A Quiron-tengeren

[Don Kermorwan]

Alighogy Kermorwan feltette az őt egyre jobban foglalkoztató kérdést, egy fiatal suhanc jelent meg az ajtóban, terebélyes tálcán egyensúlyozva az utasok reggelijét. A korg alig hagyott neki időt, hogy letegye, máris a tálca fölé hajolt. Az egyik cipó felét, meg egy terebélyes darab sajtot vett el magának, nem törődve azzal, hogy ez nagy valószínűséggel legalább másfél embernyi adag... csak merjenek kötözködni...

Kis gondolkodás után még a halaskupacba is belemarkolt, majd visszazökkent székébe - a fatákolmány felnyögött a barbár súlya alatt - és további előjáték nélkül nekilátott az evésnek, még mielőtt a kapitány ezt a lehetőséget felkínálta volna. Egy szót sem értett a többiek idegennyelvű vartyogásából így semmiféle indíttatása nem volt arra, hogy szóra méltassa őket. A törpe amúgy becsülendő gesztust tett az itóka felkínálásával, de ettől függetlenül ő is és a harcosnő is idegenek voltak Kermorwan számára.

Az étek sós volt, de a barbárt ez nem lepte meg, hiszen a sózás egyszerű, és hatékony módja volt a tartósításnak - ő maga is nem egyszer alkalmazta, mikor hosszabb ideig a vadonban kellett tartózkodnia, így szerencsére az ízéhez is hozzászokott már; óriási falatokban habzsolta az ételt, a halpác és a kenyérmorzsák széles sávban összepiszkolták arcát. Mikor végzett, elmarta az egyik boroskancsót, és jóízűen leöblítette reggelijét, majd az étkezésre öblös böfögéssel tett pontot. Kifejezetten jóllakott, annak ellenére, hogy gyomra nem egész tíz perccel korábban teljesen kiürült.

Rövidesen ismét megjelent a fiú, a behozott gyümölcskosárból a korg - ismét elsőként - elmarta a legérettebbnek tűnő almát. Beleharapni azonban már nem volt ideje.

Dobás 15 Gyorsaságra: 1k10 = 8 [8]

[Don Kermorwan]

A hajót hirtelen lökés rázta meg a barbárral átellenes oldalról, az egész tengerjáró megingott. Kermorwan nem volt elég gyors: az asztalról lecsúszó tálcák, kancsók és élelmiszermaradékok egyenesen felé és a varázslónő felé tartott. A hatalmas termetű férfi azonnal elfordította felsőtestét, hogy azzal védelmezze Rókát a "lövedékek" elől... a Tengeri Szél hatalmas csobbanást hallatva visszazuhant az óceán felszínére. A korg felállt, és kardjáért tapogatózott, de rá kellett jönnie, hogy a fegyver a billenéskor elcsúszott az asztal mellől, és most a hajófal mellett pihent.

A behemót arrafelé indult, de a hajó épp ezt a pillanatot válaszotta, hogy ismét felborulással rémisztgesse a fedélzeten tartózkodókat. Kermorwan elveszítette egyensúlyát, és a fal mellé, a kardja mellé szánkázott a páclétől síkos padlódeszkákon. Hátára gördült... hogy még pont láthassa a rakomány néhány elszabadult darabját, pár közepes méretű ládát felé száguldani. Kezével védte arcát és fejét a becsapódások ellen...

A szellemek talán rámosolyogtak, a tárolók ugyanis, mint rögtön kiderül üresek voltak. Csúnya, kékes foltokat hagytak a barbár karján és mellkasán, de komolyabb sérülést nem okoztak. Mikor a hajó ismét vízszintesbe került, a korg szikrázó szemekkel, kardja markolatát szorítva tápászkodott fel, és teli torokból cifra korg szitkozódásokat bömbölt.
- Szajhák vére folyjon patakokban, hát ki vezeti ezt a gyatrán vájt lélekvesztőt? És miért nem lehet ezeket a medveszaros ládákat rögzíteni?

Kezében a meztelen pengével, füstölögve indult a fedélzeti feljáró irányába.

[Togar]

(Brognar)

Csendesen ülök az asztalnál és végre megjön az étel, már régebbóta éreztem az illatokat de csak most ért ide. Nem háborgok a késésért örülök hogy egyáltalán ideért végre. Minden fogást végigeszek jó törpe módjára, nem zavar a sós íz mert tudom ez az átka a hajón utazásnak lehet más módon is konzerválni az ételet de az elég költséges így marad a sózás.Látom a többiek is esznek és csend van az asztal körül amit a hajóharang fájdalmas kondulása szakít meg majd elkezd dőlni a hajó.Ennek hatására a törpe az asztalnak préselődik és figyeli ahogy a barbárt és a varázslót elborítja az ételmaradék. Elkezd örülni hogy legalább tiszta marad, ám sok öröme nem lett benne hisz a hajó visszáll az eredeti állapotába minek hatására a törpe legurul a székről és a falnak ütközik kisebb csörömpöléssel.Mikor a kapitány elrohan feláll ő is az arca vöröslik az idegességtől, felkapja csatabárdját és pajzsát és döngő léptekkel elindul felfelé maga elé engedve a barbárt aki hasonló idegállapotban leledzik.

[Airun Al Marem]

JK: Ayila Shedar
Helyszín: A nyílt tenger
Időpont: valamikor délelőtt
___________________________________

A kis csónak lágyan ringatózott a csendes tenger sima felszínén. A nap még nem érte el a tiszta égbolt csúcsát, de aranylón fénylő korongja puha melegséggel simította végig a magányosan sodródó ladikban csendesen alvó fiatal nő vékony alakját. Körbe csak a végtelen, azúrkék tenger húzódott végig a horizont határáig. Mégis egy magányos sirály bukkant elő szinte a semmiből. Egy röpke ideig körözött, majd alábukott és csónak orrán állapodott meg. Fejét oldalra fordítva vette szemügyre a kishajó alján az oldalán fekvő, lassan, de ütemesen lélegző lányt. Egy ideig figyelte, majd csőrével kettőt koppantott a ladik orrán. A fiatal lány megmozdult, szemhéja megrebbent. Még három koppanás. Az ember megmozdult, majd vontatottan hátára fordult, és felpattantak fátyolos szemei...

A nap szikrázó korongja azonnal elvakította Ayilát, amikor mély, álomtalan álmából magához tért. Szeme azonnal becsukódott ismét, majd többször pislantania kellett, hogy hozzászokjon a verőfényes napsütéshez. A vele szemben, a csónak végében álló madár felrikkantott, amikor tekintetük találkozott, majd magasra rebbent. Két kört még leírt a ladik körül, majd messzire repült, mígnem alakját lassan elnyelte a kéklő messzeség. A lány egyedül maradt a kis csónakban, a végtelennek tűnő tenger foglyaként...

[Aya Chamist]

(Róka)

Közvetlen azután, hogy Róka bemutatkozott, Kermorwan öblös böfögése törte meg a hangulatot. Rezzenéstelen arccal pillantott felé; már meg sem lepődött a dolgon. Az elmúlt két hónapban egészen megszokta ezt a viselkedést, mitöbb, már nem is tudta volna elképzelni máshogyan ezt a nagydarab embert. <Faragatlan, hirtelen haragú, de legalább becsületes. Az pedig nagy érték ebben a világban.>
Az idő közben előkerülő inasnak hála aztán az utazók végre reggelihez jutottak. A félelf végignézett a kínálaton, de közben egyvalamin járt az esze: <Mégsem olyan szimpatikusak az utitársaink, mint gondoltam. A szemtelenség netovábbja nem bemutatkozni, miután én elárultam a nevem!>
<Úgy van!> szólalt meg a varázslónő fejében egy másik hang <Az a nő, lehet, hogy ezért tagadták ki! Mit gondolsz? Amúgy sem lehet valami nagyon vagyonos családból...>
<A ruhájából ítélve azért nem lehetett a köznép tagja. De ha mindig is így viselkedett, nem tartom kizártnak, hogy nem figyelt az etikett órákon.>
<Na és mi van a törpével? Ők azért ennél megfontoltabbak kéne, hogy legyenek, nem? Ennyire figyelmetlen csak egy ember lehet!>
<Ráadásul egyből a bemutatkozásom után témát váltott.>
<Valóban szemtelen.>
<De mágiaérzékeny.>
<Talán csak és kizárólag használja, de nem érti.>
<Ennél a fajnál van olyan, aki tudás nélkül használja a manát? Nem hinném.>
<Ha kitanították, etikettet is tanult volna.>
<Ez alapvető viselkedés, nem? Még egy paraszt is tudja.>
<Igen, igen.>
Miközben a botjával társalgott, békésen-csendesen eszegette az elérakott ételt. Megkóstolta a sajtot is és a pácolt halat is. Véleménye egyáltalán nem tükröződött az arcán.
A végén annyira teleette magát (bár félembernyi adagot fogyaszthatott csak el), hogy a kihozott gyümölcsökből nem is vett magához semmit.

A hangos kongás zökkentette ki füstölgő gondolatai közül. A kapitány ideges lett, odakintről kapkodó csizmakopogás hallatszott. Róka szinte érezte a levegő vibrálását, ezért ösztönösen megmarkolta a lepelbe csavart vörös botot és a mellette heverő papírköteget.

Éppen időben tette. A hajó teste erősen megbillent, majd fájdalmas recsegések közepette ide-oda dobálta utasait. A reggeli maradványai megindultak a félelf felé, és ő nem volt elég gyors ahhoz, hogy felugorjon a helyéről - korg társa ugyan derekasan védte saját testével, a pácléből még így is jutott Róka fehér ingére. Már éppen szitkozódott volna magában, ám a hajó ekkor olyan nagyot ugrott, hogy átesett a szék támláján, és a hajóköz falához pakolt hordóknak gurult. Az ütközés kipréselte belőle a levegőt; de legalább megmentette a kosztól a jegyzeteit, és a keze ügyében tudhatta botját...
Ezután érkeztek a szoba másik falánál tárolt zsákok és hordók.
<Mássz!> szólt a figyelmeztetés a fejében.
Róka azonnal a hordók tetejére kapaszkodott, így elkerülte a rázúduló nehezebb tárgyakat, ám az egyik dobot széle csúnyán eltalálta a bal lábszárát.

Ezután úgy tűnt, a hajó vízszintben marad. Kermorwan, akit nem messze tőle betemettek a zsákok, szitkozódva mászott elő a rakás mélyéről -Róka nem értette a korg nyelvet, ám nem volt nehéz rájönni, a barbár éppen mit mondhatott- majd karddal a kezében elindult a fedélzet felé. Vele egyidőben a törpe is előkerült, és idegesen, felfegyverkezve Kermorwannal tartott.
Róka egy kis ideig még ücsörgött a szétzilált hordók tetején. Csendben tűrte a sajgást a lábában, aztán ahogy múlni kezdett, felkelt, és sántikálva a többiek után indult.
<Kalózok lennének? Vagy csak zátony? Nagyon remélem, hogy az utóbbi. Minél hamarabb el kell jutnom a kabinig!>

[Yasha am Lloth]

Az étel fogyasztása közben, kisebb társalgás alakul ki.<..végre megerednek a nyelvek s nem néma csend borul a társaságra..>
A reggeli elfogyasztása után a fiú még egy nagy fatállal jön vissza, amire a gyomrom már összerándul, így is nehezemre esik a mozgás.A kelleténél talán többet is ettem.
Hirtelen megkondul a harang s a kapitányúr szélsebesen elviharzik, de nem ér el a fedélzetig, mert a hajó meginog akárcsak lábam , mikor felállok, hogy tisztelettudóan megvárjam míg a kapitány elsiet.Nehezemre esik talpon maradni.

-Mi a jó isten történt?????-arcomról lefagy a mosoly és meglepődöttség tükröződik rajta.A hajó szép lassan oldalára fordul s a meglepődöttség ijedtségbe vált át , ahogy próbálok megkapaszkodni valamiben.Tekintetem közben a többiekre siklik...

[Niobe]

( Ayila Shedar )

* Szemeimet bántotta az égen tündöklő erős napfény, így sűrű pislogásba kezdek, majd ujjaimmal is megdörzsölöm, hátha hamarabb hozzászokik a napfényhez. Amint látásom kitisztul, megpillantom a sirályt. Furcsán és értetlenül meredek rá, majd hosszan bámulom, míg el nem tűnik a messzeségben. *

* Felülök, és körbenézek. Próbálom felidézni utolsó emlékeimet, hisz most nem értem, hol vagyok, és mit keresek itt. Az emlékek lassan tűnek elő a sötét homályból, és mire minden világossá válik, nem tudom eldönteni hirtelen sírjak e vagy nevessek. Megannyi megválaszolatlan kérdés halmozódik fel bennem, amire talán soha nem is fogok választ kapni. *

< Ki volt az, aki megmentett, hisz a fulladás megrázó érzését, a kétségbeesést soha nem fogom elfelejteni, így biztos vagyok benne, hogy meghaltam. Mi lett mesteremmel? Él még vajon, vagy az ő lelke már Sogron mellett van? Vagy ez az egész csak a mesterem megtörését szolgálta, és azért mentettek meg, mert ha nem sikerül kihúzni belőle semmit, és belehal a kínzásba, tudják, hogy én megpróbálom megtalálni még ő előttük Sogron szemét. Így az ellenségnek nincs más dolga, mint engem messziről figyeltetni. >

< Ó, hogy sújtana le rátok Sogron izzó tűzesővel. Itt vagyok a tenger közepén egy szál csónakban, messze a parttól, víz és élelem nélkül, ráadásul a nap is éget lassan, én meg idióta elméleteket gyártok. Komolyan, nem vagyok normális. >

* Belemártom kezeimet a tengerbe, és megmosom az arcom, hátha attól kissé magamhoz térek. Majd körbenézek megint, látok e valami szárazföldet, vagy esetleg hajót, illetve a kis csónakot is átnézem, van e valami használható benne. *

[Airun Al Marem]

JK: Ayila Shedar
Helyszín: A nyílt tenger
Időpont: valamikor délelőtt
___________________________________

Amerre a szem ellát a végtelen, nyugodt tenger vette körül a vízen magányosan ringó csónakot. A napkorng szelíd fénye szikrázva verődött vissza az áttetsző zöldeskék habokról, és gyenge, sós illatú szellő bele-belekapott a lány kibontott, kissé még nedves hajába. Mikor kezét ismét a tenger langyos vizébe mártotta, egy árnyék suhant át a ladik alatt. Ayila önténtelenül visszarántotta a kezét. Egy pillanatig nem történt semmi, majd hírtelen a tenger fodros felszínét egy alak törte át közvetlenül a csónak mellett. A lány szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Az ismerős, ám halottnak hitt férfi mosolyogva tekintett rá, miközben kezeivel megkapaszkodott a csónak oldalpalánkjában.

- Látom felébredt hölgyem. - mondta az Amadeus lovagként megismert fiatal férfi, majd tekinintetén egy árnyék futott át - Elnézést, nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam úszok egyet, amíg magadhoz térsz...

[Airun Al Marem]

K: Don Kermorwan, Róka, Brognar, Zaida Azadyr
Helyszín: A nyílt tenger
Időpont: délelőtt
___________________________________

Kilépve a viszonylagos biztonságot nyújtó fedélközből, azonnal megcsapta őket a háborgó tenger sötét morajlása. Szinte semmit sem lehetett látni, a hajót körülölelő fekete felellegek nappali sötétséggel átkozták meg a végtelen vizeket. A lámpásokban gyújtott fények halványan világították be a fedélzetet, ahol tengerészek tucatjai küzdöttek mindannyiuk életéért. Hatalmas hullámok csaptak fel a fedélzetre, beterítve hűvös vizükkel minden fent tartózkodót, miközben kényük és kedvük szerint dobálták a karavellt a felbőszült habok tetején.

- Antoh szent nevére...! - kiálltotta el magát a kapitány, majd sietős léptekkel a főárbóc mellett álló fedélzetmesterhez sietett. Valamit kiálltottak egymásnak, ám hangjukat messzire repítette a viharos, süvítő szél.

Fent a taton a kormánykerékkel küzdő kormányos összeszorított fogakkal és megfeszülő izmokkal próbálta megtartani a hajót több - kevesebb sikerrel. Hírtelen a hátsó árbóc egyik kereszgerendája elszabadult, nem bírta tovább a rá nehezedő hatalmas terhelést, és egyenesen a kormányos felé zuhant. A férfi már későn vette észre a felé közeledő halálos veszedelemet. Ledermedve, kikerekedett szemekkel tekintett elkerülhetetlen végzete felé. A vaskos rúd egyenesen a melkasán találta a tengerészt, lesodorva a fedélzetről. Ebben a pillanatban a hajó élesen oldalra dőlt, miután a kormány megfelelő ellenállás hiányában többször körbetekeredett. Félő volt, hogy a karavell hamarosan felborul, és akkor mindenki kivétel nélkül a veszettül tomboló tenger sötét hullámai közé veszik...

[Don Kermorwan]

- A csavaros pöcsű medveősökre! - bődült el a barbár, amint a fedélzetre érve hatalmas adag víz csapott az arcába. A kifutás óta eltelt rövid idő alatt sűrű, fekete fellegek gyűltek össze, eltakarva a napot, és majdnem teljes sötétségbe burkolva a láthatárig mindent. Kermorwan nagy adag sós vizet köpött az amúgy is nedves fedélzetre, majd valamivel halkabban folytatta. - Eddig nappal volt, vagy mifene...

Nem mintha belegondolt volna, de amúgy sem zavartatta volna magát túlzottan amiatt, hogy szavait valószínűleg senki nem érti a fedélzeten. A vihar elemi erővel tombolt, újra és újra megrázva a hajót, többembernyi magasságú vízfalakat csapva át affölött. A korg azt gyanította, hogy egy átkos mágiaűző keze lehet a dologban - márpedig efféle megérzései általában helyesnek bizonyulnak - és ez elemi erejű haraggal töltötte el. Még a ruháját, bőrét és haját átnedvesítő vízcsapások, valamint kiújuló tengeribetegsége sem tudta lehűteni őt.

A következő pillanatban hangos reccsenés hangzott, a barbár szempillantás alatt maga elé kapta hatalmas kardját, ahogy a zaj forrása felé pördült. Pont lekéste a pillanatot, mikor a tatárbóc keresztrúdja megadta magát az elemek tébolyult dühöngésének; a kormányos halálát pedig már pont végignézhette. Nincs olyan kegyes isten vagy szellem ebben a világban, mely hagyná, hogy ezt a vihart túlélje a szerencsétlen flótás. Az emberóriás csak egy pillantást vetett a habokba vesző tengerész után, majd figyelmét valami egészen más kötötte le: a kezelő nélkül maradt kormány vadul pörgött állványán, minek következtében a hajó egyre vészesebben fordul a széliránynak oldalt. Ezzel együtt a dülöngélés is felerősödött, és nem kellett tengerésznek lenni ahhoz, amire Kermorwan ráébredt - a Tengeri Szél fel fog borulni!

A felismerést - jó korghoz méltóan - a meggondolás helyett a cselekvés követte. Kermorwan farkasfejes kardja lesújtott, és mintegy két tenyérnyi mélységben belemélyedt a fedélzet deszkáiba. Miután biztos lehetett abban, hogy fegyverét nem fogja lesodorni a víz, a férfi a lehető leghosszabb lépésekkel tette meg az utat a fékezhetetlenül pörgő kormánykerékhez, és mindkét kezével megragadta azt. Öles izmai megfeszültek, ahogy karjának erejével birokra kelt a hajó körüli tengerrel... De ha meg tudná akadályozni, hogy a kormány tovább forduljon, talán megmenekülhetne a hajó.

[Togar]

Brognar

A törpe döngő léptekkel követte a barbárt fel a fedélzetre mikor az hirtelen megtorpant majdnem felöklelte hátulról ám időben észrevéve az előtte tornyosuló akadályt megállt. Harcra készült ugyan de látva a kinnt uralkodó viszonyokat ezúttal a természettel kel megkűzdenie.Csatabárdját visszaakasztja az övére és pajzsát a hátára veti majd kissé feljebb tolja a szemébe logó sisakját hogy jobban körülnézhessen.

A hirtelen reccsenés hallatán megdermed ereiben a vér és utaána a barbár belevágja a fedélzet deszkájába fegyverét és eltűnik. Így a papnak jobban van lehetősége szétnézni, a látványtól nem lesz sokkal jobb kedve és mindig eszébe jut mennyivel biztonságosabb a sziklák alatt a tárnákban mint itt ezen a lélekvesztőn a ki tudja milyen mély tenger felszínén. Ám az életben maradás ösztöne erős így szével a barbárt keresi akit meglát amint a kormánykerékkel bírkózik és úgy néz ki ráfér egy kis segítség.Csendesem elmormol egy imát Toomához és elindul segíteni a kormánykerékhez, döngő léptei zaját tovaviszi a szél és erőssen előredőlve közlekedik az ingatag fedélzeten végül is nagy nehezen eljut a kormánykerékig és integet a barbárnak segít neki immár ketten két oldalról közös erővel próbálják egyenesben tartani a hajót.

[Niobe]

( Ayila Shedar )

* A csónak alatt elúszó sötét foltot látva először megrémülök, hisz nem ismerem a tengerben élő állatokat, de az ismerős férfi látványa megnyugtat, de meg is lepődöm. *

- Én… ezt most…nem értem. Hogyan lehetséges ez? Láttam, ahogy a halálos villám eltalál téged, és lezuhansz a mélybe. Én pedig megfulladtam. És hol van a mester és a hajó? * kérdezem tőle egy szuszra, majd megkönnyebbülten sóhajtok egyet, elvégre nem vagyok egyedül ebben a számomra reménytelennek tűnő helyzetben. *

- Gyere, szállj be a csónakba, szerintem eleget áztál már a vízben. Utána is ráérsz válaszolni a kérdéseimre. * mosolygok rá kedvesen. *

[Aya Chamist]

(Róka)

Épphogy végigfutott az agyán a gondolat, a korg és a törpe nyomán nyitva hagyott ajtón kinézve már tudta is a választ: a durva faragású vastag fát úgy tépte a szél, akárha gyenge deszka lenne; a rajta becsapódó víztömeg és a gomolygó, sötét égbolt a fejük felett pedig mintha csak ladikjuk elsüllyesztését tűzte volna ki céljául.
Róka egy pillanatra megtorpant, de aztán kitartóan tovább bicegett a fedélzet felé, hátrahagyva egyetlen ottmaradt utitársát, a még mindig ismeretlen nőt. Feltámogatta magát a botjával a lépcsőfokokon, és megkapaszkodva a recsegő ajtón, kilesett. Papírjait a háta mögé rejtette, így mellkasát és arcát ostromolta a víz és a szél, de jelenleg nem zavarta, hogy bőrig ázik.
<Túl hirtelen jött, nem gondolod?> tette fel a kérdést másik felének <A vészjelzést csak most adták le, és különben is, csendes időt ígért a hajnal.>
<Nameg a kapitány is.>
Tovább nem időzött gondolatai között, éles szemével kutatni kezdte a horizontot. Megfordult a fejében, hogy ha rosszabbodik a helyzet, első útja nem a kabinjába pakolt kőtáblák, hanem a hajófenéken elszállásolt lova felé vezet majd, de jelenleg egyvalamire volt nagyon kíváncsi: vajon az eleddig nyugodt manaháló most ugyanolyan vad és háborgó, mint alattuk a tenger?

[Airun Al Marem]

JK: Ayila Shedar
Helyszín: valahol a nyílt tengeren
Időpont: valamikor délelőtt
___________________________________

A férfi halványan elmosolyodott, majd szálkás izmai megfeszültek és feltolva magát egy mozdulattal a lánnyal szembeni deszkára huppant. A csónak meginogott az egyenlőtlen súlyelosztás miatt, de Asmadeus gyorsan kiegyenlítette, mielőtt felborultak volna. Az északinak egyedüli ruhakén sötétszürke vászonnadrágja tapadt vizes testére, melyen egy széles bőröv futott körbe, és oldalán egy egyszerű fekete tokban levő míves markolatú tőr függött. Ayila nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért, de amint figyelte a férfit, tudta, nincs rendjén valami vele. Asmadeus lovag volt, ez nem kétséges, azonban valami mégis zavarta valami benne, mintha talán még sem az a férfi lenne, akit a hajón megismert.

Az északi egy pillanatig még a lány zöld szemeibe tekintett, majd nagyot sóhajtva megtörte a kissé feszült csendet.
- Sajnálom Ayila, nem tudom mi történt a mestereddel, a hajót pedig elsüllyeztették minden rakományával együtt. - a férfi tekintetét a szomorúság fátyla homályosította el - Én a hajó oldalán akadtam fel egy kötél kötegben, mikor a sötét mágus villáma eltalálva átvetett a palánkon. Szerencsém volt. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de arra tértem magamhoz, hogy valami vagy valaki a vízbe csapódik mellettem. Akkor láttam meg, hogy Te vagy az kedves Ayila. Elvágva a lábamat bilincsben tartó kötelet, azonnal utánad vetettem magam. Az utolsó pillanatban hoztalak fel a felszínre, mielőtt lelked istened elé járulhatott volna. Addigra a hajó már lángot vetett, és a fekete hajó már eltávolodott tőlünk. Ez a csónak maradt meg egyedül, és mi ketten, senki más...

Egy pillanatra megállt, és tekintetét a messzi üres, kékes fényben tündöklő horiznt felé fordította.
- Mi történt azután kedves Ayila, hogy lezuhantam? - kérdezte, miután visszafordult a lány felé.

[Niobe]

( Ayila Shedar )

* Míg Amadeus betornázza magát a csónakba, lopva végigmérem izmos testét. *

< Hmmm, mit nem adnék, ha most már körülmények között és más helyen lennénk. De valami nem stimmel. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy megváltozott, nem olyan, mint amilyennek megismertem a hajón. Általában jók szoktak lenni a megérzéseim, bár igaz, nem mindig hallgatok rájuk. Mindegy, remélem hamar kiderül. >

* Kissé zavartan sütöm le egy pillanatra figyelő tekintetemet, majd figyelmesen végighallgatom. Majd egy mély sóhajt követően válaszolok a kérdésére: *

- Úgy látszik, az isteneinknek még tervük van velünk, elvégre nem hiszem, hogy véletlenül maradtunk pont mi ketten életben. Miután lezuhantál, a támadók módszeresen legyilkolták a matrózok nagy részét, a többiek pedig eldobva fegyverüket megadták magukat, reménykedve, hogy megkímélik az életüket. Sajnos tévedtek, mindenkit lemészároltak. A másik hajóról egy magas, széles vállú alak lépett át, fakó bőre, smaragdzöld szeme és hosszú fehér haja volt. Valószínűleg kyr vérű és ő volt a főnök. Sogron szemét kereste. Mivel én nem tudtam neki információval szolgálni, a mesterem pedig a halálán volt, a boszorkánymester a gorviki életerejének felhasználásával gyógyította meg mesteremet. Mivel nem volt hajlandó mesterem még így sem beszélni, az én szerencsémre, nem jutottam a gorviki sorsára, a tengerbe vetettek.

- Köszönöm, hogy megmentettél a haláltól, és köszönöm az égieknek, hogy legalább te mellettem vagy. * az utolsó mondatot már szinte alig hallhatóan és elcsukló hangon mondom, küszködve a sírással. *