Szórakozónegyed - Utcák, sikátorok

[Cymar on-Creel]

Utcák, sikátorok

a szórakozónegyed (jelentõs bevételi forrásai révén) jól rendezett,mindenhol kikövezett utcákkal bír. a közbiztonság az átlagnál valamennyivel jobb, hála többekközt a kalandozókkal szemben is helytálló elit gárádnak, ami volt kalandozókból, kiszolgált zsoldosokból áll. a negyed nappal alszik, bár ilyenkor is átlagos forgalom van az utcán, azonban ha leszáll az éjj,az utcák megtelnek dolgukra igyekvõ, tömött erszényû emberekkel (és ennek függvényében zsebmetszõkkel is),ilyenkor a városnyi negyed valóságos hangybojjá változik. ilyenkor talán illik jobban vigyázni az értékekre, ha nem akarjuk "elveszíteni" õket. a dúsgazdag szórakozónegyednek is vannak azonban lerobbant részei, ahol a virágzó fogadókat lepukkant koldus-vityillók váltják fel...ezt a környéket éjjel ajánlatosabb elkerülni...

[Hakea Ello]

(Miro)

Hatalmas sóhaj kísérte ébredését. A nap még nem emelte fényes tekintetét Erion városára; aki itt élt, tudta: amint az elsõ sugarak beragyogják a láthatárt, minden megelevenedik, egyszerre olyan nyüzsgés kezdõdik, amit a világon máshol nem élhet meg senki. Shulur, Észak szürke, sikolyokkal terhes óriása, Pyarron, a Gályák Tengerének gyöngye, Ordan, a Tavak Városa...apró foltok csupán ehhez a gigászhoz képest.

A dohszagú, olcsó szoba kényelmetlen ágyának nem volt túl fájdalmas örök búcsút inteni. Itt, a Szórakozónegyed déli határán, a Keleti út közelében mást nem is talál nagyon az ember, hát kénytelen volt ezzel beérnie. Elfeküdt, törékeny tagjait macskamód nyújtóztatva nézett körül, tekintete az ágy mellett fekvõ apró, hegyes vasdarabra szegezõdött. Szerencséje volt, fegyvere kiesett párnája alól, ha rajtaütnek, hiába kereste volna. A szerencse azonban kegyes volt hozzá, így, még ha kicsit fáradtan is, belefoghatott abba, amiért idejött.

Fejvadász. Kiképzését ugyan már jó egy éve lezártnak tekintette a klán, elsõ két küldetésében csúfos kudarcot vallott. Két dolog szólt a javára, ezeknek köszönheti életét; a rossz körülmények vezettek általában kudarcához, nem saját hanyagsága, és az, hogy a problémák utólag maguktól megoldódtak. Ezúttal azonban nem hibázhat.

Küldetése különös, igazából sosem hitte volna, hogy ilyesmiben lesz része valaha. Fogat érkezik Sobirából, egy rejtett utassal; Zafirát, Ellana istennõ dzsad papnõjét sikerült megszöktetni a Láncbarátoktól, azonban üldözik, és a kocsi csupán a negyed határáig tud biztonságot nyújtani neki. Miro feladata amilyen egyszerû, olyan veszedelmes: a Láncbarátok vadászait kijátszva el kell juttatnia a papnõt a Kyr Látványszínház árnyékában meghúzódó szentélyhez. Az út alig egy órát vesz igénybe, ám szinte program a fegyveres összetûzés...

Ruhát már tegnap sikerült szereznie. Furcsa metamorfózis volt; a fekete, szûk nadrágot és felsõt hófehér, egybeszabott selyemruha váltotta le...ember legyen a talpán aki eme tündérrõl megmondja, hogy apró keze tucatnyi életet oltott már ki. Felszerelését a fogadósra bízva - természetesen fejvesztés terhe mellett - nekivág az utcák rengetegének. És végre kisütött a nap.

[Hakea Ello]

(Miro)

Az ébredezõ város embertömegén átgázolni olyan volt, mint hegyi patak zuhatagával szembe úszni. Jó háromnegyed óráig tartott amíg eljutott a találka pontjához, egy apró, macskaköves térhez, melyet sötét, karcsú házak vettek körül; gorviki stílus. Egy kapualj árnyékába húzódott, kerülte a vizslató tekinteteket, ám korentsem volt könnyû dolga, fertályórán belül három udvarlót is el kellett tessékelnie.

<Hol maradnak már...>

Egyre feszültebb lett, régóta nem izgult ennyire, félt, hogy már a városkapunál feltartóztatták õket, hogy az egész herce-hurca hiába volt, ám ekkor a tér nyugati bejáratánál dísztelen, ütött-kopott batár jelent meg, és megállt a Vörös Holdhoz címzett fogadó elõtt. Két nagydarab szerecsen szállt ki elsõként, derekukon aranyszín ágyékkötõ, fejükön körbe sáfrányszín turbán, fegyverük súlyos handzsár és rövid jatagán. Hamarosan árnyékukba lépett védencük is, a szépséges Zafira, Abadana szökött hurija. Miro eltûnõdött, a lánynak lépte nyomán mintha jobban ragyogna a nap...

<Hogy téged hogy a fenébe foglak elrejteni...>

Zafira

[Hakea Ello]

(Miro)

A szerecsenek a tér közepén megálltak, teljes meghajlással búcsúztak el Zafirától, majd újra kocsira szálltak és hamarosan elhagyták a teret. Sokan megbámulták õket, ám még több nyak fordult a papnõ után. Tapasztalatlan lévén lépteit sietõsre vette, egyenest a fehér ruhás Miro felé indult, majd kissé zilált arccal üdvözölte a közös nyelven.

-Örvendek a szerencsének, találkozásunk fény koronázza. Megtudhatom a nevét?
-Cifra szavakat ne pazaroljon rám. A nevem Hallga, de csak önnek. Ha más kérdezi, Aytra. Rendben?
-Természetesen.

A fejvadászlány óvatosan körbepillantott, haja halvány árnyékot vetett arcára, így szándékát távolról nem lehetett kifürkészni. A fogadó ablakában két alakot pillantott meg, akik a függönyt félrehajtva figyelték a párost. Sültet rendeltek, ám az - a rászálló legyekbõl ítélve - rég kihûlt. Nem falatozni jöttek.

-Ne nézzen hátra. Ketten figyelnek, nagy valószínûséggel többen is vannak. Észrevettek, jelenlétét nem tagadhatjuk le ezentúl. Most feltûnés nélkül el fogunk indulni a színház felé, kerülõúton. Ne féljen.

Ugyan mosoly nem ült az arcára, Miro szemei bíztatóan csillogtak, kissé hanyag testtartása magabiztosságot mímelt, hátha nyugalmat ad a gyönyörûségnek. Amaz hatalmas pillájú, tengerzöld szemeit lehúnyva bólogatott, meseszép arcán a rémület árnya ült. Ellana papnõi nem esendõ leánykák ugyan, de Zafira az utóbbi idõben sok szörnyûséget élhetett át; a Láncbarátok nem bánnak kesztyûs kézzel még a legértékesebb portékájukkal sem. Hogy egyáltalán hogyan sikerült megszöknie...rejtély.

[Hakea Ello]

(Miro)

A rövid társalgás után Miro kezét nyújtotta a papnõnek, aki ugyan nem tudta mire vélni a gesztust, de nem ellenkezett. A fejvadászlány azonban más távlatokban gondolkodott, nem akarta felfedni kilétét, és nem is voltak olyan rossz kártyái; nem egyszer mondták neki, hogy ha a sors kegyes hozzá, a Lótusz Leányainak körét gazdagítaná.

Észak felé indultak, a térrõl szinte éteri nyugalommal vonultak le, ám amint befordultak az elsõ sarkon, Miro egy hordó mögé bukott, és a hirtelen mozdulatot követõen óvatosan szemügyre vette a hordó és a fal közötti résen át a fogadó ablakát. A függöny el volt húzva; megkezdõdött a hajsza.

Felállt, egy gondterhelt pillantást vetett a papnõre, aki jó fél fejjel magasabb volt nála. Intett neki, majd futólépésben az egyik szürke ház ajtajához lépett és kis öklével háromszor rácsapott az ajtóra - két rövid, egy hosszú. Az ajtó résnyire nyílt, a nyílás sötétjében sovány, borostás arc körvonalai sejlettek fel, Zafira nem értette a két ember közt elhangzó szavakat, aggódva tekintgetett a sarok felé. Hirtelen nagyobbra nyílt az ajtó és az alak két szürke rongyot vágott ki rajta, valamint egy lenzacskót, melynek egyik apró lyukából vöröses por szivárgott. Az egyik rongy hamarosan köpeny alakját vette fel Miro keskeny vállain, és míg átnyújtotta a papnõnek a másik darabot, finom tenyereibe hintett egy keveset a porból, arcát és kezeit, majd ruháját dörzsölte be vele. Az egész procedúra alig fél percig tartott, és miután végzett magával, Zafirához lépett.

-Bocsásson meg, de ha ezt nem csinálom meg, úgy fogja kalauzolni a kopókat mint hajót a világítótorony.

Azzal törékeny ujjait ismét a porba mártotta, és óvatosan összepiszkolta a papnõ makulátlan arcát. Frizuráját is szétszedte, egy picit meg is húzta véletlen, majd miután jól összekócolta, elmosolyodott, majd sebes léptekkel mutatta az utat a porlepte gyémántnak.

[Hakea Ello]

(Miro)

Zafira nem volt hozzászokva az iramhoz, falat sem mászott még életében, és ez jócskán leszûkítette a mozgásteret. Forgalmasabb utat találni nehéz volt immár, a Keleti út jó kétmérföldnyi távolságban hömpölygött tõlük, a színház meg még igen távol...

Egy ízben sikerült felszívódniuk valamennyire, ám Miro gyakorlott szeme hamar kiszúrta a rájuk leselkedõket; és nem voltak kevesen. Nyílt harcban semmiképpen nem boldogult volna a másfél tucat fegyveressel, még így, kis csoportokban sem. Íjászokat nem látott, valószínûleg könnyebb prédára számítottak, vagy azzal, hogy ilyen rövid távolságra nem adnak mellé kísérõt. Tévedtek.

Gyorsan vették a fordulókat, több ízben körbe haladtak, hogy minél jobban összezavarják követõiket. Az álruha csupán ideiglenes figyelemelterelésre volt elegendõ rögtönzött mivolta miatt; több idõ kellett volna a felkészüléshez. Néhány épületbe is betértek, hogy aztán a hátsó ajtón keresztül távozzanak, ha egyenesen a színházhoz mentek volna, már rég ott lennének. A cél azonban, még ha lassan is, de egyre közeledett.

[Hakea Ello]

(Miro)

A zuzmóval benõtt sötét cseréptetõk felett lassan felsejlett a Kyr Látványszínház hatalmas épületének teteje, és ez megnyugtatta mindkettejüket. Egy szekér takarásában megálltak egy kicsit, hogy Zafira kifújhassa magát, mert a nap idõközben már jócskán besütött a házsorok közé, a fénnyel együtt érkezett a hõség is, a papnõ pedig, bár származása révén viszonylag jól tûrte a meleget, a fáradtságtól egy ízben elalélt, és talán csak istennõje kegyének köszönhette, hogy Miro épp hátrapillantott ellenõrizni a helyzetet. A szépség pihegve támaszkodott a kordénak, a vörös por nedves csíkokban folyt le arcáról, mellkasa hevesen járt fel s alá. Sok idejük azonban nem volt, hamarosan indulniuk kellett.

<Nem állhatunk meg többet. Szerencsétlen nincs hozzászokva ehhez, megértem, de nekem mindig megért egy kis futást az életem.>

Miro ismét meglódult, fáradhatatlanul kémlelve a környéket. Újabb sikátorok, fordulók, keresztezõdések következtek, egy ízben azonban elszámította magát. Hosszú, keskeny utcába fordult be, melynek végén a színházhoz vezetõ utat vélte látni. Követõik a sarkukban voltak már, így nekiiramodtak mindketten, nem törõdve a leleplezõdéssel. Amint azonban kiértek volna az útra, egy szekér gördült eléjük, majd hatalmas csikordulással megállt, és három fegyveres pattant le róla. A felkarjukon vöröslõ billog: Láncbarátok.

Megtorpantak, kelepcébe csalták õket, pedig oly közel voltak már a célhoz. Miro gondolatban fejet hajtott üldözõik koordinátora elõtt, majd megállt, és bevárta a fegyvereseket. Nem menekülhettek, harcolni kényszerültek.

-Ti ketten, azonnal gyertek ide ha kedves az irhátok. Köpenyt levetni.

Közelebb léptek, Miro levette csuklyáját, rémült arcot mímelt, ám kivárta, amíg a nagyszájú vezetõ két lépésnyire került tõle, és erõs pördüléssel ráborította a köpönyeget. A ruha ujjából kezébe csúsztatta fegyverét, a tûhegyes, alig arasznyi fémrudat, majd háromszor villámgyorsan a férfi hátába szúrta, mire az felbõdülve összeesett. A másik kettõ csupasz pengével rohamozta meg, és minden bizonnyal végeztek volna a falhoz szorított csöppséggel, ám a háttérbõl csengõ, hatalommal telített hang dübörgött végig a házak közt.

-MEGÁLLJ!

A vadász, mintha egy tuskóban botlott volna meg, orrabukott, orra reccsenve tört össze a macskakövön. A másikkal azonban nem tudott mit kezdeni, a hosszútõr rendíthetetlenül a levegõbe emelkedett, hogy lesújtson kísérõjére. Félve a látványtól lehúnyta szemét, csupán a könnytõl terhes sikolyt hallotta, ami szerencsétlen társnõjének ajkairól kelt.

Miro kezébe iszonyú fájdalom hasított. A kegyetlen férfi tövig belevágta tõrét a puha, rózsaszín tenyerecskébe, módszeresen a falhoz szögezte, összetörve a kézfej finom csontocskáit. A lány szemei elõtt egy pillanatra elsötétült a világ, fegyvere halk koppanással hullott a földre, szerencsétlen próbálkozásai, hogy kihúzza a tõrt a kezébõl, csupán azt eredményezték, hogy támadója gúnyosan felkacagott, majd vasalt csizmájával térden rúgta.

-Rühes szajha, siránkozzál csak! Megtanulod te még a jómodort, a rohadt anyádat!

A következõ rúgás gyomorszájon érte, méghozzá olyan erõvel, hogy azt hitte, menten szétszakad. Vért köhögött, sebe pedig a rángatás hatására csak tovább tépõdött. Az újabb rúgást azonban valami megakadályozta; a fegyverest mintha kõvel vágták volna fejen, úgy bukott oldalra, halántékát pedig egy kiálló macskakõbe verte. Az Istenek kegyelmesek máma.

[Hakea Ello]

(Miro)

Zafira nem habozott. A vészhelyzet kiélesítette érzékeit, szíve hevesen dobogott, sebesült társnõje láttán feltámadt benne a védelmezési ösztön. Odalépett a hevesen vérzõ lányhoz, majd bársonycipõs lábát a falban megtámasztva kirántotta sebébõl a tõrt. Miro felsikoltott, majd összetört térdére zuhant, egy kézzel megtámasztva magát. Törékeny teste azonban hatalmas erõt rejtett magában, egy pillanat múlva már saját lábán állt, és mit sem törõdve az iszonyú fájdalommal, gyorsított iramban indult el ismét. A jólelkû papnõnek majd megszakadt a szíve szenvedését látván, de akárhogy is sajnálta, most nem tudott rajta segíteni.

Az út szinte végtelennek tetszett a fájdalom tüzén keresztül, pedig alig öt percig tartott amíg elértek a színházhoz. Megérkezésükkor az árnyak megelevenedtek; a kapualjakból fél tucat macskaléptû alak lépett a tér kövére, majd lezárták a két lány mögött a sikátort. Hogy mennyire szükség volt rájuk, az alig fél perccel késõbb derült ki.

A földön fekvõ Miro tisztán hallhatta a lovak patáinak csattogását. Számuk talán tízre tehetõ, azonban valami miatt hirtelen megtorpantak, majd kétszer fülbántóan megremegett a föld.

A két elöl haladó lovas hátasának szeme közé irtózatos erõvel csapódtak a könnyû nyílpuskák lövedékei, a hatalmas állatok mennydörögve buktak fel, a szorosan mögöttük vágtatóakkal egyetemben. A támadás lendülete megtört, nem számítottak ilyen erõs ellenállással, a túlélõk ocsmány szitkokat üvöltve fordultak vissza...hogy erõsítésért vagy sem, azt Miro már nem tudta meg, fejecskéje aléltan bukott oldalra a szépséges Zafira simogató kezei közt.

[Hakea Ello]

(Miro)

Nem váltak be számításai. Fájdalommentes ébredést várt, hófehér paplant, esetleg valami szívet melengetõ italt...az ágy kemény volt, a szürkés paplanra tulajdon vére festett kusza térképet, ital, takaró sehol, ruháinak mintha ugyancsak lába kélt volna. Legalább tiszta volt. Megmozdította jobb kezének hüvelykujját, és néhány legördülõ könnycsepp kíséretében vette tudomásul, hogy sebe változatlanul ég. Fejét kicsit megemelte, hasára tekintett, majd térdére; csupa véraláfutás. Ilyen korán ébredt volna?

Nem mozdult, testében túl frissen izzott még a fájdalom, inkább fülelt. Valaminek történnie kell...és nem is kellett sokat várnia, a folyosón léptek zaja, majd ajtónyikordulás. Két lenszõke hajú Ellana akolitus, szûzi szépségük freskóra illõ. Mögöttük egy felszentelt papnõ; harmincas évei végén járó, lágy tekintetû, hófehér ruhájú nõ, legvégül pedig azok, akiktõl a léptek zaja származott; két lovag. Egyikõjük Krad, a másik Dreina szimbólumát viselte páncélján. Lovagok...de hiszen MEZTELEN!

Hiába. Annyi ereje nem volt, hogy oldalára forduljon, nemhogy valami sietõs mozdulattal bájai elé kapja kezeit. Gyönyörû volt, és ezt az alig húsz éves, nemrég beavatott Krad lovag is észrevette, ugyanis egy pillanatra megtorpant az ajtóban amint meglátta. A fiatal vitéz tekintete lopva végigvándorolt a puha leánytesten, majd amint meglátta sebeit, arcára ijedelem ült ki, nekilódult, hogy nemrég szerzett hatalmával megsegítse a lányt. Az idõsebb egyházfi megállította és nyugalomra intette az ifjú bikát.

-Ez nem a te tiszted Ares, légy türelmes és kísérd figyelemmel Dyna nõvér ügyködését. Hatalma egykettõre összeforrasztja a lány sebeit, meglátod. Nem kell félteni, nem olyan fából van faragva mint gondolnád.
-*suttogva* Gyönyörû.
-Azt meghiszem, drága barátom, azt meghiszem.
-Nincs semmilyen módja annak, hogy segítsek rajta? Ez a tétlen ácsorgás rosszabb, mintha magam viselném sebeit.
-Ej, javíthatatlan, romantikus széptevõ vagy. A végén még rapírral nyársalnak fel. No eredj aztán hozz neki némi vizet, hidd el, azért lesz a leghálásabb.

<Jól beszélsz, Dreina lovagja...>

[Hakea Ello]

(Miro)

Dyna arca koncentrációról árulkodott amint a fejvadászlány teste fölé hajolt. Amaz pedig igen hálás volt neki, mivel testével eltakart bizonyos, igencsak intim pontokat, és remélte, hogy az ifjú lovag visszatértéig ki fog tartani ebben a pózban. Kezét rövid idõ múlva sebeire helyezte; elõbb a tenyerén tátongó, tépett szélû lyukra. Miro majd' meggörbült a fájdalomtól, és bár tudta, hogy épp segítenek rajta, ebben a pillanatban a pokolra kívánta a nõt istenével együtt.

A szimbólum fehéren ragyogott fel, ezzel egyidõben tért vissza a szobába Krad ifjú paplovagja. Vizeskancsóval a kezében állt a félvértes vitéz az ajtóban, szõke hajzuhataga mögül lopva a lány csípõjére és lábaira tekintgetett, az idõsebb lovag rosszalló pillantása ellenére. A fény egyre nõtt, majd lassan Dyna tenyerére is átterjedt; keze nyomán úgy forrottak össze a sebek, mintha sosem léteztek volna. Miro fájdalma zsibbadássá tompult, majd végleg eltûnt. A papnõ lassan áttért összezúzott pocakjára és térdére; néhány perc múlva csupán elnyúzottság maradt a fájdalom nyomán. Testére hófehér, hûvös takaró került, majd a papnõ mély hangját hallotta maga fölött.

-Nem kedvelem a fejvadászokat...
(Az ifjú paplovag összerezzent és kérdõ arccal fordult rangidõs társa felé, aki felvont szemöldökkel, kioktatóan bólogatott.)
-...amit értünk tett, mindezekellenére nem marad jutalom nélkül. Bármikor szükséget szenved, vagy menedékre van szüksége, szentélyünk nyitva áll ön elõtt. Zafira jól van és üzeni, hogy miután pihent egy keveset, jöjjön az Esticsillag nevezetû vendéglõbe, hogy vacsorázhasson vele. Az est hetedik órájában várja önt a tér nyugati sarkánál. Most pihenjen, magára hagyjuk, szobáját ketten õrzik, nincs mitõl félnie.

Amint elhagyja a szobát, a két fiatal nõvér követi, Dreina lovagja szintúgy. A szõke vitéz lerakta ágya mellé a vizeskorsót, majd vaskesztyûs kezét óvatosan az ágy szélére helyezve leguggolt, és kedveskedve megkérdezte a lányt, hogy szükséget szenved-e bármiben. Miro, tudván hogy mire vágyik az ifjú, kedvesen rámosolygott, segítségét elfogadta, és - bár semmi szüksége nem volt rá -, behozatott vele még egy párnát, hadd legyen neki is egy jó napja. Nagy valószínûséggel úgy sem találkoznak többé.

[Hakea Ello]

(Miro)

Hamarabb kipihente magát, mint gondolta volna, a frissességgel pedig párhuzamosan nõtt az éhsége is. A nap már lemenõfélben volt, alig fertályórája maradt, hogy a megbeszélt étterembe érjen. Szomorkás mosollyal pillantott végig mezítelen testén; sebeinek nyomát sem látni többé, ám a szégyen még mindig elevenen égett lelkében - nagyon megtépte az a férfi, és ha nincs Zafira, minden bizonnyal halott lenne. Érzelmei émelyítõen kavarogtak elméjében, ismeretlenek és rég elfeledettek.

Elõbb ért oda, és ez megnyugtatta. A pincérrel egyenlõre csupán egy pohár hûvös vizet hozatott. Az inas még ki sem hozta azonban, amikor a téren ismerõs alakot pillantott meg. Zafira az Ellana papnõk hagyományos, hófehér ruhájában jelent meg, arcán, karjain apró dzsad aranyékszerek tündököltek, az alkony az egész lányt meleg, jóságos pírrel festette meg.

-Elkéstem...ne haragudj. Ugye nem baj ha...
-Nem baj. És én jöttem túl korán. Nagyon köszönöm a meghívást, bár nem értem...
-Ajándék. Nem a szentély ajándéka, az enyém. Nem, nem a vacsorára gondolok, az semmiség. Szeretném, ha velem töltenéd az éjszakát.

[Hakea Ello]

(Miro)

Miro gyomra összeszorult. Az együtt töltés alatt csak egy dologra tudott gondolni, és az a gondolat pírt csalt arcocskájára, szemében pedig mintha keserû füst kezdett volna kavarogni. Mélyrõl tört fel az emlékek armadája; olyan emlékeké, melyeket maszkok, álnevek, személyiségek tömkelegével temetett be, mert olyan dolgokhoz fûzõdnek, amiknek semmi keresnivalója egy fejvadász rideg lelkében.

Sajátos viszony fûzte a szerelemhez, a gyengédséghez kezdetektõl fogva, és kiképzõi - ha nyíltan nem is - örültek a Sobirában történteknek, remélve, hogy az incidens megcsonkítja a lelkét és elidegenedik ezektõl az érzelmektõl, igényeit az idõ elfojtja. Fahari rablóemír embertelen bánásmódjának köszönhetõen ez részben így is történt, a vágyat, a reményt azonban csupán elhomályosította. "Fojtsd el érzelmeid, különben mások felhasználhatják õket ellened", a rangidõs mentor szavai elevenen csengtek Miro fülében, és ahogy kiutat keresett ebbõl a maró, szöges ketrecbõl, elkeseredett gondolat született a fejében.

Zafira látta a lány vívódását és, bár számított ezzel a reakcióval, kicsit elszomorodott. Értett a lélek nyelvén, érezte a fájdalmat ami a két barna szembõl áradt, ám nem avatkozott közbe, még nem jött el az ideje. Már bánta, hogy így letaglózta, és úgy döntött, más útra lép.

-Mutatni szeretnék valamit, amihez csak keveseknek van szerencséjük életük folyamán. Conteimonnak hívják, Istennõm ajándéka. Olyan nedû, mely melegséggel tölti el a legfagyosabb szíveket, vágyat lop a legvénebb aggastyánba és megtöri a leghatalmasabb aszkétákat. Gyógyír a legsötétebb bánatra is. Úgy hiszem, erre nagyon szükséged van. Csupa fájdalom vagy, Hallga...
-...Miro. Nem Hallga, nem Aytra, nem fejvadász. Csak Miro.

Zafira megfogta az asztalon nyugvó, apró kezet. Hideg volt, mint a jég; a fejvadászlány szemei ellenben forró könnyben úsztak.

[Hakea Ello]

(Miro)

A vacsora további része csöndben telt el. Minden elhangzott, aminek el kellett hangzania, mindketten így gondolták. És némán váltak el egymástól, különbözõ érzésekkel keblükben. Miro részérõl a bánat, a hiányérzet és a vívódás, Zafirában pedig a kétség, a bizonytalanság, a remény élt tovább.

Magányosan járta a sikátorokat, mozdulatai elcsigázottnak tûntek a haldokló alkonyi fényben. Az istenek kegyesek voltak hozzá; elmélkedését nem zavarta meg senki fia, elméjére hatalmas folyondárként kúszott az önemésztés.

Egy park mellett haladt el, a fák hosszúra nyúlt árnyékai alatt ölelkezõ szerelmeseket pillantott meg; a kép hatására majd' megszakadt a szíve. Üresnek érezte magát, nyomoréknak, aki önmagát csonkította meg, hogy mesterségét minél hatékonyabban ûzze. Sosem lelte kedvét a gyilkolásban, és ugyan idõvel egykedvûen figyelte áldozatai testének összecsuklását, egy dolog miatt folytatta csupán. Klánja miatt. Azok miatt, akik befogadták árva lelkét, és - bár szigorúak voltak - felnevelték. Nem hagyhatta cserben õket. Ám egy szigorú apa gondviselése nem helyettesítheti örökké a szerelmes símogatást, a gyengéd szavakat, az édes vágyak beteljesülését.

Fejvadász nem engedheti meg magának a szerelmet. Ha kitudódnak érzelmei, kedvesének kiléte, az pusztulást jelent mindkettejük számára. Ha kitudódik...

Menekülni, bújdosni fog. Már a vacsoránál eldöntötte, amikor Zafira puha, meleg kezének símogatását érezte. Nem tudta elképzelni, hogy milyen érzés egy nõ karjaiba simulni, és bevallotta magának, hogy nagyon félt tõle. De még ha idegen is tõle, belátta.: ez az egyetlen járható út.

Mert ki hinné, hogy Hallga, a fejvadász ezen az éjjelen Ellana ifjú papnõjének ölében szenderedik el?

[Navaratna]

(Dánica)

A lány töri a fejét. Mely hittársát kérje meg? Draton hívei kicsit orrolnak Arelre, de közel sem annyira, mint Ellanáé. A többiek meg!
<Mind sznob és vértelen. No jó, nem mind...>
Szemével azért figyeli az épületeket, hol akad egy nagyobb templom.
<Valamivén trotty vagy nyanya kellene, aki elég koros már ahhoz, hogy ne csak valami harmatgyenge védelmet adjon a khálnak. nem értek én ezekhez az elmebabrákhoz, de ha neki kell védelem, legyen! A varázslók pénzsóvár dögök, hozájuk nem megyek! Na meg kéjsóvárak is, nem szeretném ha rámtenyerelne valamelyik!>

[Quator ar Zaraquer]

(Dáncia)

//Kis helyettesítés. //

*Az utcák forgatagában sétálva mgé nem igazán alakult ki pontos elképzelés, hogy kiket is kéne megkeresni ezügyben. A szórakozónegyedben valószínûleg Dreina és Kyel egyháza annyira nem népszerû. Ellana igen, de vele van "súrlódás". Viszont az elme és a képzelet felett általában elég nagy befolyással rendelkezõ Noir-papok elõfordulása igen valószínû. Hisz az Álmok Mesterének sötétebb hajlamú szolgái hol kereshetnének jobb területet, mint a kaszinók és rejtett bûnbarlangok negyedében. Márcsak az a kérdés maradt, hogy hol is keressen az ember egy megfelelõen koros és tapasztalt Noir-hívõt, fõleg nappal.*