- Név: Julius del Ardo
- Kor: 21
- Nem: Férfi
- Faj: Ember
- Kaszt: Bajvívó
- Vallás: Domvik
- Jellem: Élet
- Kezdő helyszín: Erigow
“A Pyarron szerinti 3677. esztendőben születtem Erigowban. Apám, a kisnemesi származású Sintra del Ardo, afféle vándorkatona, szerencsefi volt, ki Shadonban látta meg a napvilágot, bejárta a fél világot, végül Erigowban telepedett le, és alapított családot. Kalandozásai során sikerült egy kisebb vagyont összegyüjtenie. Miután letelepedett elvette édeasnyámat, Julia Monbraut, az ősi erigowi nemesi családból származó gyönyörű leányt, családja nem kevés rosszallására. Házasságukból két gyermek született, bátyám Lucien, és jómagam. Sajnos házasságuk hamar megromlott, veszekedésekkel, később félrelépésekkel volt terhes. A viszályhoz hozzájárult az is, hogy apám Domvik hitében nevelt minket, és ebből nem engedett, pedig amúgy jókedélyű, víg ember volt.
Édesanyám 5 éves koromban hunyt el, sokra nem emlékszem belőle, csak kedves, szomorú mosolyára. A birtokon nevelkedtem, az ódon várban, mit apám pénzt nem sajnálva felújított és megerősített, illetve építtetett egy Domvik kápolnát is az egyik szárnyban. Ifjúkorom évei gyorsan és vidáman szálltak el, nem szenvedtem hiányt semmiben, körül voltam véve családommal, és kedves szolgálókkal. Hamar megtanultam lovagolni, elsajátítottam a helyi erven kívül a közöst is, Sester atya pedig Domvik igéire, shadoni beszédre és írás-olvasásra tanított a kápolna hűvösében. Magamban hordom Domvik igazságát, őszintén hiszek a Hétarcú jóságában és tanításaiban. Annyira azért nem vagyok elvakult mint Sester, ki egyfolytában tévelygőknek, démonimádónak nevezett mindenkit rajtunk kívül, fanatizmusa pedig a korral nőtt. Szerintem mindenkinek szíve joga eldönteni kihez fohászkodik.
Később dolgoztam atyámmal a földeken, irányítottuk a betakarítást, aratást, őriztük a kordékat. Bizony, kellett a dolgos kéz, a birtok nem volt túl nagy, apám pedig igyekezett méltányosan bánni földműveseinkkel. A kétkezi munkát nem szégyellem azóta sem, talán ennek is köszönhető, hogy nincs bennem a máshol sokat látott nemesi gőg; sajnos ezt bátyám nem mondhatja el magáról.
Atyám kerített nekünk "udvarmestert", Bernardot, egy bajvívót, ki egy személyben volt illem- és tánctanár, valamint vívómester. Tőle tanultam a nemesemberhez illő viselkedést, a párbajok, fegyverek, czímerek tudományát, a nemesi családok históriáját.
A szerelmet is otthon ismertem meg, az egyik fiatal szolgálólány személyében, 15 éves koromban. Ekkorra már nyurga, izmos legénnyé serdültem, később pedig a környékbeli bálokon és estélyeken tettem a szépet a nemes kisasszonyoknak. Észrevettem, hogy könnyen rabul ejtem a szíveket, fiatalságom, származásom, szép szavaim a legtöbb leányt levették a lábáról.
Bernard és édesapám a kardforgatás titkaira tanított, és a két veterán igencsak jó tanárnak bizonyultak. Megtanultam vívni pánczélban és anélkül, lóhátról és gyalogosan. “Minden helyzetben meg kell tudni védeni magad vagy másokat” – mondogatta atyám. Szerinte nem alávaló, ha valaki páncélt vagy alkarvédőt köt utazáshoz, veszélyes helyzetekhez. Bernard úr nem értett vele egyet, hisz ő csak nemesi párbajokban vett részt. Mindazonáltal villámgyors volt, kora ellenére is, és elképesztő kitéréseket, pördüléseket, szaltókat tudott produkálni. Az ő filozófiája az volt, hogy olyan gyorsnak kell lenni, hogy soha ne találjanak el. Én pedig igyekvő tanítvány voltam, érzékem is volt hozzá, éveken át gyakoroltam majd minden nap, rengeteg nyújtással-lazítással, hogy mozdulataim robbanékonyak és gyorsak legyenek, később pedig Bernard mester kitérő mozdulatait, riposztjait, elhajlásait. Emlékszem, boldogan nyúltam el ágyamon a nap végén, még ha tele is voltam zúzódásokkal, és sajgott minden porcikám.
Rájöttem ugyanakkor, hogy muszáj lesz a saját lábamon megállnom, a birtokot ugyanis bátyám örökli majd. Ez nem is zavarna, hanem bátyám igazi mogorva, gőgös alak lett, ki senkivel nincs barátságban, talán még önmagával sem, és szerintem apánk mihamarabbi halálát várja. Pedig ki önmagát nem szereti, hogyan szerethetné és szolgálhatná embertársait? Ez azonban az ő problémája, kettőnk között marad a rideg távolságtartás és üres udvariaskodás.
Szóval nincs más hátra, világot kell látni, vagyont, hírnevet és dicsőséget gyüjteni, odaadó szolgálattal, bátorsággal és állhatatossággal. Másoknak ijesztőnek, sőt balgaságnak tűnik egy szál karddal nekivágni a világnak, előttem azonban édesapám példája lebeg. Ő maga helyeselte elhatározásomat, szerintem titkon örült is neki, hogy legalább egyik fia ilyen életrevaló.
21. születésnapomon hagytam oda a családi birtokot, hogy nekivágjak a világnak. Előtte apám kitanított a rapír forgatásának néhány titkos fortélyára, amit kalandozóévei alatt sajátított el: hogyan kell markolatgombbal ütni, fordulásból, testtakarásból szúrni, térdre vagy bokára támadni. “Tény, hogy nem túl lovagias, hanem mikor az életedért harczolsz egy csapat banditával körülvéve egy sötét sikátorban, emlékezz erre”. Nekem adta továbbá a kardját és lánczingét, mellyel ő kalandozta be valaha a világot, valamint egy levelet, mely az anyai ági nemesi rokonokhoz szól, az udvarban. Mint mondta, reméli, hogy a hűvös családi viszony ellenére jó szívvel fogadnak majd és segítenek elhelyezkedni Ronunn Ter’Quillingen nagyúr szolgálatába, onnantól pedig csak rajtam múlik…"
Kinézet: 187 cm magas, jóképű, izmos fiatal férfi, rövid fekete hajjal és kék szemmel (mint az avatárom). Ruházata fekete térdig érő lovaglócsizma, szűk szabású fekete nadrág, fehér ing, díszes zeke. Utazáskor jószabású sötétkék csuklyás köpönyeget, amúgy kék köpenyt visel keskeny lánccal megkötve. Bal oldalán rapír bronzveretes hüvelyben, jobb kezének mutatóujján pecsétgyűrű a családi címerrel, nyakában ezüst Domvik medál (hét jogar, sugárirányban keresztezve). Mozgása kecses, mozdulatai finomak.
Jellemrajz: Élet jellemű, az embertársaival kedves, megértő. Ért a nőkhöz, és élvezi is az ezzel járó “hajszát”. Nem gőgös, viszont büszke és becsvágyó. Szilárdan hisz igazában, erejében, elveiben és Domvikban, követi tanításait, habár hitében elnézőbb mint az átlag shadoni; idegen vallástól körülvéve nevelkedett. A mágiát nem ismeri, csak a tiszteletes nézeteit, miszerint minden mágia amit nem a Hétarcú papjai űznek, feketemágia. A félreértéseket igyekszik szép szóval és udvariassággal elsimítani. A nőkkel mindig kedvesen udvarias, cinkosan rájuk mosolyog, a szemükbe néz, férfiakkal pedig barátságos és beszédes. Hiú, haját, arcszőrzetét mindig renben tartja, ruhái díszesek és jószabásúak (már a közrendűekhez képest, a gyönggyel, arannyal kivarrott gazdagabb nemesi ruhákhoz képest kifejezetten pórias). Úgy általában élvezi az életet, a lovaglás, az edzés fáradt elégedettségét, a jó bort, étkeket, a zenét a táncot, a nőket. Saját életét nagy becsben tartja, nem szívesen teszi kockára, ha kötelességből vagy veszély esetén rákényszerül, mindig körültekintően jár el. Habár nemesi származású, aszerint cselekszik és beszél, az udvarban és nagyobb nemesi körökben nem forgolódott, eddig a birtokán élt kicsivel jobb módban mint jobbágyaik. Nyughatatlan alkat, nem szívesen ül tétlen. Ellene van a babonaságnak, a gyűlölködésnek és a viszálynak. Utálja az emberi butaságot és kapzsiságot, a nagyravágyás hiányát, a középszerűséget. Taszítja a vér, kínzás, halál látványa, és minden ami nem esztétikus.