pusztító XIII. zászlóháború után többször is nyílt polgárháborúvá fajult, és alaposan meggyengítette az országot. Mindezek eredményeként az utóbbi évtizedekben a szembenálló pártok áskálódása miatt rendre kudarcba fulladnak az Országtanács ülései, és igencsak lecsökkent a kiállítható haderő létszáma. Az ország sorsáért felelős államférfiak közül manapság csak kevesen látják be, hogy a Vörös és Fekete Hadurak közelgő újabb összecsapása milyen végzetes lehet a Hármas Királyság számára...