Holt Kereskedelem Útja

[Black Cat]

Victoria Wiichi

Mielőtt végképp eltávolodnék az idegentől, még hátrafordulok, fejemet oldalra döntöm.
- Á, szóval te ilyen alkoholszerető vagy? – keresem a megfelelő szavakat kevéske sikerrel, úgy teszem fel kérdésem, mintha még mindig tejfelesszájú gyerek lennék.
<Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha rendesen beszélném ezt a nyelvet…>
A közelebbi testeket egy kupacba gyűjtöm össze, így egy helyről kell majd elhordanom őket. A kérdése valóban jogos, ezért fejet is hajtok előtte.
- Átutazóban vagyunk, legalább egy hónapja.
<Hazudtam volna?... Nem, ez nem hazugság, ez elhallgatás.>
Megjegyzésére, miszerint sokan hasonlítanak rá, csak bólintok. Figyelmem megpróbálom arrébb terelni az emlékeimről. A folyamat egy kis időt igénybe vesz, ezért egy darabon álldogálok még gondolataimba mélyedve, majd mikor megszabadulok fojtogató emlékeimtől, ismét bólintok.
- Arrébb viszem a testeket.– jelentem ki, majd utamra indulok.
Az holttesteket egy olyan helyre cipelem, amely elég távol esik a tábortól, de még láthatom a távolból a tábortűz fényét. Dolgom végeztével elmondok lelkükért egy imát, ezt követően egy újabbat intézek Kradhoz, amiért ismét megsegített.
<Krad és a társaim nélkül lehet, hogy már rég megőrültem volna?>
Visszaindulok az idegenhez. A sok halott láttán eléggé kavarognak a gondolataim, így nehezemre esik bármit is kérdezni. Fogalmam sincs, mit kérdezhetnék tőle.
<Gyűlölöm a holtakat…>
Egyenlőre semmi okom azt feltételezni, hogy hazudik.
- Hol laksz? Valószínűleg egy térmágussal futhattál össze. – állapítom meg a kínos csend elkerülése végett. – Éhes vagy? – teszem fel végül az életmentő kérdést számára.

[Kirill]

Reana

<Azt hiszem, most burkoltan lealkoholistázott. Jogos, végül is én mondtam, holott nem iszom. Soha, egy kortyot sem. Részegen több, mint beszámíthatatlan az ember, amit nem engedhetek meg magamnak.>
- Időnként iszom, de akkor elég rendesen.
<Oké, a csillagokat azért nem kéne lehazudni. Hmm. Jól sejtettem, hogy dolguk van, bár nem mondta meg mi. Egyelőre nem fontos. Legalább kicsit rendet rak.>
- Elég valószínű, Erionban mindenféle népség megfordul.
<Láthatóan nem szereti a csendet, próbálja oldani a feszültséget.>
- Tudnék enni.
<Valamint azt sem ártana tudnom, meddig leszünk úton.>
- Meg tudnád mondani, mikor érünk legközelebb lakott településre?
<Ha már erre akadt dolga, csak tudja.>
Törökülésben pihengetve várom a válaszát, a tűz kellemesen melegít.
<Nem is olyan rossz ez, mint lehetne. Ezernyi, sokkal rémesebb szituációt tudnék elképzelni, összességében még örülhetek is. Megnyugodtam, kezdem elfogadni a helyzetet.>

[Black Cat]

Victoria Wiichi

- Erion? A városok városa? Azt mondják, izgalmas hely. – mondom, közben átnyújtom neki a tőreit, melyeket a holtakból szedtem ki.
Tétovázás nélkül nekiállok valami ételt nyújtani az idegennek, bármit, amit találok magunknál, mellé a kulacsból vízzel is kínálom, hátha szomjas.
- Ez csak víz, ne haragudj.
Elmélkedem egy kicsit a kérdésén.
- A legközelebbiről nincs tudomásom, de a legutolsó lakott – keresem a megfelelő szót – telepest?... – bizonytalanodom el – négy napja hagytuk el.
Szótlanul, a tűzbe bámulva várom meg, míg befejezi az étkezést. Gyors pillantást vetek Karelre, megigazgatom a takaróját.
- Lassan aludni kell. – jelentem ki – Váltott őrség? Nem biztonságos ez a hely.
<Kicsit szégyellem magam, jobban is tanulmányozhattam volna azt a nyelvkönyvet…>

[Kirill]

Reana

- Elég izgalmas, - mondom - néha túlságosan is.
Mosolygok a szóhasználatán, de nem javítom ki.
<Azt nem mondta, Erion felé megyünk e, vagy épp távolodunk, de akárhogy is, ha túl akarom élni, vele kell tartanom, aztán majd hazajutok valahogy.>
Közben étellel és itallal kínál, amit megköszönök, majd jóízűen elfogyasztok.
<Hmm. Mázlim van, hogy nem alkohollal kell csillapítanom a szomjamat, de azért el ne felejtsem, hogy most éppen nagy ivó vagyok. Külön örülök a víznek, mert ha csak lehet azt iszom (mérföldekkel jobb például a kecsketejnél).>
A vacsora végeztével őrséget javasol, ami nem is rossz ötlet, ezen a helyen.
- Öt-öt óra? - kérdezem - Nekem elég annyi alvás és ezalatt a fiú is biztosan kipiheni magát - teszem hozzá.
Ha rábólint a javaslatra, azt mondom:
- Kezdenéd? Ha jól láttam, te nem sérültél meg.
Ezután (amennyiben elfogadta), végigdőlök, szorosan betakarom magam és egy fárasztó nap után végre lehunyom a szemem. Hosszú idő óta most először merülök ilyen mély álomba.
A váltásnál éberen őrködöm, reggel pedig felkeltem Victoriát (Karelt nem, az nem az én tisztem).

// Mindez persze csak akkor érvényes, ha este nem történt semmi extra.//

[Con Larrodan]

Victoria Wiichi & Reana Ricci

Szerény vacsorátokat elköltve lassan nyugovóra tértek, Vicoria kezdi a hosszú és unalmas őrséget. Néhány pillanat, és mindenki elalszik körülötte, csak a halk hortyogást hallhatod. Jobb társaság híján a tüzet, és a még belátható környezeted kémleled. Ám minden nyugodt, nem történik semmi rendellenes. Szorosabbra fonod magad körül a takarót, érzed, hogy fáradt vagy, és ez, az amúgy sem magas hőmérséklettel párosítva nem épp a legjobb kombináció. A többieknek könnyebb, őket tudatok elvitte máshová… kevésbé érzik a lehűlést. Óránként teszel a tűzre, hogy amíg te őrködsz, a melegség biztosan kitartson.

A csillagok és a hold állásából lassan arra következtetsz, hogy elérkezett a váltás ideje, s ezt sürgetik majd leragadó pilláid is, amikor a távolban villanó szempárokat pillantasz meg. Talán tucatnyian lehetnek… ismét felhangzik az ismerős „kacagás”, ám nem tart sokáig. Könnyen összerakod, mivel az összehordott dögkupac felől látod gyülekezni az éhes állatokat, nem kell sokáig gondolkodni rajta, hogy a kint, egybekészített vacsoráért jöttek vissza.

Ha másra nem, arra jó volt ez az egész, hogy pikk-pakk kinyílt a szemed. Csámcsogás, morgás, csontroppanás hangjai szűrődnek hozzátok, ahogy a falka az elhullott tagjait falatozza. És ez így folytatódik még őrködésed maradék idejében, aztán kissé kómásan ébreszted Reanát, s fél éber álomba merülsz.

Reana szerencséjére Victoria még néhány szóban elmesélte mi is történt, így az újabb csámcsogási roham immár nem éri meglepetésként. Gusztustalan ahogy ezek a dögök zabálnak, még jó hogy sötét van, és nem látszik mit művelnek. A hiénák hajnali falatozását leszámítva eseménytelenül telik az éjszakátok. A messzi horizonton lassan felkel a nap, s fényárral borítja ezt a borzalmas pusztaságot. Most látod csak igazán, hogy hová is kerültél. Az utolsó gallyakat is felhasználod a tűz életben tartásához, s lassan már csak pislákol, mire Victoriát kelted. Új nap virradt rátok, remélhetőleg jobb mint az előző. A nem túl messzi távolban még látható a hajnali zabálás maradványa, a kint hagyott, félig felzabált dögök lassan erélyes bűzt árasztanak magukból. Hála az isteneknek, hogy innen még reggel tovább indultok, mert ez az „illatkavalkád” lassan gyomorforgató.

//OFF: Reana regenerálódott 1Ép-t //

[Black Cat]

Victoria Wiichi

<Mért kell ilyen hidegnek lennie?> gondolom, miközben unottan piszkálgatom a tüzet egy vékony ágacskával társaim szuszogását hallgatva. Jobb híján rövidke feljegyzést körmölök a különös lényekről az újonnan vásárolt bőrkötésű könyvembe.
<A rendházban csak találok majd valami iratot, amiből megtudhatom, mik támadtak ránk.>
Az idő így is túl lassan pereg, álmosodni kezdek, ezért úgy döntök, kibővítem a jegyzetet. Immár a környezetről is írok, melyben élnek, közben erősen gondolkodom, hátha van valami emlékem róluk. Megpróbálom lerajzolni őket, majd megmosolygom a "mesterművet", mely már talán egy ötéves alkotásával is vetekedhetne. Hirtelen ismerős hangokra leszek figyelmes, kardomért kotorászok, majd megnyugszom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor látom, elhullott társaikért jöttek. Nyugtukat hagyom, lelkiismeret-furdalásom enyhül, ahogy a bő lakomát hallgatom <Legalább megetettük az éhezőket.> A hangokból ítélve feltételezem, dögevők, gyorsan hozzáírom a jegyzetemhez, mellette kérdőjellel jelzem bizonytalanságom. Az égre pillantok, majd felkeltem Reanát. <Ideje váltani.>
Reggel egy gyors imát elmormolok istenemhez, komótosan magamra öltöm a páncélzatomat. Reggelivel kínálom Reanát, Saget ellátom, hosszan simogatom, eztán én is megreggelizek. A táborunkat lassacskán felszámolom, végül Karelt is felébresztem. A lábát ellenőrzöm.
- Sagen fogsz reggelizni útközben.
Felsegítem a nyeregbe, ételt adok neki, takaróit a lóra málházom a többi mellé. Indulásra készen állok.
- Mehetünk.

[Kirill]

Reana

A dögök "falatozására" elhúzom a szám, de megnyugtat, hogy legalább jól laktak. Az őrség alatt megmozgatom tagjaimat, hogy lássam, hogyan érzem magam és megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy lassan, de biztosan gyógyulok. Egyébként csak elmélkedem, de túlságosan nem merülhetek a gondolataimba, míg figyelnem kell. Reggel köszönettel elfogadom a reggelit, amivel Victoria kínál és miután elpakolok mindent, látva, hogy ő is készen van, biccentek és útra kelünk. Előre tudom, hogyha ő nem beszél, vagy mesél valamiről, én sem fogok, maximum ha kérdez, akkor válaszolok neki.

[Con Larrodan]

Victoria Wiichi & Reana Ricci

Összecihelődtök, Victoria felpakolja a fiatal fiút a ló hátára. A fiú nagyon nincs magánál, erőtlenül kapaszkodik Sage nyergébe, és inkább előre dőlve a ló nyakában talál biztonságot. Arca sápadt, elnyúzott. Homlokán veríték gyöngyözik. Biztosra vehetitek, ramaty állapotban van. A lábán lévő kötés reggelre átázott, s mikor cserélted egyértelműen látszott, hogy a seb elfertőződött. Az élénkvörös, feldagadt lábszár nem kecsegtet semmi jóval. Igazából csak abban reménykedhetsz, hogy egy-két napon belül eléritek a tornyot, hogy ne a szabadban kelljen éjszakáznotok. Annál még a romok is szélvédettebbek.

Elindultok hát, a kora reggel többnyire szótlanul telik, csendesen baktattok egymás mellett. Ahogy telnek az órák, úgy kerül egyre közelebb az Onporok hegység, ám a távolság még így is hatalmas. Az odáig vezető táj nem túl változatos, utatokat továbbra is kiszáradt erdő szegélyezi. Csupán néhány fekete madár kísér titeket fáról-fára… mintha ételt remélne tőletek… vagy, hogy ti lesztek ebédjük.

Kora délután megpihentek egy kicsit egy gyors kajázásra. Reana, a megsérült kezed egyre forróbb, és a fogásod is gyengébb. Érzed, ahogy lüktet, és szinte süt a ruhádon keresztül. Tuti, hogy te is összeszedtél valamit.

//OFF: hagyok lehetőséget, hogy ha akartok, szót váltsatok egymással, vagy reagáljatok a történtekre 1-1 reag-ban, aztán megyek tovább. Ha nem kívántok élni vele szóljatok és folytatom. //

[Black Cat]

Victoria Wiichi

Aggódva figyelem a fegyvernököm, ahogy szinte önkívületi állapotban hánykolódik a lovunkon. A kötést a lábán gyakrabban cserélem, gyakrabban tisztítgatom, miközben abban reménykedem, ezzel nem ártok többet neki. Az időt, mialatt nem próbálom az idegent beszéltetni, magamban Kradhoz imádkozom, hogy óvja meg Karelt. Reanát a családjáról, barátairól, gyerekkoráról kérdezgetem, éppen arról, ami aktuálisan eszembe jut. Ahogy a fiút nézegetem, a helyzet csak egyre romlik. <Egy estét kibírok a pokrócaim nélkül.> Felülök mögé a nyeregbe.
(erv) – Dőlj nekem, ha úgy kényelmesebb.

Mikor már közelebb értünk a hegységhez, csak akkor szólalok meg hosszabb hallgatás után.
- Az az Onporok. – bökök Reanának a hegység felé.
Kora délután mindenkit étellel kínálok, mielőtt én is leülnék enni, ellátom Saget. Nyúzottan döntöm homlokom az ő homlokához, hosszan simogatom.
Leülök enni, lopva folyamatosan szemmel tartom a fiút, valamint körbenézek – ellenőrzöm, hogy követnek-e még a fekete madarak, akik végigkísértek minket az utunkon.

[Kirill]

Reana

Victoria az út alatt végig kérdezget, nyilvánvalóan nem szereti a csendet. Egyszavas válaszaim után, inkább mesélek neki Erionról egy kicsit, majd visszakérdezgetek, ha már mindenképpen beszélgetni akar. Miután megebédeltünk, ellenőrzöm a sebem és az anyagot megfordítva újra bekötöm.
<Na, de jó. Más sem hiányzott. A fiút elnézve, hamarosan én is ilyen állapotban leszek, de nem tudok mit csinálni. Remélem minél előbb városba érünk, hogy szerezhessek rá valami kenőcsöt. Ráadásul az sem javít a hangulatomon, hogy mindenféle fekete madarak követnek.>
A tehetetlenség bosszant, de nincs mit tenni, némán tűrve folytatom az utat.