Hosszú utat tudhatsz magad mögött. Majd három hónapja már, hogy elindultál, s elhagytad rendházad nyugodt és védett környezetét. Rég volt, hogy utoljára elhagytad „új otthonod”, ám a világ mit sem változott. Még mindig meglepődnek az emberek mikor felfedezik, hogy a fémlemezek hűvöse nem egy marcona, tagbaszakadt férfit rejt, hanem egy finom vonású hölgyet védelmez. Lassan hozzászoktál már az elmúlt évek alatt a nagyszájú férfiak beszólásaihoz, akik szívesen megmutatnák, milyen csupasz asszonynépnek lenni. Már-már szinte lepereg rólad, csak az ifjú Karel kapja fel állandóan a vizet. Elönti fejét a pulykaméreg, és csatlakozik be a szájalásba. Sőt, volt, hogy ép eszét meghazudtolva puszta kézzel ugrott a kétajtós szekrényt imitáló szőrös korgnak, aki épp kifejezte vágyát, hogy mióta keres hozzád hasonló nőt, és ágyasává, asszonyává fogadott volna. Csak erőteljes fellépésednek volt köszönhető, hogy nem maradt maradandó károsodása az ifjú bolondnak.
Egy szó, mint száz, nem telt unalmasan ez az utatok sem. Már maga kaland volt eljutnotok a Quiron tenger északi partjához, hogy feljussatok egy Tiadlanból Abasziszba tartó kereskedőhajó fedélzetére. Ezután jött a majd egy hónapig tartó hánykolódás. Ami biztos, ha egyszer épségben hazaérsz, egy időre biztosan hanyagolod a közlekedés eme formáját. Mostanra pedig már van vagy két – három hete, hogy a kikötőt elhagyva poroszkáltok dél felé. Négy napja, hogy elhagytátok az utolsó falut, ahol szárított húst, kenyeret és sajtot vásároltál magatoknak. Élelmetek biztosan kitart még a következő holdfordulóig.
Közel a cél, immár csak az előttetek lévő Onporok lankáihoz kell elérnetek. Ott vár rátok a titokzatos rom-torony, az úti célotok. Nem véletlen néztek rád furcsán, mikor a Kelariontól induló Virágzó Kereskedelem Útját kerested. A feljegyzések így emlékeznek rá. A városban kérdezett öregek virágzó helyett inkább csak holt-ként emlegetik.
Az egykori virágzó karavánutat a kereskedelmi járatok manapság igen messzire elkerülik. A múlt sötét árnyai távol tartják innen a legtöbb utazó lelket, az utat szegélyező hajdani települések manapság kísértettanyák csupán. Az egykori kereskedelmi állomások mára leromlottak, a kiégett fogadók sakálok tanyáivá váltak, bestiák kóborolnak a romok között. Az itatók és kutak zömét befújta a szél. Az ősi kőút a legtöbb helyen manapság is elfogadható állapotban van; bár köveit itt-ott már száraz fű és tüskés bozót verte fel, és a szárazságtűrő, szúrós akác-ligetek is évről-évre közelebb nyomulnak szegélyéhez. Az út mentén sokhelyütt napszítta bitófák sorakoznak, varjak pislogtak róluk felétek. Tán azt remélték ti lesztek a vacsorájuk. A vöröses talaj repedezett, porfelhőket és ördögszekereket sodor a szél; a mindenütt gyakori sírhalmokon fekete, tüskés, barátságtalan bokrok tenyésznek, s nem egy tövében fehérlenek kikapart emberi csontok. Ez a barátságtalan vidék a Holt Kereskedelem Útja, mely felett mindmáig őrködik Onporok oldalában Wylheim tornya.
De, lassan sötétedik, ahogy a pusztaságon átvezető rég nem használt kőúton poroszkáltok. Karel gyomra hangosan kordul, félve, s lopva pillant rád vajon meghallottad –e. De valljuk be, te is szívesen vennél pár falatot, az az átkozott torony meg nem megy sehova.
Remélem ott van még. – jut eszedbe a gondolat, ahogy emlékeid közt kutatsz. Szent Trivius Jobbja. Az ok amiért elindultatok. Kyel egy kisebb hatalmú ereklyéje, amely jelentős gyógyító erővel rendelkezik. Jacob, egy immár koros lovag talált vándorlásai során egy szakadt krónikás kötetet, ami ezt a helyet jelölte meg utolsó támpontjaként. A rend vezetője nem sokat gondolkodott kit indíthatna útra, hogy felfedezze, s friss ismeretet gyűjtsön, rejlik e valóság a régi fóliáns lapjai közt. Ezért nyeled már az utak porát, s szenveded a sós víz páráját hetek óta.
Korgó gyomrod az mi kiszakít gondolataidból, és a lassan feltámadó szél sem jelent jót. Ideje lenne megvacsoráznotok, s tábort vernétek éjszakára, amíg az éjszaka nem borítja el a tájat végtelen sötétjével.
Majd két hétig voltál árnyéka, hang nélküli kísérője az öt fős társaságnak. A több évnyi kitartó és fáradtságos gyakorlásod meghozta gyümölcsét. Úgy követted őket fogadótól fogadóig, fától fáig, észrevétlen, hogy legvadabb álmaikban sem gondolták volna – fordult a kocka, ők lettek a prédák. Ahogy azt sem sejthették, hogy hatalmas hibát követtek el, hogy azon az esős estén olyan feltűnőek voltak a Kopasz Kecskében, a világvégi kis fogadóban. Túlságosan is örültek az új zsákmányuknak, annak a kis titokzatos ládikának, és azt hitték csupán a falu parasztjai vannak az ivóban. Ekkor határoztad el, hogy bizony, ha ők már kikaparták a gesztenyét, a végső öröm a tiéd lesz, és megfújod tőlük a szépen faragott ládikót. Egy kezedben is elfér, és ha már nálad van, pillanatok alatt köddé válsz a fák között. Tudod, hogy a mai este lesz a legjobb lehetőséged, mert holnapra már eljutnak Erion falaihoz, és átadják a csomagot megbízójuknak.
Szorosabbra fűzöd köpenyed, így könnyebben tartja meg testhődet. Hűvös van, ám te nem gyújthatsz tüzet, hiszen azonnal észrevennének. Ehelyett vacogó fogakkal állsz lesben a kalandorok táborának szélénél. A kis láda a csapat varázshasználójának - egy hosszú bottal járó, hegyes fülű, magas, fiatal férfi – zsákjában pihen.
Türelmetlenül várod, hogy elcsituljanak, s ez lassan éjközépre el is érkezik. A csapat páncélkockája őrködik, de látod, neki sem kell sok. Nem kellett volna annyi bort vedelnie vacsora után… bezzeg most majd leragadnak a szemei. Ennél jobban nem is alakulhatott volna. Néhány perc elteltével feje előre biccen, s már hortyog.
Eljött a te időd! Óvatosan lopakodsz elő rejtekedből. A tűz mellett elfog a vágy, hogy megmelengesd kihűlt tagjaidat, de tudod ez csak hiú ábránd. Játszi ügyességgel bontod ki a zsákot, és pár pillanatnyi kutatás után diadalittas mosollyal emeled ki a kis ládikát. Szíved a torkodban dobog, őrült tempóban pumpálja ereidben a forró nedűt, s keveri azt be az adrenalin kellemes bizsergésével. Már épp az elegáns távozás utolsó lépésénél tartasz, mikor egy faág reccsen a lábad alatt. Magadban szentségelsz, az összes égi istenség felmenőit emlegetve, s hátrafordulás nélkül is érzed a hátadon a félelf férfi pillantását.
Ekkor lősz ki, s mint egy nyílvessző suhansz el a fák között, igyekezve, hogy végig takarásba maradj. Rengeteget hallottál már a varázstudókról, és azok mérhetetlen hatalmáról. Ki tudja, hogy ő mire képes. Futsz, mintha az életed múlna rajta… mert így is van. Mögötted lemaradva még így is hallod a káromkodó kalandorok kiabálását, csörtetését, ahogy próbálnak lépést tartani veled.
Ám erre is készültél, s tudod az egérút már nincs messze. Megérkezel a már kinézett fához. Letéped, s zsebedbe gyűröd a vékony anyagot mivel törzsét megjelölted. Mászóvasaidat a kérgébe vésve kapaszkodsz egyre magasabbra, mígnem eltűnsz a lombkoronában. Itt már kifújhatod magad. Remegő kezekkel nyitod ki a kis ládát. Először elfog a csalódás, mert csak egy begyűrt vörös selyemdarabot találsz benne. Épp mérgelődve túrnád fel a további tartalma miatt, amikor reflexszerűen kapsz a selyemből kicsusszanó ezüst érme után. Kibillensz az egyensúlyodból, de már nincs időd azon gondolkodni, hogy mi lesz ezután, mert megfordul veled a világ. Mintha kihúznák alólad a talajt, és az egész környezetedet kifordították volna magából. Gyomrod, s annak tartalma a másodperc törtrésze alatt szeretne kiutat találni belőled, ám ekkor földre huppansz.
A vörös hold fénye valamelyest megvilágítja környezeted, és bármilyen élőre vagy holtra megesküdnél, hogy nem abban az erdőben vagy, ahol korábban voltál. Berepedezett, vöröses föld, száraz fűcsomók, szúrós akácfák alkotják a pillanatnyi környezeted.
A gyomrodból feltörő inger lassan alábbhagy, kezedben még mindig görcsösen szorítod az ezüstös érmét, melynek furcsa vésetein megcsillan a holdfény.
Merre tovább? – teszed fel magadnak a kérdést, ahogy reménytelenül végigtekintesz a körülötted elterülő pusztaságon.
Minél több idő telik el, annál nagyobb honvágy gyúl a szívemben. Az emberek csodálkozó tekintetét rég megszoktam már, magam is tudom, hogy a különös események sorozata nélkül fikarcnyi esélyem sem lett volna bekerülni Krad rendházainak falai közé. Azon férfiaknak, akik nem túl udvarias módon fejezik ki vágyaikat, nem szentelnék különösebb figyelmet, ha Karel sem tenné, mérgét lágy mosollyal próbálom enyhíteni, míg a hasonlóképpen megnyilvánuló férfiaknak mosolytalan, rezzenéstelen arcommal kell beérniük. Mikor Karel hősiesen (vagy inkább balga módjára?) a szájaló hústoronynak ugrott, csak emberméretű, szegecselt pajzsom óvta meg egy óriási pofontól, melyet az sem biztos, túlélt volna. Grabancánál fogva kellett arrébb vezetnem, még nekem kellett elnézést kérnem attól a szájaló hústömegtől. Elkerülvén, hogy legközelebb ilyet tegyen, aznap este nem vacsorázhatott, emellett hosszasan kioktattam, magamat is meg tudom védeni, az ilyen emberek veszélyesek, nem szabad nekik túl sokat áldozni a figyelmünkből.
Már a tiadlani kaland is megviselte mind lelkemet, mind testemet, nemhogy a felejthetetlen hajóút. Megfogadtam, ha nem muszáj, többé nem kelek hajóra, még a kiváló társaság ellenére sem, ugyanis kezdetben egy-egy nagyobb hullám keltette hányódásra is azt hittem, elérkezett az ítéletidőm. Rongyosra olvasott imakönyvemet szorongatva mertem csak kilépni a fedélzetre, félelmet azonban arcom nem árulta el, talán Karellel is sikerült elhitetnem, teljesen közönyösen fogadom ezt a „varázslatos” új élményt.
A szárazföldi utakért csak egy darabig adok hálát Kradnak. A kihalt út menti településekre folyamatosan éberen ügyelek, Sage hátáról jobb rálátásom nyílhat a szellemtanyákra. A múltam gyakran feldereng szemeim előtt. Az a rengeteg halott… <Krad óvja meg a lelküket…>
Rossz hangulatom a nap végére már arcomra is kiül, muszáj vagyok a csuklyámmal elfedni arcom rezdüléseit. Nem lehetek gyenge. Mikor Karel már fárad, szó nélkül átadom neki a helyemet a nyeregben, heves ellenkezése ellenére is. Gondolataim mélyéről kísérőm gyomorkorgása ébreszt fel, egy kicsit jobb kedvre derít a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Saget, a fiúval a hátán a legközelebbi, legszimpatikusabbnak mondható letérőhöz vezetem, nem túl távol az úttól.
- Pattanj le. Megpihenünk.
A közelben, mindenképpen a fiú látótávolságán belül a tábortűzhöz gyűjtök valamicske alapanyagot, belátására bízom, segít-e, avagy sem, ezek után hátasunk ellátására utasítom, amíg én összeállítom a tábortüzet.
<Majd ő meggyújtja, én nem szórakozom ezzel.>
A pokrócokat a tábortűzhöz közel terítem le. Mielőtt nekilátunk az evésnek (ezüst evőkészletünkkel, a teljesség kedvéért), pajzsomat Karel egyik oldalához támasztom.
- Megvéd a széltől. – mosolygok rá.
Kényelembe helyezem magam egy fa törzsének támaszkodva, a pokrócomon ücsörögve, kardomat magam mellé fektetem. Karel minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Egy ilyen helyen jobb, ha legalább én éber maradok.
Tudva a türelem mindig kifizetődik, átjár a vadászat izgalma, a megfelelő pillanatban pedig lecsapok. Rutinmozdulatok sora, majd mikor már elhagynám a helyszínt fatális hibát vétek. <Hogy az a...!>
Persze felkészültem minden eshetőségre, de mégis megrémülök a mágiahasználó erejétől, tudva mikre képesek. Mikor biztonságban vagyok a fán, átnézem a dobozt és a leeső érme után nyúlva rögtön belém hasít a gondolat, hogy inkább maradtam volna nyugton. Kizárólag arra tudok gondolni <csak csontom ne törjön, minden mást megoldok>. Ezután egy nagyon hosszú és kínkeserves pillanat múlva új helyen találom magam. Száraz, kiszikkadt terület vesz körül, ahol még sosem jártam, de próbálom megőrizni higgadtságomat.
<Hogyne, peeersze. Miért is ne? Végül is a "minden más" eléggé tág fogalom, elméletileg még örülnöm is kéne, hisz csontom nem tört, de azért elküldeni a semmi közepére szerintem mégiscsak túlzás. Sebaj, megoldom, voltam ennél rosszabb helyzetben is, nyugalom. Lélegezz.>
Felmérem a körülöttem lévő tájat és ha nincs mozgás, megvizsgálom az érmét.
<Nyilván ez hozott ide. A fene se gondolta volna, különben nem fogdosom.>
Átkutatom a ládát, van e benne más is, szemügyre veszem a tartalmát, majd visszapakolok mindent a dobozba és elrakom a hátizsákomba.
<Gyakorlatilag sikeres volt az akció, hisz a doboz nálam van, mégsem áraszt el felhőtlen vidámság.>
Ha senki és semmi nincs a láthatáron elkezdek nyomokat keresni.
<Csak jár erre valami. Ember vagy állat? Márpedig ha van, az jött valahonnan és ment valahová. Akárminek örülnék, ami életre utal. Bár azért valljuk be, a város és az erdő inkább az én terepem.>
Megpróbálom betájolni az égtájakat. Ha mozgást látok igyekszem észrevétlen maradni.
Karel teljesen zavarba jön, amikor hellyel kínálod őt hátasodon, s csak fejét rázva hátrál tőled egy-két lépést. - Nem, dehogy! Isten ments! Kradra mondom, hogy hozhatnám önt ilyen szégyenbe úrnőm?! – hadarja el egy szuszra. Látod rajta, hogy teljesen bepánikolt. - Szó sem lehet róla Wiichi kisasszony! Ön az, akinek szüksége van a pihenésre. – mondja csillogó szemekkel. - Ezen a vidéken, ha útonállókba, martalócokba botlunk, sajnos én nem sokat érek – teszi hozzá kissé szomorúan – de ha mégis így alakul, utolsó csepp véremig számíthat rám! – összeszorított ajkakkal, felemelt fővel áll előtted, szemeiben az eltökélt elhatározás, magabiztosság. Tudod, hogy hajthatatlan, nem fogod tudni meggyőzni.
Letérsz hát az útról, keletnek tartasz. Valamilyen szélvédett, esetleg fedett helyet keresel, de sajnálatos módon, ahogy tegnap, ma sem szaporodnak varázsütésre gombamód a földből kinövő fogadók. Behúzódtok hát az egyik szúrós, száradt akác alá. Legalább van hova kikötnöd hű hátasod. Az ifjú fegyverhordozód azonnal munkához lát, kérned sem kell. Ördögszekeret kerget, rőzsét gyűjt, hogy aztán takaros tábortüzet rakjon kettőtöknek, ne hűljetek meg éjjel. Utolsó előtti vizes tömlőtöket bontja meg, s tenyeréből itatja a szomjas lovat. Majd egy kevés abrak mellett egy szép piros almával vacsoráztatja.
Mindeközben te elkészülsz a terítéssel, pokrócok a helyén. Mindketten leheveredtek. Téged csak a jó szándék vezérel, amikor az oldalának támasztod nagy pajzsodat. De mint ahogy a régi mondás is tartja, az Orwella poklába vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Szegény fiút meglepte figyelmességed, és pajzsod súlya is. Így nemes egyszerűséggel – egy apró kiáltást elfojtva – elgörnyedt az ellenkező irányba. Ám szerencséjére az utolsó pillanatban visszanyeri egyensúlyát, és izmait megfeszítve megmakacsolja magát. - Köszönöm a kedvességet – mondja zavartan, ahogy a földön elfekteteti a felkínált pajzsot – de azt hiszem jobb lesz így. Azzal halk imába kezd, s Krad áldását kéri vacsorátokra, és küldetésetek sikerére – ahogy tette azt minden este, amikor együtt vacsoráztatok. Jóízűen fogyasztjátok az egyszerű étket, kenyér, sajt, szárított hús, s közben meredve feledkeztek a lángok játékába. A vöröslő sárgás lángnyelvek mintha önálló életet élnének, s járják véget nem érő táncukat. Forgolódnak, hajlanak, kergetőznek, egymásba fonódnak.
Újabb széllökés billent ki titeket a hipnotikus állapotból, a lángok majd teljesen elfekszenek. A hűvös levegő furcsa hangokat hoz a távolból. Mindkettőtöket kirázza a hideg. Karel aggodalmasan tekint körbe, keresve a hang forrását, eddig eredménytelenül.
Reana
Magad sem tudod pontosan mi történt, azt az egyet viszont biztosan, hogy ennek az érmének köze volt hozzá. Lehet, hogy mégsem véletlenül volt így becsomagolva. Már veszett fejsze nyele – fut át elmédben a közhelyes gondolat… úgyis mindegy. Hűvös szél fúj, időnként egyre nagyobb erőre kapva. Nem gondoltad volna, hogy bárhol rosszabb lehet az előző helynél… nos, tévedtél. Tekinteteddel a körülötted elterülő horizontot kémleled, ám sehol semmi biztató.
Batyudból előveszed a ládikát, most már így nyugodtabban megnézegetve látod, hogy szép vésetekkel díszített dobozról van szó, a belseje viszont teljesen üres. Biztosra veszed, hogy tartalma csupán a selyemkendőbe csavart érme volt. Kissé csalódottan állítod vissza a korábbi állapotot, s pakolod el az egész pakkot a batyud aljára. A nem várt történés kesernyés szájízt hagy maga után. Nem tudsz igazán örülni a sikerednek. Itt vagy valahol a világ végén egy teljesen ismeretlen kihalt pusztán, egyedül, mint a kisujjad.
Nincs más hátra, mint előre – veszed elő a pozitívabb énedet, lássuk hát mi is ez a hely. Tüzetesebb vizsgálatba kezdesz, már amennyit a hold fénye épp megenged. A földet kaparva elég hamar rájössz, hogy majdhogynem egy sivatagba kerültél. Olyan száraz a felső réteg, hogy bármiben fogadnál egy csepp esőt sem látott ez a környék hosszú-hosszú hetek óta. Napközben tikkasztó lehet a forróság… erről tanúskodnak a megsárgult, száraz fűcsomók is. A kitartó nap addig szipolyozta belőle a nedvességet, hogy a földben szénának száradt. Hiába is keresel lábnyomokat, csapásokat, ebben a betonkeménységű talajban semmi sem látszik. Nem úgy a horizonton, délre, a messzeségben mintha egy hegy vonulatait tudnád kivenni a gyér holdfényben, de nem tennéd le rá a nagy esküt. Ám tőled északra, tűz lobban a távolban… ellenben a sors nem túl kedves veled. Valamiért az istenek bögyében lehetsz, nem tudsz mást elképzelni, miért verne az ég ennyi balszerencsével, ráadásul így egyszerre a nyakadba ömlesztve. Beleborzongsz a kísérteties hangokba, amit a nem túl messzi távolból hoz feléd a szél. Ez már így több a soknál… nyűgösen nézel az égre, s kéred – Elég volt ez már mára.
Mélyen a fiú csillogó szemeibe pillantok. - Köszönöm. – mondom halkan. Arcát fém burkolta tenyereimbe veszem, hosszú csókot nyomok el a homlokán. - Kedves tőled, fivérem. Visszaülök lovam hátára, onnan ismét Karelre pillantok. - Ha bajom esne, neked kell befejezni a küldetésünket. Nem Uwelt szolgálod, hanem Kradot. Nem állsz bosszút a véremért, az életem nem ér fel a tárgy értékével. Megértetted? Mentsd a tárgyat az életeddel együtt, másképp hiába haltam meg. Én vagyok az, aki megvédelek téged.
A tábortűznél kissé szomorkás mosollyal nyugtázom, ahogy a pajzs súlya kis híján feldönti Karelt. <Hát persze, még nem bírja el. A testét még meg kell edzenünk.> Mikor társam megáldja az ételünket, kezeim összekulcsolom, szemeim lehunyom, magam is imába kezdek. Vacsorázás alatt végig töröm a fejem, mivel tudnám fegyvernököm szóra bírni. <A családjáról kéne kérdeznem? Igen, talán azt kéne.> - Karel. Hogy van az édesanyád? Ezután ismét néma csend következik. A tűz tánca csalogat, mintha azt suttogná, aludj el nyugodtan, majd váratlanul elhajlanak.
Egyből feleszmélek a hangokra. Próbálom a furcsa hangok irányába kapni a tekintetem, kezem a kardom markolatára csúszik. <Mi?... Mi a fene ez a hang? Ki szórakozik velünk? Kérlek, Krad, segíts meg minket.> - Add a pajzsom. – szólítom meg a fiút, majd rögtön feleszmélek – Hagyd. <Nem bírja el, ostoba nő…> Gondolkodás nélkül felveszem mellőle pajzsomat, próbálom az esélyeimhez mérten ezt minél halkabban elintézni. Saget eloldozom, a gyeplőt Karel kezébe nyomom, vészhelyzet esetére. A fiú mögé lépek, fölé magasodom, védelmembe veszem. Próbálkozom a hangok irányába nézni, beazonosítani őket. A szívem egy darabig hevesen ver a meglepetéstől, majd alábbhagy, felkészültem a legrosszabbra.
Kezdek beletörődni abba, hogy itt ragadtam és úgy tűnik, egy darabig még maradok is.
<Hozzáállás kérdése az egész. Elvégre, akár még jól is elsülhet, nem? Nem? Hát nem. Legalábbis még nem tudtam, ilyen verziót elképzelni.>
Persze egy pillanatra átfut a fejemen a gondolat, hátha vissza tudnék menni, de rögtön el is vetem az ötletet.
<Az sem biztos, hogy úgy működne, ahogy remélem, de ha mégis, a kifossztott bagázs még mindig ott van és biztos észrevennének. Akárhogy is, ki kell innen jutnom, lehetőleg élve. Csak józanul kell gondolkozni, fog ez menni.>
Ekkor észereveszek egy tábortüzet, majd hirtelen furcsa és ijesztő hangokat hallok.
<Ha nem én lennék itt, még viccesnek is találnám, mert elég röhejesek, de jelenleg azt hiszem túlterhelt az agyam, hogy ilyesmivel foglalkozzak.>
Próbálom beazonosítani honnan jön, miközben elindulok a tábortűz irányába. Még mindig fázom egy kicsit, ráadáaul a levegő is folyamatosan hül. Na meg, az sem utolsó szempont, hogy aki a tábortüzet gyújtotta, az lehet, hogy ki tud innen vezetni, vagy legalább megmondja, merre induljak. Ugyanis a hegyek, amiket talán látni véltem (ebben az állapotomban már magamban sem bíztam) nem csak, sokkal messzebb voltak, de nem garantáltak biztos eredményt. Sokkal kecsegtetőbb valaki, aki előbb utóbb elhagyja ezt a senki földjét és még ha nem is akar segíteni, elég követnem. Ahogy lépdeltem, két dologban bíztam. Az egyik, hogy egy normális, valamennyire értelmes átutazót találjak, valami bolond helyett, a másik pedig, hogy a hangokat az előbb csak képzeltem (ami nem tűnt valószínűnek, ráadásul mentális problémákat jelentett volna), vagy legalább valami veszélytelentől származott.
<Így is sok volt ez a nap. Nem mintha már vége lenne.>
Közeledve a tűzhöz, éberen figyeltem minden rezdülésre és eldöntöttem, először felmérem a terepet, csak aztán lépek színre, már ha ez lehetséges.
<Akárki is az, jobb félni, mint megijedni.>
Ha gond nélkül odaértem, megnézek magamnak mindent és mindenkit aki/ami látszik a lángok és a holdfény megvilágításában, addig próbálok takarásban maradni. A hangok miatt minden idegszálam kiélezve és bármelyik másodpercben kész vagyok használni a ruhám ujjában elrejtett tőrt.
Felerősödik ez a kísértetes, állati vihogás. Mindketten beleborzongtok. A hangok egyre erősödnek észak - észak-kelet felől, ám mintha keleti irányból is – bár kissé távolabbról – de ugyanaz a vihogás válaszolna a közelebbire. Az eddigi rossz megérzésed egyre csak erősödik. Felveszed a pajzsod, és farkasszemet nézel a sötéttel.
Csigalassúsággal telnek a percek. Várod, hogy történjen valami. Szíved őrült tempóban ver, ereidben dübörög az adrenalin. Izmaid megfeszülve, ugrásra készen várakozol, és szinte megőrjít ez a tehetetlenség. Eszedbe jut, hogy ha Ynevi teremtményről van szó, ha vadállat, és nem valami démoni csorda az, ami felétek közeledik, akkor a Karel által rakott tűz még segítségetekre válhat. Karel is előkapja rövidkardját, és kilép melléd… eltökélten fürkészi a sötétet, készen arra, hogy lecsaphasson.
A hangok tovább erősödnek, és egyre bonyolultabb mintát követnek. Mintha ezek a lények egymással kommunikálnának. És ekkor észak felől a távolban, a tábortűz fényének a határában (kb 20-25m), körülbelül térd, combközép magasságban, fényes szempárok villannak. Gazdájuk kiléte még talány, ám legalább 6-8 lényt számolsz.
- Úrnőm, mik ezek? Életemben nem hallottam még ehhez foghatót. – teszi fel a kérdést Karel, kissé megremegő hangon. Érződik rajta, hogy fél, de igyekszik azt legkevésbé sem mutatni. Összeszorított ajkakkal kapaszkodik fegyverébe. Sage is egyre nyugtalanabb, fújtat, néha kapar. Egyértelműen látszik rajta, ideges.
Ám ha ez nem lenne elég, kelet felől a kísérteties hangokat megtörve futás zajára kapjátok fel egyszerre a fejeteket, és egy alak rohan be a tábortűz fénykörébe, egyenesen felétek. Nyomában egy kisebb csorda, a korábbiakhoz hasonló lényekkel, de ezek is megállnak a fénykör szélénél.
A megérkezett idegen hangosan fújtat, biztosra vennétek idáig loholt. Ahogy közelebb ér immár a külsejét is könnyebben kivehetitek. Egy hozzád hasonló, fiatal nő az. Talán vállig érő zilált, kócos haja arcába lóg. Vékony alkatát egy szürke, bélelt kabát teszi szélesebbé. Fekete bőr nadrágja, barna csizmájába tűrve szorosan simul lábaira.
// OFF: képre kattintva nagyobb lesz , a piros körök jelzik a hangok forrását)
Északról és keletről hallod az egyre jobban erősödő hangokat, s nem kell sokat várj, hogy megjelenjenek a hangok tulajdonosai. Hét gyilkos szempár villan a vöröslő hold fényében, tőled talán 15-20 méter távolságban. Nem kell sokat gondolkodj, tudod, hogy pácban vagy. Jó lett volna rendesen felmérni a terepet, hogy biztosan megfelelő döntést hozhass, ám nincs rá idő. Talán, ha csak két – három példány lenne, egyedül még lenne esélyed, ám ez egy kisebb farka… és bizonyosan ragadozók. Nyakadat tennéd rá, hogy nem csak a kezedet nyalogatnák, mint a hízelgő kutyák.
Kénytelen, kelletlen, de a nyakadba veszed a lábad, és úgy döntesz, hogy inkább felderítés nélkül, de a tábortűz felé veszed az irányt. Hátha a vöröslő lángok elijesztik a dögöket. Ismét az életedért futsz… ma már sokadjára. A vinnyogó hangok egyre közelebbről jönnek, szinte a nyakadban hallod a csorda lihegését. Szerencsédre a tábortűz egyre közelebbről látszik, s már-már úgy érzed – megmenekültél.
Ahogy közelebb érsz, látod, hogy a tábortűz közvetlen közelében két ember áll. Egy nagyobb, talpig páncélban, és egy kisebb – mindkettő kardot tart kezében. A nagyobbik egy hosszú, hullámos, vörösesbarna hajú nő, valamilyen sötét vértben, ami majdnem a teljes testét eltakarja. Egyik kezében egy nagyobb kardot, másikban pedig játszi könnyedséggel egy hatalmas pajzsot tart. Mellette egy tőle fél fejjel alacsonyabb, siheder fiú áll komoly ábrázattal, határozottan markolva rövidkardját. Ruházata alapján egyszerű szolgának mondanád. Mögöttük pedig egy idegesen toporzékoló, fújtat ló.
Hallod, hogy üldözőid megtorpannak, s ha hátra pillantasz, látod, hogy leszakadnak tőled. Megállnak a fénykörön kívül, s onnan figyelnek.
// OFF: képre kattintva nagyobb lesz, te vagy a naracs kör. Jobbra tőled azok, akik megkóstolnának. //
Egyre több irányból halljuk a hangokat. Ha ez nem volna elég, a hangok forrásai egyre közelebb és közelebb merészkednek hozzánk. Egy másodperce Karelre pillantok, mihelyt megszólít. A fenevadak egyértelműen túlerőben vannak, a szempárok nélkül, a hangok alapján is könnyen megítélhettem volna. <Nem jönnek a tűz közelébe. Ha evilágiak, a vadon élőlényei félnek a tűztől.> Felszedek egy ágat a földről, avagy letörök az akác ágából egy nagyobb darabot.
- Vigyázz, Karel.
Az ágat a tűzbe tartom, hogy meggyulladjon, majd menten a bestiák közelébe dobom, itt aligha okoznék ezzel erdőtüzet. Ekkor jelenik meg az idegen, ekkor pillantom meg a mögötte felsorakozó bestiákat. <Krad, add, hogy legalább a nőszemély ne legyen ártó.> Visszanézek, amerre lángoló botot dobtam.
- Üdvözöllek! Azt hiszem, szorult helyzetben vagyunk! – köszöntöm az idegent a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben. Itt nem biztos, hogy beszélik az ervet, ezért inkább közös nyelven szólítom meg.
//Off: Alábbiak csak akkor, ha a bestiák tartanak a lángoló bottól, amit feléjük dobtam.//
<Szóval féltek tőle. Nagyon jó.> - Karel. Valamit... El kell neked mondanom... – kardommal Sage nyeregtáskájára mutatok – Tudod… Az illóolajok gyúlékonyak. Szedj ki valami göncöt a táskádból, amit nem sajnálsz, meg a rózsaolajamat. Gyorsan, nincs időnk. Miközben a fiú tevékenykedik, mindkét irányból szemmel tartom a dögöket. Ha valamelyik vetődik, én sem késlekedem.
//Off: Karelhez nyilván ervül szólok, ha számít valamit.//
A békés sétámat, egy rakás dög zavarja meg, ami elől (jobb híján) a tábortűz felé menekülök.
<Legalább látnám mik ezek vagy lennének kevesebben, esetleg tudnék harcolni, netán... Oké, már látom a problémát a gondolatmenetemben.>
Közelebb érve a tűzhöz, két embert pillantok meg, gyors megállapítás után valószínűleg szolga és úrnő. A nő erősnek tűnik és intelligensnek, mert tűzzel támadt a fenevadakra, ami, ha jól sejtem a gyengéjük. Legalábbis még nem jöttek közelebb. Békésen üdvözöl (kicsit töri ugyan a nyelvet, de nem lesz gond, már annak is örülök, hogy tudunk majd kommunikálni), majd mond valamit a fiúnak, amit nem értek (nyilván az anyanyelvük), mire az a ló felé indul.
- Remek megállapítás. - válaszolom, alig érezhető iróniával a hangomban. Nem rosszindulatból, alapjáraton is ilyen vagyok (persze ő ezt nem tudja, talán lehetnék emberibb). Miután ezt ilyen jól megvitattam magammal (pillanatok alatt képes vagyok kilométeres gondolatláncra), átfutom a lehetőségeimet.
Ha félnek a tűztől, én is azzal támadok, ha közelebb jönnek és már látszanak is rendesen, akkor ott a dobótőröm, eközben pedig, mint egy élő pajzsot próbálom használni a vörös hajút, már ha sikerül. Igyekszem távol maradni, lehetőleg a tűz közelében, hiszen a közelharc nem az erősségem, de legvégső esetben, ha szembekerülök az eggyikkel, akkor a sima tőrömet használom.
<Rendben, csak pozitívan. Az A verzió, hogy sikerül győznünk és nem lesz gondunk az élelemmel (nem is hangzik rosszul), a B verzió... Nem, ez már nem optimista gondolat. Maradjunk az A tervnél. Hajj.. Most kéne fohászkodnom valamilyen istenséghez. Na majd legközelebb.>
Tüzes csóvaként suhan a levegőben a lángoló fadarab, ahogy azt Victoria előre, a vadállatok felé dobja. A „kutyák” visítva hátrébb ugranak, majd a falka két részre osztódik. Az immár előredobott fényforrás látóterében ti is szemre vehetitek, mik néznek titeket a ma esti vacsorájuknak. Látszik rajtuk, hogy bár tartanak a tűztől, de ez nem fogja visszatartani őket.
A fiatal fiú kezében egy kis flaskával és egy vászon inggel izgatottan kiált Victoria-nak közös nyelven: - Hogyan tovább úrnőm?
De nem sok időtök van megismerkedni egymással, a vonyító – visító dögök felétek iramodnak.
//OFF: Kezdődik a harci kör. Az első körben szabadon cselekedhettek, támadóitok nem érnek még el titeket. A jelenlegi szituációt megnézhetitek roll20-ban. Oda jöhet a mozgás, kezdő/támadó dobás. Írjátok meg a reagban mit csinálnátok, és a dobás függvényében a válaszomban benne lesz mi történt. #Black Cat, ha akarod irányíthatod Karelt, ez esetben a reagodban szóban utasítsd mit tegyen, ha nem akkor az én hatásköröm lesz //
Kardom Karel felé nyújtom. - Kötözd rá a rongyot, majd egy kevés olajt önts rá. Siess. Minél nagyobb felületen próbáld. Ne szakadjon le az első ütés után. Miközben Karel tevékenykedik, a dögöket vizslatom. Nem láttam még hasonlót, emlékeim közül sem tudok felidézni semmit velük kapcsolatban. <Kutyák? Különös, foltos kutyák lehetnek.> Amint Karel végzett a kötözéssel, és leöntötte a rongyot, hosszú kardom a tűzbe tartom. Pajzsomat magam elé tartva lassan megindulok a feljebb elhelyezkedő kutyák felé. - Karel, nem harcolsz, csak védekezel! Lehetőségeimhez mérten próbálom a fiút szemmel tartani, ha bármelyik dög nekirontana, nem habozok, védelmére kelek.
Miközben halványan tudatában vagyok, mit csinál két bajtársam (okos húzás, el kell ismernem), előveszem az övtáskámból az egyik dobótőröm. Felmérve a helyzetünket (és figyelembe véve a nő védelmező testtartását, amiből nyilvánvaló, hogy ha rajta múlik, nem hagyja odaveszni a fiút), egyértelmű, hogy az engem üldöző horda közelebb van a másik kettőhöz, így a keletre lévők felé fordulok és megcélzom a hármas számút.
<Ajj...Miért nincsen nálam valami bénító méreg? Ha igazán profi lennék, mindenre felkészültem volna. Igaz, hogy egyszerű lopásnak ígérkezett, de sosem lehet tudni. Ezek után, akkor is felkészülök a harcra, ha az a legkevésbé sem valószínű.>
A sötétben nem látni túl jól és azt sem tudom, pontosan milyen gyorsak, ráadásul nem szoktam hozzá a direkt harchoz, de próbálok koncentrálni és egy nagy levegőt véve elhajítom a tőrt. Miközben repül, már dobom is a következőt, ezúttal az elsőre célozva, majd szinte rögtön utána küldök még egyet, a kettest célba véve.