A nevem Thrin, és Darton kegyelméből a Trifolium ház sarjaként láttam meg a napvilágot. Bárki igen szívesen lett volna a helyemben, és állíthatta volna, hogy mily szerencsés is vagyok, hogy Predoc egyik 4. zászló alatt tevékenykedő házának fia lehetek. Csak én nem tudtam felhőtlenül örülni, mert a pyarroni istenek még másik 3 testvérrel vertek meg. Nem állítom, hogy a kezdetektől gyűlöltük volna egymást, mert egy bizonyos ideig csak a játék és a szórakozás a lényeg. De mikor a házi oktató kijelentette, hogy a vagyont csak bátyám Marius örökölheti, és a legvégső esetben én - mivel, hogy én voltam a legifjabb - már sokkal kevésbé tudtam örülni a nagy családnak. De még csak nem is ez vezetett az utálathoz.
Egy nap apám kijelentette, hogy mint minden testvérem én is képzésben fogok részesülni, Raiybur lovagi képzésben részesült és úgy mondták Uwel kötelékében fog tovább tanulni, Caiust apám egy látogatója vitte magával, hogy a nem túl messze fekvő Pyarron városában kapjon képzést. Mikor beléptem a csarnokba apám magához intett, és a már egy ideje a házunknál vendégeskedő barátjára mutatott - aki egyébként egy elég víg kedélyű komédiás, dalnok volt - és közölte, hogy a barátjával fogok tartani aki északra kísér egy az érdeklődésemnek megfelelő iskolába. Az azt megelőző napokon sokat voltam együtt a - mint utóbb kiderült Kayus nevezetű bárdal - és felmérte, mihez is értek legjobban, hisz mint negyedik fiú, nem maradt szinte semmi érdemleges dolog amit otthon csinálhatnék és a munkában se igazán tudtam kivenni a részemet, mivel elég vékony és gyenge voltam.
Eleinte, még örültem is, hogy magam mögött hagyhatom a házunkat és kalandokat élhetek át, ha már nagy vagyon nem is vár rám. Viszont mikor az első térkapun áthaladtunk annak az élménye kicsit lerontotta az örömömet, és az utána következő hosszú út sem volt igazán idilli. Kayus gyors tempót diktált és így igen keveset láttam azokból a városokból, amiken áthaladtunk, persze még így is több érdekes dolgot fedeztem fel mint eddigi életemben. Ahogy haladtunk úgy lett az idő egyre hidegebb, és nagy bánatomra könnyed ruházatomat le kellett cserél nem egy durvább szövésű bár vastagabb ruházatra - Kayus szerint, hogy meg ne fagyjon a déli vérem - amiben sokkal kényelmetlenebb volt a mozgás és a haladás.
Szerencsére a pihenőkön nem unatkoztam, Kayus történetekkel szórakoztatott, többnyire azokkal amiket át élt, de párat mondott amik valószínűleg csak kitalált történetek voltak. Egy idő után elkezdett tanítgatni, a tőrvetés tudományára mikor meglátta, hogy érdeklődést mutatok ez irányában, és mint megjegyezte helyesnek tartja, hogy nem zárkózok el ettől mint a többi mágia forgató, - mint ahogy már a múltban sokszor nevezett - és több lábon állok harc terén.
Igen örültem, mikor meg láttam a távolban csillogó tavat melynek közepén egy szigeten a már sokat emlegetett Dorani iskola helyezkedett el. Társam bekísérve a városba, egy fogadóban szállt meg velem, míg elintézte az iskolával a felvételemet. Ez után búcsút vett tőlem és meg ígértette, hogy találkozunk még és vissza fizetem neki ezt a szívességet, ezután vidám vigyorral az arcán távozott.
Az iskola évei eleinte unalmasan teltek, míg az alapokat sajátítottam el. Az álmok melyeket a mesterek említettek egyre csak késtek, és egyre jobban féltem, hogy nem is érkeznek meg, talán ezekben az időkben kezdtem ténylegesen is átkozni a sorsot, hogy megvert a testvéreimmel. Szerencsére mielőtt végleg feladtam volna és a szerencsétlen társaimmal tudósnak vonulok az álmok is megmutatkoztak. A mesterek segítségével sikerült is behatárolni az erdő helyét ahol a botom fáját meglelhetem. Az erdő egy Gro-Ugoni rengeteg volt, így az iskola egy mestert és pár fegyver forgatót adott mellém, hogy a botom megszerzésében a védelmemre legyenek. Az utunk békésen - és a térkapuk miatt gyomorforgatóan - telt Gro-Ugon földje zord és barátságtalan vidéknek tűnt, de nem támadott meg minket az első kisebb zöld bőrű horda után semmi, a harc alatt láttam meg a hatalom lehetőségét abban ami a mester mutatott, míg támogatta a mieinket és ölte a támadókat.
A botom egy egyszerű nyírfa ága volt, melyet a legnagyobb gonddal őriztem a hazafele vezető utunk során. Az iskolába vissza érve immár mágus tanoncként merültem el a mágia használat rejtelmeiben. A sok éves tanulás során, be pillantást nyertem számtalan misztériumba, de jobbára csak a természetes anyagok mágiáját és az elemek művészetét kedveltem meg, de a nekromancia tudomány ága is felkeltette az érdeklődésemet. Botomat faragásokkal láttam el és hála az ott honról érkező rendszeres összegeknek a szarvtorony formára faragott végének tövébe 4 rubintot foglaltattam a mesterek segítségével amikkel a mágiában való jártasságom - a látszatellenére a nekomanciától eltérő - mivoltát jelképeztem.
Történetem befejezve álltam fel a krónikás mellől, és ki ittam a kupám aljában lévő italom. És oda szóltam a kopaszodó alaknak aki sebesen jegyzetelt még mindig , különös ábrákat róva a papírra aminek segítségével gyorsan tudott követni állítása szerint, és csak később kellett lefordítania azt.
- Jövő hónapban ismét jövök addig írd le ne siesd el - simítottam végig szakállamon mely lassan a derék övemig ért - mindenkinek meg kell ismernie a történetemet, hogy eloszlassuk a pletykákat hogy miként is kerültem bátyám után a család fejévé - mormoltam és az emlékeimbe révedve sétáltam a kint várakozó lovas batár felé.