Rogeirn den Kilburn
A finom illatú sült hús mellett lassan csúszik le torkomon a vacsorám, de nem nyúlok a vadhoz. Viszont mikor Trian kínálja, egy pillanatra elgondolkodok, és végül elveszem tőle. A büszkeségemen nem esik csorba, hisz társam adja. Élvezettel harapok bele a frissen sült húsba. Jó kedvvel falatozgatok, és közben a többiek beszélgetését hallgatom. Mikor a kérdést intézi hozzám a harcos, megvonom a vállam.
- Számunkra egy fogadót jelent, egyébként a bánat tudja. Talán csak kitaláció.
Nagyot harapok az ételből, majd folytatom.
- Ha mágus lennék, bizonyára tudnám a választ, de nem vagyok az. Amondó vagyok, Ifinbe érve kérdezzük meg a fogadóst, ő biztos tudja a választ.
A kulacsom tartalmával leöblítem torkomat, mikor szóba kerül a verseny.
- Egyetértek Triannal, úgy is együtt kell majd a küldetést véghezvinnünk, ezért fölöslegesnek tartom a versenyt. De a rend kedvéért, miért is nem fogadnál ránk? Ahogy te fogalmaztál ez a paraszt fürgébb a nyúlnál is, és könnyedén kettévágja, ki az útjába áll. Én meg lovammal, ha egyszer megindulunk, nem lehet minket megállítani. Úgy hogy nyugodtan fogadj csak ránk.
A vacsora után elteszem magam holnapra. A lovam közelében fekszem le. Ő mellette biztonságban érzem magam. Ha valami vad közeledne, úgy is felébresztene engem.
Ha észreveszem
<Nocsak, imára hajtja le fejét. Vagy buzgó hívő, vagy pap. De vajon melyik istent szolgálja? Majd holnap megtudom> És ezzel a gondolattal becsukom a szemem és alszom.