- Kor: 20 év
- Nem: nő
- Faj: Kyr vérű
- Kaszt / Iskola / Rend / Klán: boszorkány
De mondd csak, Zhender, a saját kis patakunk fölött,
lennél-e szitakötő velem egy másik életben?
Drága egyetlen kislányom,
Néked írom e sorokat, egy gyarló lélek vallomásait. Nem remélek megbocsátást, s tudom, ezzel nem igazolhatom tetteim árnyékos oldalát. Nem adok választ az élet nagy kérdésire, s nem szolgálok tanulságul egy balga élet léha pillanataira.
Csupán nem akarom, hogy úgy nőj fel, mint én… anya nélkül, remények nélkül. S hogy tudd, volt valaki, aki feltétel nélkül egyszerűen csak szeretett téged.
Sorsunk talán már születésünkkor megíródott a csillagokban, ám az bizonyos, hogy sokáig egy előre kijelölt úton haladtam, akár a hegyi parasztok barmai, melyeket időről időre tovább hajtanak a szövevényes hegyi csapásokon.
Életem első pár évének vajmi kevés köze volt a hajdanvolt dicső Kyria elkorcsosult maradványához. Nem ajánlották se Orvellának, se Tharrnak nyomorult lelkemet, s nem álmodtam Morgena álmait, míg a farkasok csaholtak táborunk körül a kopár, téli éjszaka szürkeségben úszó égboltja alatt.
Most gondolhatnád, igaz a pletyka, s valóban egy kocsma lépcsőjén találtak vagy, hogy néhány lyukas toroni dukátért vásárolt atyám pár vándorkomédiástól. Ám ahogy mondani szokás, az éremnek mindig két oldala van… - egy értéktelen és egy lyukas - … s engem se egy szegény asszony fattyaként hagytak egy shulhuri lelencház lépcsőjén.
Pedig szeretném, ha egyszer hallanád,
amit én hallok, s látnád, mely csak
csukott szemhéjaim mögül látható.
Anyám népe az északi sztyeppéket járta, s jómagam e nemes és büszke törzs sarjaként láttam meg a napvilágot egy hűvös téli reggelen. Azt mondják, abban az évben a Földanya hosszú, fájdalmas haláltusát vívott, hűvös szelek jártak, s a tél ahelyett, hogy enyhült volna, az idő előrehaladtával egyre csak szorított fogásán. A föld olyannyira megfagyott, mintha csak gránitból lett volna, s a vastag hótakaró alatt hiába kerestek élelmet az erdő vadjai… Sorra pusztultak el az állatok, csupán a varjak ültek halotti tort az elhullott tetemek fölött. Vadászaink lehettek akármilyen talpraesettek, nem volt mit elejteniük, s népem, mely oly’ sok csatát vívott már meg a szabadságért, most tehetetlenül várta a poklot vagy a megváltást.
Anyám szigorú, erőskezű vezetője volt törzsünknek, s az általános tévhitek dacára, magának sem engedett meg semmivel se többet az utolsó rabszolgánál, alaposan kivette részét a nyomorúságból. Persze, nem értett hozzá, a bábát pedig mindig is csak okvetlenkedő személyként tartotta számon. Úgy gondolta, egészséges ő, mint a makk, születése óta bármiféle kórság támadta is meg, nem telt bele pár nap, mindig felülkerekedett. Ám azon a téli reggelen valami eltért a megszokottól… ugyanis a várt kettő helyett csupán egyetlen nyekergő hang csendült fel a szülősátorban. Szegény soha meg nem született húgocskám… talán jobb is így neked.
Az élet olykor furcsa tréfát űz velünk, s nem mindig érdemeink szerint alakul sorsunk… Egykor sudár, karcsú anyám csupán árnyéka maradt hajdani önmagának. Hasa örökre oly gömbölyű maradt, mint a kétcsikós vemhes kancáé, ruganyos járását pedig egy fáradt, sokat megélt öregasszony csoszogása váltotta fel. S a legszörnyűbb talán az, hogy egy büszke, makacs embernek kellett beismernie, mindez csakis az ő hibája. Így lelkének fájdalma sokkalta sanyargatóbb lehetett testének kínjainál.
Ám az én emlékeimben mégis úgy él, akár a legcsodálatosabb hekka, még akkor is, ha arcát már képtelen vagyok felidézni. Mert az anyám volt.
Atyám… vagy legalábbis aki nemzett engem manapság már csak ostoba, trágár vicceiben emlegeti fel. Azokon az otromba, mocskos tivornyákon, melyeken részeges „bajtársaival” fetreng a földön saját piszkában… Mert hát a hajdanvolt Kyria dicső leszármazottai már csak így szokták. Fogalmam sincs, mi rosszat követhetett el annak idején, hogy anyám törzsénél keresett menedéket, de egy pillanatig se volt az az ostoba rabszolga, aki csak arra jó, hogy egy emrelin kedvére tehessen. Amikor pedig úgy döntött, itt az ideje véget vetni önkéntes száműzetésének, engem is csupán biztosítékként használt, hogy ne tudják lelőni távolról menekülés közben. Persze, mentségére legyen mondva, nem metszette el torkomat az első adandó alkalommal, amikor már nem volt szüksége rám. Talán már ő maga is túlzásnak ítélte volna meg, vagy félt az istenek haragjától, nem tudom. De ezért az egy ostoba cselekedetéért igazán hálás vagyok neki.
Bolond dolog a női természet, nemde?
Shín tartományába vitt, a régi, családi birtokra. Örökölni ment, miután atyja végre örök álomra hajtotta fejét. S mint utóbb kiderült, volt már felesége itt is, úri családból való, ahogy azt a hagyományok megkövetelik. Zauka határozott asszony volt, karakán és makacs… csupa olyan tulajdonsággal bírt, melyet atyám nemkívánatosnak tartott. Sokat tűnődtem azon, mégis miért nem adott sose túl rajta, ám azt hiszem valami beteges félelemmel vegyes sóvárgást érzett iránta, még akkor is, ha időről időre az obsor kegyencnőihez járt könnyíteni magán, mert hát mégis ki hálna önszántából Orwellával, ha Ellana is a rendelkezésére áll?
Engem Zauka gondjaira bízott, na persze minek pazarolt volna több időt egy olyan felesleges kis nyűgre, mint én?
Az Úrnőnek nem voltak saját gyermekei. Meddő volt, vagy legalábbis ahogy a rossz nyelvek rebesgetik, azzá tette magát. A hiúság erősebben élt benne a gyermekek utáni vágynál, s feltételezem nem akarta, hogy a sok szülés csorbát ejtsen egyébként makulátlan szépségén. Valahol mindig is csodáltam őt, ahogy képes volt akaratát keresztülvinni, bármiféle akadályt gördítsen is elé az élet… de azt hiszem, ennek ellenére sosem volt igazán boldog. Csak járta naphosszat az udvarház huzatos folyosóit, utasítgatta a cselédeket, hogy ezt-vagy azt csinálják, vagy éppen vaskos papírhalmai fölé görnyedve számolgatta, mennyi birkával kell becsapnunk Tharr egyházát, hogy az így lecsippentett egyházi adományoktól családunk kellőképpen gyarapodjék. Ám gondolatai nem terjedtek tovább birtokaink határainál, így azt hiszem felszínes élete mindig is csak egy málló vakolatú ódon freskó maradt. Engem persze becsülettel felnevelt, ahogy azt illik, pontosan úgy, ahogy atyám meghagyta neki, „mintha csak a saját gyermeke volnék”. Sose ölelt meg, nem simogatta meg arcomat, de mindig a legkiválóbb nevelőnőt hozatta házunkba. Akárhányat kergettem is az őrületbe dacos, incselkedő viselkedésemmel.
Atyám közben tovább élte léha életét, bár volt, hogy hónapokig se tért haza rabló hadjáratairól. Azt hiszem nem is hiányzott annyira senkinek… Egyszer egy sudár, csontos képű nőt hozott magával. Talán tíz esztendős lehettem, éppen csak a serdülőkor küszöbén. Igazán nem láttam rendesen, csupán apró részleteket a nehéz brokátfüggönyök résein át, de azt hiszem a hosszú fülű asszonynak nem volt épp kedvére való atyám bűzös lehelete. Egész éjjel visított, mint a süldő malac, mikor vágóhídra viszik. Rémes látvány volt, de képtelen voltam elszakítani a tekintetem. Nem hiszem, hogy abban a pillanatban felfogtam, mi is történik, mégis éreztem, a gyermek valahol meghalt bennem. Kezdetem felfogni a világot körülöttem.
Aztán történt valami, ami kiszakított rémült dermedtségemből. Azt hiszem, a nő védekezni próbált, csípett, rúgott harapott, s addig viaskodott, míg valahogy sikerült atyám szemébe kapnia. Vérfagyasztó üvöltés töltötte be az épület kihalt folyosóit, s én magam annyira megijedtem, hogy kiszaladtam a függöny mögül, át a szobán, s meg se álltam a kert hátsó kapujáig. Akkor szöktem meg először. Persze, nem jutottam tovább pár mérföldnél, hisz nem volt nálam semmi, csak úgy mezítláb, hálópendelyben vágtam neki a nagyvilágnak. Mire atyám emberei visszahoztak épp pirkadt, s a szép szalmaszőke lányt már kint láttam a birtokunk határában. Ott lógott az öreg gesztenyefán…
Persze, én is megkaptam a nekem járó büntetést. Másnap reggel már a rögös országúton zötykölődtem egy világvégi, nevesincs falu irányába. Azt hiszem, az ilyen helyekre mondják azt, „ahol a madár se jár”. Zauka úgy gondolta, itt majd nőt faragnak belőlem… na persze – gondoltam én akkor – mert hölgyet aztán biztosan nem. Ugyanis ostoba gyermeki fejjel még azt hittem, hogy aki mágikus praktikákkal éri el céljait az minden, csak nem feddhetetlen.
Egy szép máz vagyok, de belülről csak ürességet érzek.
Mondd csak, Zhender, te látod-e valahol a szép máz mögött
a végtelen sötétséget?
Nos, persze minden fenntartásom ellenére szorgalmas „diáknak” bizonyultam. Idővel belátja az ember, ha már a sorsán nem is tud változtatni, akkor legalább érdemes a kialakult helyzetből a lehető legtöbbet kihozni. A tudás még sose vált káromra, s rendemnél rengeteg olyan könyvhöz, régi fóliánshoz juthattam hozzá, melyekre egy Hölgy sose vethette volna tekintetét. Politika, számtan, vagy a világ összefüggéseinek mélyebb értelmezései… az efféle tudás becsületes, jóravaló asszonyok számára tiltott gyümölcs volt. Na és persze atyám is jó híreket kapott felőlem Zaukán keresztül, ami azért szintén nem volt éppen haszontalan. Így mikor is végre betöltöttem a tizenhatot, úgy döntött, megbocsát, és hazahívatott Quir-in-Maldor-ba.
Látszólag odahaza mindenki örömmel fogadott, én pedig igyekeztem minél inkább atyám kedvében járni, hiszen amikor jókedvű volt, mindig nagyon bőkezűen bánt a hozzá közel állókkal. És hát persze miért ne lennék én is benne ebben a családiasan szűk körben? Így bármennyire is viszolyogtam tőle, eljátszottam a szerető jó kislány szerepét.
Idővel én lettem a szeme fénye, büszkesége. Hiszen több utódja nem született, vagy legalábbis olyan nem, akit elismert volna magáénak… Eltelt egy év, kettő, s atyám fejében megfordulhatott, hogy még mindig nincs fiú örököse. Talán a kezdődő reuma, vagy az akkoriban kialakuló köszvénye késztette arra, hogy elgondolkozzon családja jövőjén. Bal szemének helye is, melyet – ahogy mondani szokta – az az „elf szuka” kapart ki, időről időre ménkű módon égett-viszketett neki, s ezáltal az egyébként is rémesen rigolyás ember egyre türelmetlenebbé, ingerlékenyebbé vált. Egyetlen dologban nagyon hasonlított anyámra… egyszerűen nem szívlelte se a papokat, se a gyógyítókat. Vagyis talán inkább nem bízott bennük. Inkább együtt élt majd fél tucat kórságával, amit maga kuruzsolt, mintsem hogy hozzájuk forduljon segítségért. Minden esetre úgy döntött, ha már az istenek nem áldják meg fiú örökössel, akkor majd intéz egyet ő magának.
Mondd, Zhender, emlékszel még arra,
amikor először találkoztunk?
A Lyr család régi riválisunk volt, birtokaik pont a miénk mellett terültek el. Atyám már régóta fente a fogát azokra a dús, felvidéki legelőkre, így hogy szomszédunk hitvese sajnálatos módon hirtelen elhalálozott, pont kapóra jött számára. Jakirte Lyr, a család feje idősebb volt, mint apám, foghíjas és kopasz. Amikor utoljára vendégségbe jött hozzánk annyira remegett a keze, hogy nem tudta megenni se a vacsorára felszolgált levest, se a desszertet, mely atyám különös humorának hála szintén folyékony állagú volt. Aztán megköszönte a finom ebédet, és ki akarta fizetni, mert azt hitte egy fogadóban van. Ennek ellenére már hat feleséget elfogyasztott, s úgy gondolta, még éppen beleférne egy hetedik.
Én ostoba, azt reméltem, hogy legalább egy aprócska kis beleszólásom lehet abba, kihez vagy mikor megyek férjhez. És ha már ezt a vén bakkecskét szemelték ki számomra, legalább várhattunk volna vele pár évet, hátha addigra meghal… Na most kockázni vagy kártyázni már sose fogok, mert ezzel bebizonyosodott, hogy nekem aztán nincs szerencsém. Atyám még testőrt is fogadott mellém, nehogy valaki csorbát ejtsen becsületemen, amíg el nem jő a nász napja.
Zhender igazán fess, nyúlánk ember volt. Ám a legkevésbé se elhanyagolható tényező vele kapcsolatban az, hogy fiatal. Atyám szerintem álmában se gondolta volna, hogy pont a testőrömmel fogok meglépni egy fülledt nyári éjszakán. Ami pedig a becsületemet illeti… mire megtaláltak és visszacibáltak Toronba már négy hónapos várandós voltam.
Nem tudom, atyámnak mennyivel kellett még megtoldania hozományomat ezután az apró kis malőr után, de végül is a vén bakkecske csak elvett, hiába köptem le mindenki szeme láttára az oltárnál. Drága rokonaim úgy tettek, mintha semmit se láttak volna… Egyedül Zauka volt az, aki nem fukarkodott lekeverni egy kiadós pofont a szertartás után. Először döbbent, majd dühös lettem, ám a körítés hallatán azonnal teljesen lehiggadtam. Zauka megragadta csuklómat, s addig nem engedett el, míg végig nem hallgattam. Tudatta velem, hogy atyám nem olyan ostoba, mint amilyennek hiszem, s már nem is egy fejvadász van úton, hogy kedvesemen elégtételt vegyenek a családomnak okozott anyagi károkért. Arra kért, legyek türelemmel, az idő mindent megold, s talán atyám is megfeledkezik engedetlenségemről, ha kellően jó magaviseletet tanúsítok.
Igazán sose értettem meg Zauka indítékait, hogy miért olyan türelmes hozzám… talán csak kiváló érzéke volt ahhoz, hogy egy életre hű szövetségeseket toborozzon maga mellé. Persze végső céljaiba azt hiszem, sose nyerhetek betekintést, lehet nem is Zaukának hívták, vagy nem is csak egy egyszerű famor volt… és persze nem is olyan felületes, mint hittem.
Sok időbe telik, mire rájön az ember,
miért olyan könnyű felkelni napról napra,
hogy miért másabbak a reggelek,
és miért tűnik könnyebbnek, elérhetőbbnek minden. Ki az, aki erőt ad nekünk az életben…
Ahogy teltek a hónapok, beigazolódott nevelőanyám sejtése, s apám majdhogynem teljesen megfeledkezett az ügyről. Vagy legalábbis nem volt kedve a kelleténél többet foglalkozni vele. Végtére is, megkapta, amit akart… Én pedig csendben tűrtem. Akármennyire is nehezemre esett, igyekeztem a jó feleség látszatát kelteni. Ám mindeközben Zhender-ről semmi hír nem érkezett. A legrosszabbtól tartottam, ám egyelőre nem mertem lépni. Azt hiszem, ha te nem vagy ott, bizonyára a Quiron-tenger mélyére vetem magam.
Egy gyönyörű kora-tavaszi reggelen találkoztam először veled.
Annyira apró voltál és törékeny, akár a tavasz első virágai, s ahogy először magamhoz öleltelek úgy nyávogtál, mint egy elveszett, csupasz kiscica. Emlékszem, sokáig képtelen voltam elengedni pici kis kezed, rövid ujjacskáid… hiszem, hogy létezik öröklét, s édes kis mosolyod mögött ott bujkál előző életeink hosszú, közös láncolata. Mert mi mindig is egyek voltunk.
Annyira szeretném látni, ahogy szép lassan felcseperedsz. Hallani első szavad, kísérni első lépteidet…
Ám ahova most megyek, nem tarthatsz velem.
Túlzottan is gyenge vagyok, képtelen arra, hogy feláldozzam magam, és végigéljek egy olyan életet, mint a nevelőanyám. Képtelen vagyok feladni egy boldogabb élet lehetőségét. Remélem a sors kegyes lesz hozzám, s hamar visszajöhetek érted.
Álmaimban mindig veled leszek…
Mondd, Zhender, te mit látsz, amikor rám nézel?
Én csupán arany tincseidet látom, az árvalányhaj fürtöket…
Az aranynak vajon milyen illata lehet?
A hangja van olyan, mint a zongora húrjai?
És ha egyszer megérintem, eltaszítod e majd kezem?
) felvételét, amit az előtörténetben említs meg, pár mondatban.
Egyébként csak megemlítettem, h ajánlatos lenne, illetve az ÚTK -ban számszeríjat adnak a bemutató boszinak. Itt szeretném megemlíteni még, h amit mondok egyáltalán NEM KÖTELEZŐ! csak szerintem ajánlatos. De ha nem csinálod, csináljátok, személy szerint soha nem szoktam KM-ként istent játszani. Ugyanúgy próbálom a karaktereiteket megmenteni, és jó játékot nyújtani mint azelőtt, csak nehezebb dolgotok lesz. És akkor be is fejezném ezzel a hegyibeszédem. 
bocs, elfelejtettem. Nos akkor nem is kell dobnod. Hogy kezdenél a játékban? 