Játékos: Narxes (Arius di Morques)
Időpont: Psz. 3691. esztendő Antoh Tercének (Galradzsa havának) utolsó napja az Érmék ünnepének estéje (Galradzsa ünnepe)
Helyszín: Al-Avdal Sejkség Nadalkin városától nyugatra valahol a Hassiri-sivatag leg délibb csücske és az avdali füves puszta határán
Esemény: Tűz a távolban
*Kötelességed letudtad, Nadalkin vezíre, új borbélya székében, saját vérébe fagyva pihen. Az esti mulatságra akarta rendbe szedetni haját és szakállát. A sejk palotájában, Galradzsa tiszteletére, rendezett vacsorára azonban, már soha sem fog megérkezni. Reggelig talán hiányozni se fog senkinek. Ez az idő bőven elég ahhoz, hogy tovább állj és belekóstolj a szabadság ízébe.
A testőr lova, amit sikeresen elloptál, egy jóltartott fekete dzsad félvér. Engedelmes jószág, a vezír ménesében hozzá szokott, hogy utasai gyakran cserélik egymást. Becslésed szerint 3-4 nap és eléred Al-Avdal határát a Djana folyó partját, az al-mugaffei Djanahantól északra. Onnan még ennyi és Al-Madoba határára Tilut városába érsz. Itt megpihenve és felfrissülve eldöntheted, hogy merre tovább…
Jó három órája lehetsz úton, mire a nap a nyugati horizonton a pusztaság peremére ereszkedik. Már nem kell sok, hogy jótékony sötétség és hűvös ereszkedjen a tájra. Igaz, csak egy kis késő délutáni lovagláson vagy túl, de azt már is érzed, hogy hosszú és fárasztó napok előtt állsz. A kősivatag és a füves pusztaság határán, ugyan gyér fű és elszórtan tüskés bozót színesíti a tájat, azonban tudod, hogy ez a vidék is ugyan olyan könyörtelen tud lenni, mint a végeláthatatlan homoktenger. A víz és az enyhet/életet adó oázisok itt is éppen olyan ritka kincsek.
A lemenő nappal, hűvös északi szél kényezteti az felforrósodott pusztát és Téged. Újabb, fertály órányi lovaglás után, már érzed, hogy valami nincs rendben. Az imént még jóleső hűs szél, mostanra bántó- és éles porszemekkel záporoz az egyre erősödő és sűrűsödő szélrohamok alkalmával. A napnak, már csak a narancsszínű felső negyede látszik a horizonton. Az alkonyat fényében egyre sűrűbb a levegőben a por és a távolból égzengés tompa moraja hallatszik. Lovad, mind gyakrabban kapja fel a fejét kitágult orrlyukakkal. Még fertály óra és besötétedik. Körbenézel, de az egyre porosabb levegőben, közel s távol, semmit sem látsz. A szürke táj egyhangúságát félmérföldenként törik meg a szélben reszkető tövisbokrok. Kitartóan dacolnak az idővel és az elmúlással, számodra azonban nem nyújtanak sem vigaszt, sem menedéket. Sikerüket talán pont ennek a „magányuknak és önzőségüknek” köszönhetik…*