Név: Larmien Siey
Kor: 123
Kaszt: harcos
Faj: elf
Nem: férfi
Jellem: Élet/Rend
Szint:1
Vallás: elf kalahorák (Veela Luminatar, az Egykor volt Fényesség)
Erő:13
Gyorsaság:15
Ügyesség:14
Állóképesség:13
Egészség:13
Karizma:14
Intelligencia:13
Akaraterő:12
Asztrál:13
Érzékelés:15
KAP: 50- (5+1+1+1)= 42 szintenként
• iskola-harcos-5
• faj (elf)-1
• pszi érzékenység-1
• sugallat-1
KAP elosztása: 42= 10 (5 HM) + 1 (1 Fp)+31 (31 Kp)
Ép: 13
Fp: (25+1)= 26
Kp: (13+31)= 44
AME: 13
MME: 12
KÉ: (30+1)= 31
TÉ: (42+1)= 43
VÉ: (89+1)= 90
CÉ: (29+2)= 31
Képzetségek:
Kultúra (északi elf) 3. fok
Helyismeret (Haonwell) 3. fok
Nyelvtudás (elf) 3. fok
Fegyverhasználat (hosszú íj) 3. fok
Fegyverhasználat (tőr jellegű fegyverek) 2. fok
Fegyverhasználat (egykezes kardok) 2. fok
Fegyverhasználat (hajító fegyverek) 2. fok
Fegyverismeret 2. fok
Fájdalomtűrés 2. fok
Harctéri gyakorlat 2. fok
Pajzshasználat 2. fok
Állatismeret (hátasok) 1. fok
Lovaglás 2. fok
Futás 2. fok
Mászás (14+15%)= 29%
Esés (14+15%)= 29%
Akrobatika (14+15%)= 29%
Lopózás (15+9)= 21% (2 kp)
Rejtőzés (15+6)= 21% (2 kp)
Herbalizmus 2. fok (6 kp)
Vadonjárás (mérsékelt égövi erdő) 3. fok (16 kp)
Állatismeret (mérsékelt égövi erdő állatvilága) 2. fok (4 kp)
Nyelvtudás (erv nyelv) 2. fok (4 kap)
Írás/Olvasás 1. fok (2 kp)
Nyomolvasás 1. fok (1 kp)
Legendaismeret 1. fok (1 kp)
Művészet (szobrászat) 2. fok (6 kp)
Előtörténet: A Pyarron szerinti 3578. esztendőben láttam meg a napvilágot Haonwell északi határának egy kisebb elf telepén. Apám, Rannien határvigyázó volt. Sokan kedvelték, bár lehet, hogy csak a vigasztalásomra mondták nekem halála után annyian. Az a fajta volt, akit megfertőztek a Yllinorból származó eszmék, aki még életében szerette volna megtalálni a tökéletes boldogságot és harmóniát, melyet az óelfek szava szerint csak Urriában lelhetünk meg. Anyámmal sosem értettük meg. Talán látni vélte a szánalmat a szememben, mikor gondolatit megosztotta velem, így nem erőltette rám eszméit. Édesanyám, Rhienna nevet viselte, halk szavú teremtés volt, nagyon kedvelték őt az állatok. A legvadabb kutyát, vagy legrémültebb lovat is le tudta csillapítani énekeivel. A kérészek hercegét szolgálta, az Ezüst ménesnél, titkos erdei táborokban. Itt őrizték és gondozták a dinasztia pegazusait. Gyermekkoromban magam is láttam efféle állatokat, bevallom csodáltam őket, és anyámat, aki felügyeli e varázslényeket. Sok történetet mesélt az aquir háború szárnyas lovakon küzdő hőseiről, kiknek sorsát, bohó gyermekfővel irigyeltem. Úgy éreztem ők képesek voltak a méltó halálra, nagy tettekkel váltva meg eredendő bűneiket.
20 éves voltam, mikor apámtól íjat kaptam. Ezzel jelezte, hogy tanítványául fogad. Elbúcsúztam anyámtól, és a táborban élő pajtásaimtól. Mint már említetem apám határvadász volt. Akkoriban engem is erre az életre okított. Ma már úgy hiszem azt remélte közelebb kerülök az ő világához, míg vele töltőm időmet, de sajnos csalódást kellet okoznom neki. Őt és elv barátait csak tévelygőknek tartottam és tartom manapság is, akik behunyják szemüket és elfordulnak Veela Luminatar fényétől. Gyanítom, hogy anyám is ezen a véleményen volt, bár ezt sem nekem sem apámnak nem árulta el sohasem. Ezen mentalitásbeli különbségek később nagy szerepet játszottak az apámtól való eltávolodásomban. De akkoriban őszintén tiszteltem őt munkájáért, azért, hogy életét szerettei védelmének áldozza. Magamnak se kívántam jobb, nemesebb feladatot. Ő tanított meg szinte mindenre mit most tudok. Ő avatott be az erdő és állatai titkaiba. Az ő kezei alatt ragadtam elsőnek vésőt, hogy a kalahoráknak tetsző rönkszentélyt emeljek. Talán ez az egyetlen miben hasonlítunk apámmal: a léha művész szenvedély. Minden áldozati szobromat, vagy rönkszentélyemet műalkotásnak tekintettem, és sok időt szántam csinosítgatására. Ennyiben fertőzött meg apám szelleme, ha másban nem is.
38 éves voltam mikor kitört a kérészek zászlóháborúnak nevezett torzsalkodása. Apám elbeszélése szerint az volt a 13. ilyen csatározás az Észak embernépei között. Akkor nem tudtam, de az ország melynek alattvalójaként küzdöttünk, szövetségeseivel együtt majdnem bele roppant az egy évig sem tartó dúlásba. Mi az északi határ egy kis szakaszára ügyeltünk, a klán vadászaival. Apám vezetett minket, és engem is magával vitt, amire roppant büszke voltam, hiszen még 50 telet sem láttam addig. A határ e részeit ilyen háborús időkben legtöbbször orkok zargatták a Halálhozók törzséből. Apám sokat mesélt róluk, hogy egykor három ocsmány hordájuk élt a Tarin hegységben, de a törpékkel való háborúk során nagyon megfogyatkoztak, és egy közösségbe olvadtak össze. Jobban megismerni népüket már első kézből sikerült. Egy portyázó csapatukkal csaptunk össze legelőször. Kevesen voltunk, de gyorsak. Íjainkkal sokakat megöltünk mire ők felfedeztek minket. Akkor öldöklő közelharc alakult ki. Itt tapasztaltam meg a hideg penge művészetét először, és ellenfeleim csak rút orkok voltak, mégis akkor gyerekfejjel az óidő harcosaihoz hasonlítottam magam. Első prédámról, apám hívta így őket, egy agyaras nyakláncot ragadtam el trófeának. Azt terveztem, hogy anyámnak ajándékozom. Nem tudtam, hogy soha többet nem látom őt már viszont. Nyárra megszaporodtak a támadások. Nem bírtuk létszámmal, és a vadak egyre hátrébb szorítottak minket. Őszre már menekültünk. Apám kétségbeesetten próbált engem megmenteni. Sosem feledem el neki, azt, amit akkor hűtlen gyermekéért tett. Hátra hagyta őrhelyét. Határvadásznak nagyobb szégyen nem létezik ennél. Ezt én is tudtam és mikor egyszer négyszemközt rá kérdeztem csak ennyit felelt: "Minden szabályt meglehet szegni Larmien, és minden bűnre van megbocsátás. Ezért nincsenek egyetemes törvények, ezért nem szabad ítélkeznünk senki felett, és ezért sose hagyd, hogy ítélkezzenek feledted." Anyámnak biztos nem tetszetek volna ezek a szavak, de engem akkor elgondolkodtattak apám igazáról, és végül élet elvének egy részét átvetem, és büszkén valóm ma is: "Csak azt ostobák ítélkeznek, és csak az ostobákat ítélik el."
Anyánk eltűnéséről egy hónap múltán szereztünk hírt. A ménest ork harcosok támadták meg, és sok idomárt és állatot megöltek. Teste nem került elő, de apám megérezte halálát. Kétszeresen betartotta a gyászidőt, mégis mikor újra párt választott megnehezteltem rá. Akkora már nagykorú voltam, szabadvadász. Ő a zajos Haonwellbe költözött a határ menti falunkból. Többször is jártam nála, de a várost túlzsúfoltnak, az embereket erkölcstelenek találtam. Apám új felesége városi elf volt, züllött és romlott, aki előtte kérészekkel is hált. Mostoha fivéreim közül igazán csak egyet kedveltem, Magont, aki megdöbbentően hasonlított rám, mind külsőre mind gondolatokra. Látogatásaim inkább róla szóltak, mint apámról. Mikor elég idős lett, magam mellé vetem, mint vadásztanonc és a Ylla intele ősi rítusa szerint igazi testvéré fogadtuk egymást. A 14. zászlóháború már az északi határon talált minket. Tovább adtam azon tudományt, melyet én apánktól kaptam az ifjú Magonnak. A fiú gyanítom, sokkalta jobban szeret, mint apánkat szereti, és ezért mindig is bűntudat fogja lelkem gyötörni. Hiába húzódott el a csatározás 4 évig íjainkat alig kellet használnunk. Az ellenség erői délen akarták megtörni a Szövetség ellenállását, de csúfos kudarcot vallottak. A háború után, egy kis élet következet az ösvényemen. Szerelembe estem. Haonwellben történt, mikor Magonnal haza látogatunk. Rhienna Malvaureen ünnepét ültük meg, és Synn Erian szerte örömtüzeket gyújtottunk. Az én Hinniám a Mai Lúniel, a Holdtükör-tó partján énekelt azon az éjszaka. Törékeny alkatú, gyönyörű hangú teremtés volt. Arcáról Tyssa L'imenel szenvedése tükröződött, és csak nagyon ritkán sikerült mosolyra bírnom, míg együtt kerestük Urria fényét. Későn tudtam meg, hogy súlyos beteg. Az emberektől származott a ragály, ami szívében lobot vetett, és én minden tudásommal sem tudtam szenvedésein enyhíteni. Egy szép tavaszi reggelen hagyott el engem. Akkor megcsömörlöttem. Néhány hónapig alig mozdultam ki régi házunkból, Magonnak úgy kellet kényszeríteni, hogy egyek valamit. Két évig voltam, így se élő se holt, s ennek a gyarló állapotnak egy újabb szomorú esemény vetett végett: apám halála. Ugyan az a kór vitte el, mint kedvesemet. Járványként terjedt akkoriban a városban, sokan megkapták és kevesen gyógyultak ki belőle. Én és Magon a kevés kivétel közé tartoztunk akik, valamiért immunisak voltak rá. Mint elsőszülött fiú én vezetem le a búcsúztató szertartást, a Moella Dient. Magont teljesen érzéketlenül érintette az esett, ami fájt, mert úgy tűnt őt csak az érdekli, hogy én, hogyan viselem és ő nem is kesergett apánk halálán. A szertartás után elküldtem magam mellől. Úgy éreztem magányra van szüksége, mert csak egyedül lelheti meg az Urriához vezető utat. Fájdalmat okoztam neki, ezt láttam arcán mikor elváltunk, de az ő érdekében cselekedtem, még ha önző harag is vezetett ehhez a lépéshez. Hét év múlva, hólyagírást kaptam tőle, amivel meghívott házába, Nemathial Ariaven ünnepére. Örömmel elfogadtam, hiszen az ünnep a családokról szól, és nekem már csak ő maradt. Nyár végére értem a határ menti faluba, ahol testvérem élte napjait. A helyi megtartó aggódva fogadott, és beszámolt Magon eltűnéséről. Utoljára egy hete látták, amikor vadászni ment a határvidékre. Az öreg bölcset rossz előérzet kerítette hatalmába, mert elmondása szerint a túl félen élő erigowi őrgrófról olyan pletykák keringenek, hogy ereni mintára elf hajtásokat rendez, s gyűlöli a Nép tagjait. Nyugalomra intettem és három vadászt kértem magam mellé. Magam is féltetem fivéremet, így a kérészek 3701. esztendejében társaimmal elindultam felkutatására, átlépve az erigowi határt...
Kinézet: Magas, karcsú inkább gyors, mint erős testalkatú. Hosszú varkocsba fogott, egyenes szálú, ezüstszín haja van. Bőre világos, arcvonásai kortalanok, és szabályosak. Bal arcfelét régi, függőleges vágás fehérlő hege szeli át. Szemei borostyán színűek, pillantása meleg, megnyugtató. Hangja kellemes, bár mielőtt beszélni kezd általában kénytelen megköszörülni torkát, amiből könnyen kitalálható, hogy ritkán szólal meg. Nyakán stilizált sólyomtetoválás látható, mely rangjára utal, mint szabadvadász.
Jellemrajz: Édesanyja lelki világát örökölte, ki a maga múltba révedő, melankolikus módján látta a dolgokat, de a közös vadászatok során, egy keveset át vett apja hedonista élet elveiből is. Ilyen a "sosem ítélkezhetsz senki felett", melyet Larmien kissé tágan értelmez, és felettébb ritkán nyilvánít véleményt bármiről. Az így elfojtott gondolatait művészete útján próbálja átadni. De nemzőjével ellentétben nem fordult el az óelfektől, és mindenben követi luminatarja szavát. Sirenar számára a biztos út Urria arcához, ezért az onnan érkező utasításokat is igyekszik teljesíteni. De nem ostoba, tudja, hogy sosem kerülhet vissza a Keresők szövetségébe, így nem kutyaként teszi ezt. Szokása a farigcsálás, mint egyszerű időtöltés, és mint művészet. Fa szobrokat készít, általában a kalahoráknak áldozza őket, de gyakran rönk szentélyei is ilyesfélék. Ügyes vadász, szemei élesek akár csak a sólyomé mely szabadvadász ként a jelképe. Szeret egyedül, vagy szűk baráti körben leni, de a tömeg irritálja, nem fóbia szintjén, csak nem érzi magát jól benne. Kedvenc idő töltése az erdei séták, melyet szintén kissé tágan értelmez és van, hogy évekre elcsatangol. Retteg a lelke üdvének elvesztésétől, a méltatlan kisszerű haláltól. Gyermek korától kezdve arról álmodozik, hogy egyszer majd a sirenari gyepű őrökkel a deinnekkel élhet. Nem állhatja az orkokat, háborús élményei okán, és ez az udvari orkokra is kiterjed. Lelke üdvét, és megtisztítását, mindennél fontosabbnak tartja, és mélyen hisz Urriában. Pártfogó kalahorának Veela Luminatart választotta még gyermekkorában. A varázshasználók közül népe megtartóit és az ellenség vajákosait ismeri, így minden emberi varázshasználóra gyanakodva tekint.
"Szívem és szavaim vére az emlékezés."
Kezdő helyszín: Erigow