Részlet Noret Revarae dorani magiszter naplójából:
Psz. 3689, az engesztelés havának 8. napja
Megérkeztem El Hamedbe, ha minden jól megy nem is kell sokáig maradnom.
Talán a Tanács úgy érezte, levegőváltozásra van szükségem, és ezért engem küldtek, de ahogy látom a sok nincstelent az utcákon, önkénytelenül is eszembe jut…
Több mint egy év telt el, de még mindíg nem tudom túltenni magam a feleségem halálán, még mindíg motoszkál bennem a gondolat, hogy talán megelőzhettem volna a kórt, mely elragadta tőlem. Úgy szerette a gyerekeket…
Azt hiszem tán e gondolat vezetett az árvaházba, gondoltam adománnyal kedveskedem az emlékének. Épp a ház vezetőjével beszélgettem, mikor valami egészen furcsa dologra lettem figyelmes, úgy éreztem, mintha az egyik gyermek elméje körül pajzsok tornyosulnának. 7-8 éves, vézna leányka, egyedül ült az egyik sarokban, kezeivel valamilyen bábut formázott. Kérdeztem felőle a vezetőtől, de semmi érdemlegeset nem tudtam meg, azt mondta, szülei családok közti viszály áldozatai, és hogy kis korában került ide. Kíváncsivá tett a dolog, nem igazán tudtam elképzelni, mégis honnan származhatnak a pajzsok, így megvizsgáltam az auráját, és egyértelműen kiderült, hogy nem hétköznapi gyerek, az biztos. Gondoltam beszélek vele, megkérdeztem hát, hogy mit szeret játszani. Furcsa választ adott, azt mondta, nem szokott vele senki játszani, pedig ahogy körülnéztem, jól szórakoztak a többiek. Megkérdeztem, a sakkot ismeri-e, azt válaszolta nem, de szívesen megtanulja, úgyis csak unatkozik. Elmagyaráztam neki a szabályokat, figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte, játszom-e vele egyet. Gondoltam miért ne, legalább tényleg meglátom, mennyire értelmes. Nem akartam elvenni a kedvét, nem kezdtem erősen, de csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez nagy hiba volt, és miután bevettettem mindent, is csak egy döntetlent sikerült kicsikarnom. Pedig először játszott életében… Gondolataimba mélyedve távoztam, és azt hiszem rájöttem, mit kell tennem. Úgyis gondolkodtam már rajta, hogy kérvényezem, hogy taníthassak, nincsenek már kedvemre a hosszú utak. Magammal viszem Doranba, vétek lenne itt hagyni egy ilyen tehetséget itt hagyni, a Tanács sem fog mást mondani…
Részletek Cassandra Revarae dorani akolita naplójából:
Psz. 3694, az engesztelés havának 8. napja
Pedig már azt hittem, valami érdekes könyv…
De csak üres lapok sokasága. Olybá tűnik, apám azt szeretné, ha én is naplót vezetnék, mint ő, ezért adhatta nekem. És miután kiemelt abból a mocsokból, az a legkevesebb, hogy igyekszem nem csalódást okozni.
A mai is csak átlagos nap volt. Már megint kitűnt, hogy mennyire más vagyok, mint a többiek, csak én tudtam fölemlni azt a kőtömböt pusztán a gondolataim segítségével…
És persze megint úgy néztek rám, azokkal a hideg szemekkel. Bár ez már az árvaházban is így volt, velem nem játszottak, mindíg túl hamar átláttam a szabályokat, és könnyedén fölébük emelkedtem. Így hát inkább csak ültem egyedül, apró bábukat formázva az agyagból, azon töprengtem, mi lenne, ha életre kelnének…
Psz. 3699, a beavatottak havának 19. napja
Még mindíg nem tudom mit tegyek, annak ellenére, hogy előrébb járok tanulmányaimban, mint a többiek. Már mindenkinek van konkrét elképzelése, hogy mit válasszon, de én nem tudok dönteni, ugyanúgy szeretem a mágia minden ágát…
Psz. 3699, a felemelkedők havának 2. napja
Sétálgattam este a városban, és oly annyira lekötött a beslő utam keresés, hogy csak késve vettem észre, hogy már majdhogynem ismeretlen környéken járok, melyet talán kissé sötét, de bizsergető aura vesz körül. Felemeltem a tekintetem, és ott magasodott előttem tiszteletet parancsolóan a Szarvtorony. Úgy hallottam, senki nem megy a közelébe, félnek aurájától, de engem mégis mintha hívogatott volna. Kissé olyan volt mint én, kimagasodva az átlagból, mégis egyedül, magányosan…
De mindemellett tiszteletet, és hihetetlen mennyiségű ősi tudást és hatalmat sugárzott…
Azt hiszem megtaláltam végre a saját utamat, bevonulok a Szarvtoronyba…