Azt hisszük, hogy minden okkal történik. Rendben van: nem mindenki. Pontosítok: nagyon sokan nem hiszik. Túlnyomórészük nem is fogalmazza meg magának, vagy ha meg is fogalmazza, túl hatalmasnak gondolja ahhoz, hogy azt hihesse: ő az, aki a középpontja mindeneknek; s így csak éli az életét, ahogy jónak látja, kegyes homályosságban. A maradék apró rész azonban elgondolkozik rajta. Odafigyel azokra a jelekre, melyek azt súgják: részese vagy valaminek. Valaminek, ami oly hatalmas; olyannyira hatalmas, hogy kimondhatatlanul elképzelhetetlen. Ez az ominózus maradék mégis elképzeli, és úgy éli le az életét, hogy nincsen adóssága a saját lelke felé. Nos, ők azok, akik nem vallják egyetlen istenség nézeteit sem. Vagy a Kosfejes Úr szolgái. Ők elég önzőek ehhez, s szerintem lelkük sincs… De vannak néhányan, akik tudnak dolgokat. Akik saját szemükkel láttak olyan eseményeket, melyekről nem számol be a történelem, melyekről nincs feljegyzés, melyekről nem hallunk szóbeszédet. Mert mindenki bölcsebb annál, mintsem beszéljen róla. S mivel hírmondója sincs a történetnek, így elenyészik. Meg sem történt. A történelem, ahogy előbb is mondtam… egyszerűen nem tesz róla említést.
Az eset, aminek kapcsán én most mégis kinyitom a számat… nagyon régen történt. S, drámai elemekre van szükség, hogy érzékeltessem a helyzetet… Nagyon régen történt, s mégsem történt meg. Közel negyven esztendő telt el azóta, minden nap eszembe jutott, azonban… nem tudom biztosra mondani még most sem…, hogy valóban megtörtént. Társaimmal akkor éjt nappallá téve beszélgettünk róla, megkérdeztünk kívülállókat, beszéltünk mágusokkal, varázslókkal… mind azt mondta: „Igen, jól emlékeznek.” S valóban! Közösen össze-összeillesztettük a hiányzó darabkákat.
De említek tényeket. Krad a tudója, de nagyjából tizenkilenc éve találkoztunk akkori bajtársaimmal, hogy a végére járjunk ennek. Rátaláltunk mindarra, amit odahagytunk huszonegy esztendeje, és csak annyi különbséggel találkoztunk, hogy eltelt huszonegy év. Az emberek emlékeztek a történetre, olykor emlékeztek ránk is és teával kínáltak; volt egy hölgy, aki a szavainkat idézte akkorról…
A tény pedig az, hogy nem voltunk ott, ahova mentünk.
Hogy miért merem kijelenteni? Azért, mert – mint ahogy azt látják – fémből készült a bal kezem.
Mikor már jócskán rátértünk a hazaútra, egy mérgező növény ügyetlenségemben megsebzett az ujjamon. A méreg tovaterjedt és csuklóból le kellett vágni a kezem. Ezzel már megbékéltem, további beszédre nincs is szükség. Ami viszont fontos, hogy egy barátom, egy herbalista vizsgált meg, és azt mondta, a méreg egy locsányos kék kankál tüskéjéből származik. Akkor valamiért nem, de később szöget ütött a fejembe – ugyanis én is konyítok a tudományhoz –, hogy az említett növény nem is honos arrafelé, amerre utunk vezetett. Mi történhetett akkor?
Nos, valaki hibázott.
"Fogta és itta vala, míg lelkét nem töltötte a Két És Fél Mennyország!"