Név: Valenvarion Orihores
Kor: 27
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kaszt: Varázsló
A kerítés kapuja hangosan csapódott be, ahogy Valenvarion beszaladt a ház udvarához. A sövény mellett meghúzódott kicsit, be-belesett az ablakon. A konyhában az édesanyja tett-vett, kékes derengés vette körül, ahogy a vacsorát készítette. Mennyei illat szállt a szabadba, és a kölyök mámorosan lépett a ház ajtajához, beviharzott és megölelte az édesanyja szoknyáját. Jól esett a kékes derengésben, az anyja meleg ölelésében időzni. A Nap nemsoká alászállt, és nem sokkal az után, hogy a messzi erdőt alkonyi vörösbe öltöztette, édesapja is haza érkezett. Az asszony nagyon várta már Tonaras legügyesebb és legnagyobb szívű kereskedőjét. Amint Phessius Orihores kitárta a konyhaajtót, felesége a nyakába borult, és szerelmesen csókolta meg. A férfi ennyi év után is azt érezte, hogy nem csalta meg a szíve, és tizenkét éve, amikor a zavarodott, szakadt leányt meglátta, jól érezte, hogy ez a nő lesz élete párja. Rögtön tudta, hogy a leggyönyörűbb virágszálra bukkant élete dús mezején. És a nő valóban különleges volt. Miután Shulurból sikerült baj nélkül visszajutniuk Tonarasba – ami jó pár aranyába került a férfinak – a nő csak még jobban elbűvölte a férfit. Sajgó derekát gyógyfüvekkel kenegette, a ház körüli állatok rögtön a tenyeréből ettek, és a városka lakói is hamarosan jószívvel gondoltak az újdonsült asszonyra. Még a városka papja is elismerését fejezte ki, amikor az asszony bebizonyította a tudományát, és adott egy receptet az öregnek egy különleges balzsamról. Persze itt is akadt néhány rosszmájú pletykafészek, akik mindenben a rosszat látják, és összevissza híresztelték az asszonyról, hogy a gonosszal cimborál, szemmelver, és hogy valami távoli déli országból származik a hatalmas Sherall túlfeléről, aminek Kán vagy Krák a neve…
De Phessius Orihorest nem érdekelték a pletykák. Amint meglátta a nőt, azonnal beleszeretett, és a tizenkét év alatt sem hagyott alább imádata, ahogy a nő is szerelmesen dorombolt mellette minden éjjel. Bár bele tellett néhány évbe, mire a gyermekáldás is beköszöntött hozzájuk, de a kis Valenvarion már a hatodik tavaszt játszotta végig.
A nappal már lágyan melengetett, de éjjelente még hűvös volt az idő – tüzet rakott hát Phessius a ház robosztus kandallójában. A leves az asztalon gőzölgött, a sült kappan is aranyos árnyalatban tündökölt, amint Valenvarion a ropogó tűzzel játszott: a nagy piszkavassal forgatta a parázsfényű rönköket. Egy nagyobb darab ki is pattant a kövezetre. Gyorsan rátaposott apró csizmájával. Mire a parázs fénye kihunyt, egy másik kicsiny darab pattant mellé. A fiúcska ezt is eltaposta. A tűz hangosabban ropogott, táncoltak a lángnyelvek, majd a világ egy pillanatra vörösre váltott, és a következő szempillantásban a fiú a konyhaajtó mellett feküdt, a kandallóval átellenben. Ahogy kinyitotta a szemeit, érezte, hogy sírásra görbül a pici szája, és édesanyja nevét kiáltotta volna, mert iszonyatosan sajgott a fejecskéje. De az ajkára fagyott a szó! A konyha kövezete felett hullámzott a levegő; egy óriás állt a kandalló előtt és az egész teste tűzből volt, a karjai a földet verték, és füstöt okádott. Édesapja pár lépésnyire próbált felállni a rá esett szék alól. A konyha túlvégében az édesanyja állt, kezét felfelé tartotta, és idegenül csengő nyelven énekelt. Ahogy a gyermek az anyjára nézett, sosem látott fényességgel ragyogott a nő, szinte beborította a konyhát! Phessius csak most eszmélt, először Valenvariont kereste, aztán kedvesét. Első döbbenete ekkor érte: a nő kezei fényes zöldes jeleket rajzoltak a levegőbe, a hangja ércesen csengett, mélyen, ahogy eddig sosem hallotta. És valami rettentőt, furcsát kántált, hogy a férfi csontjai reszkettek bele. De ez mind fel sem ért a rémülettel, amit a kandalló elé pillantva érzett. Hatalmas nyurga alak magasodott ott, a gigászi testet lángok övezték, és füsttel töltötte meg a helyiséget a lehelete. Amikor a lény megszólal – valami érthetetlen nyelven - a férfi ereiben megfagyott a vér…
- Hiába próbálkozol a szánalmas praktikáiddal halandó! Semmit sem érsz ellenem… - a lény vicsorra torzult pofával lehelte a szavakat.
„Rossen Lillon Maramir, a Külső Tartományok hercegének harmadik boszorkája, az Átkok Ismerője, a Hercegi Palota nyolcadik és kilencedik zászlajának birtokosa” villámlott a nő tudatába, mit is vágott annak idejét az ilyen öntelt lények képébe. Tizenkét hosszú éve próbálta elfelejteni a múltat. Tizenkét éve csak Aulea Orihoresként említik a nevét… És most eljött a pillanat, amiről tudta, hogy ellene nem tehet, csak elodázhatja egy ideig. Szívből remélte, hogy sokkal tovább, mint a mai este…
- Fogd a kicsit és fussatok! – kiáltotta a nő. Phessius sosem látta így. Ilyen… erővel telinek. Látta sírni, nevetni, vagy reggel az ágyban a párnák között ébredezve… de ezt a nőt ő nem ismerte! A hangja nem tűrt ellenkezést, a tekintete korbácsként csapott oda. A férfi ledobta magáról a széket, ahogy csak tudta, felkapta a gyermeket a földről, és rohanni kezdett a város belső részei felé. Azaz kezdett volna… Az utolsó dolog, amit hallott az asszony hangja, ahogy különös szavakat formál, és remegni kezd vadult erővel.
- Nincsen több praktikám. És nincs több bujdosás sem. Lejárt az időnk, küldönc… - olyan gőg áradt a hangjából, hogy még a démont is elbizonytalanította egy kósza pillanatra. A dög megsejtette, hogy még sincs valami rendben, és nem egy ártatlan védőbűbájt szőtt a nő, vagy valami olcsó trükkel készült… „Talán átvertek volna az alku megkötésekor? Mégsem egy egyszerű vadászatról van szó?...Ugyan, mit árthatna nekem ez a kis…”
A zászlók egykori birtokosa az elméjébe idézte a jelet, mélyet lélegzett az átforrósodott levegőből, egy pillanatig érezte a saját szíve dobogását, majd szabadjára engedte minden haragját… A lelke könnyű lett, Valenvarion mosolya és Phessius ölelése maradt csak…
A városka főtere melletti utcácskában kis csoport ácsorgott. Doran utazó magisztere figyelmesen hallgatta a pletykákat a kereskedő feleségéről, aki…
- Talán boszorkán lehet, vagy valami toroni…
- Áh, képtelenség. Ez is csak valami kisvárosi legenda lesz holdfénen repdeső asszonokról!
Épp elvált volna a díszes társaságtól, amikor elemi erejű robaj rázta meg mindnyájukat. A város nyugati széle felől óriási villanás látszott, vörösbe vonta az eget, és nappali fénnyel árasztotta el az erdő fáit, meg a hegyoldalt. Gorvius mester az Erőkbe révedt. Iszonyú erő repesztette meg a Vonalak tisztaságát, és a magiszter megborzongott a gondolatra, hogy ily’ közel van mindez hozzá. A Nagypecsétet előszedte a köntöse alól, és intett az ácsorgóknak, majd sietve elindult Nyugat felé.
Letarolt házhelyhez érkeztek. Jó harminclábnyi katlan tárult eléjük, közepén vagy öt láb mély is lehetett. A helybeliek azonnal mondták, hogy Orihores, a kereskedő háza állt itt. Mindenfelé romok, kődarabok, deszkák és rongyok. Néhány helyen még tűz is pislákolt. A pusztítás szinte elképzelhetetlen volt, a kidőlt kerítést pedig úgy látszik maga Phessius Orihores tarolta le. A magiszter belső szemével látta, ahogy zabolátlanul kavarog az Erő a kráter közepén… Nem tudta elképzelni, mi történhetett – vagy inkább nem merte. Halványan érezte a Külső Síkok erejét. „Démon járt volna itt? Értesíteni kell Dorant…” És még valamit: a kerítésen heverő férfit körülölelte az Erő. Kinyitotta a szemeit, és közelebb ment, hogy megnézze. A férfi a földön hevert a kidöntött kerítésen. Nem lélegzett. Egy kicsi kéz lógott ki a férfi alól. Sírásra lett figyelmes a magiszter, és egy gyermek próbált kimászni a test alól. Bömbölésétől nem lehetett érteni, hogy mit mond, de! fényben fürdött, derengett, ahogy a mágia beavatottjai. „A Tanácsnak mindenképpen értesülnie kell erről…” A fiúcska lassan feléjük fordult, és ahogy összetalálkozott a magiszter és a gyermek szeme, a sírás abbamaradt.
Valenvarion barátságos öregembert látott a könnyeken keresztül, aki fénylett! Erősen, tisztán - épp, ahogy az édesanyja is.
Kinézet:
Huszas évei végén járó férfi, tipikus dorani talárban, jó 1,8 láb magas, alkatra szikár, vékony. Súlya mindössze 64 font. Félhosszú sötétbarna, göndör hajában balról egy ősz csík fut végig.Egészen rövidre vágott szakálla csak az álla hegyén sötétlik, tekintete tiszta bár bal szemöldökét egy mély forradás szeli ketté. Bőre világos, ujjai vékonyak, finomak. Járása kicsit furcsa, alig észrevehetően sántít a bal lábára (Éppen ezért nem a leggyorsabb futó:P )
Jellem:
Szemeiben látni, hogy ifjú kora ellenére van tapasztalata - talán több is mint kellene... Nyílt, de nem informális hangvételű ember. Bizalma alapvető az emberekben - mindaddig, amíg érdemtelennek nem bizonyulnak erre. A Mágiát művészetként tiszteli, a lehető legritkább esetben használja. Többnyire megpróbálja a lehető leghumánusabb módon, és törvényes keretek között megoldani a problémákat. Tisztában van vele, mit jelent dorani varázslónak lenni, nem él vissza a lehetőségeivel, de él velük. Vonzódik a mágiahasználó nőkhöz - ha nem is bolondul értük, de nagy hatással vannak rá, korán elvesztett anyja emlékét idézi az őket borító lágy manaörvény. Élete egyik sarkalatos pontja, hogy megvédje a közrendűeket (is) a gonosztól, amilyenek az élőholtak, de főleg a gyermekkorát szétzúzó démonok. Célja, hogy tudása elegendő legyen ahhoz, hogy megvédhesse az embereket a Külső Síkok fenyegetéseitől, és titkon reméli, hogy egyszer többet is megtudhat anyja eltitkolt életszakaszáról. Inkább a tudást gyűjti, és nem a mágikus hatalom a célja.
Jelleme játéktechnikailag: Rend-Élet
Felszerelés:
Tarisznya, pergamenek,tinta&tollszárak, Scientia Demonologica c. könyv, Necromantia Prophana c. könyv, Ogonomus: Az anyag természete c. könyv, A Ó-Kyr nyelv ösvényei c. könyv (másolat valamennyi), 2 saru, egy utazó csizma, bőröv, 3 köznapi talár, 1 díszesebb talár, kulcscsomó, kis lakat, egyszerű faládika, speciális maszk gyógyfüvekkel töltve (boncolásokhoz), szikekészlet, pergamenbe csomagolt faszén (Jelmágikus módszerek gyakorlásához), keverőkanál, fém keverőtál, agyag keverőtál (alkímiai feladatokhoz), 1,5 láb spárga (kedvenc játékhoz),