Valahol az Ibara dűnéi között

[Shackallor]

K: Iymer Senton barát - az Aranykör lovagja
Esemény: I.fejezet - egy békés oázis
Helyszín: Al Hidema közelében, a moug törzs szállásterületének déli határán, egy falucskában,
Idő: a Pyarron szerinti 3691. esztendő tele, 2. nap reggele

Kisvártatva Karim hajlékának hűvösében ülsz törökülésben, öledben papír, melletted tintás tégely, kezedben lúdtoll. Ez utóbbit szorgalmasan kell forgatnod, ha lépést akarsz tartani vendéglátótok sebesen pergő nyelvével.

Mikor megérkeztetek, az öreg elöljáró hamar elhajtja a háztól népes családja igencsak kíváncsi természetű tagjait, majd bunn-cserje levével kínál benneteket.
Ezután a "tiszteletkörök" következnek a dzsad szokásoknak megfelelően: az öreg a gyógyító tudományotokat méltatja szép, hosszú körmondatokkal, míg Wentuss a vendégszeretetet magasztalva igyekszik viszonozni. Végül kezdenek a tárgyra térni, s Karim a tegnapi "kínos fogadtatás" miatt legalább ezerszer is bocsánatot kérve alkut ajánl.
"-A barátságotokért és nagylelkűségetekért cserébe minden kérdésetekre legjobb tudásom szerint válaszolok!"

Wentuss kérdez - terád marad az íródeák szerepe.
Jó óra hosszat is eltart, mire az öreg dzsad torka annyira kiszárad, hogy abbahagyja a beszédet; így végre te is megdörzsölheted és megmozgathatod zsibbadó kezed.
Akárhogy is: egy kicsit elszoktál már az ilyesmitől, hisz utoljára az iskolapadban kellett ennyit ennyire gyorsan körmölnöd.
Sebaj: a kapott információ ha nem is nagy durranás - tovább színezi a sivatagi életmódot folytató törzsek-nemzetségek életéről alkotot képeteket.
Wentuss somolyogva méregeti, ahogy "gyógyítgatod" a kezed.
-Ne haragudj - egész belemelegedtünk, és kicsit megfelejtkeztünk rólad, azt hiszem... Kárpótlásul kérlek, tégy fel te is pár kérdést a barátunknak, ha akarsz. - mondja végül (természetesen pyar nyelven.)
Ezenközben vendéglátótok visszaér, kezében kancsót és bögréket hoz:
-Igyatok, effendi, igyatok!.. Bőven van vizünk!

[Iymer]

(Iymer Senton barát)

Jegyzetelés közben igyekszem arra figyelni, hogy hogyan fogják fel a sivatagot az itt lakók. Vajon hasonlóan, mint mi? Nem hiszem. Mifelénk sűrűn vannak a "dolgok". Ha átmegyek a szomszéd faluba, az kb. egy fertályóra és a városok is olyan egy-két napi járóföldre vannak, minden mást, erdőt, utat, barlangot, házat legrosszabb esetben ezekhez viszonyítunk. Itt sokkal nagyobbak a távolságok és az idő is monotonabban telik. Hogyan mérik a távolságokat és az időt? Pontosabban hogyan gondolnak rá? Biztosan nem a mi fogalmainkkal.

Amikor végre vége a körmölésnek és letettem az írószerszámokat, megmozgatom a kezem, az ujjaim, de a derekam és a hátamat is. Becsukom az ujjaim, kinyitom. Egyszerre, majd egymás után. Hátrahajolok kissé, majd előre. Jobbra-balra fordulok. Végignézek az íveken: szép termés. Porzót ugyan nem hoztam, de ilyen melegben legalább a tinta gyorsan szárad, nem maszatolódik el.

- Hogy mit is kérdeznék? Teljesen elszálltak a gondolataim a jegyzetelés közben. Mikor és hogyan szedik a datolyát. Hogyan használják fel. Kiknek vannak a legjobb receptjei. Ilyenek, egyelőre.
- No meg persze az ősi nép, ugye. - jut eszembe, hogy miért is vagyunk egyáltalán itt.

A behozott vizet én is megköszönöm, kérek. Lassan, kis kortyokban iszom, nem akarom gyorsan kiizzadni, meg persze mohónak sem szeretnék mutatkozni.
- Tanulságos volt az előbbi beszélgetés, sokat segítettek. Nagyon szerencsések vagyunk, amiért ilyen nagylelkűen kalauzolnak bennünket ebben a világban. Mesteremmel váltottunk még pá szót és, ha megengedi, felmerült még néhány kérdés.
Váltok dzsadra, majd szépen sorjában teszem fel az eszembe juttt kérdéseket.
- Milyen a viszonyuk az Ősi néppel? Van egyáltalán valamilyen viszonyuk?
- Mikor találkoztak utoljára valakivel az Ősi népből? Milyennek látták? Ellenséges, rémült, semleges, ...?
- Milyen sűrűséggel bukkan fel közülük valaki? Hol? Ők jönnek és mutatják meg magukat vagy az emberek keresik őket, esetleg véletlen találkozások?
- Szerintük milyen helyen lakhatnak? Mit esznek? Mit isznak?
- Honnan tekintik a kékszeműek sajátjuknak a vidéket és honnan kezdve ismerik el az emberföldeket? Az emberek is így gondolják?
- Mit gondol, hányan lehetnek? Mit gondol, vannak-e nekik is kirurgusaik, vagy más khatifjuk?
- Mi rájuk akadhatnánk? A sivatagi vezetőinkkel? A falubeliek segítségével?
- Éreztek-e nagyobb feszültséget vagy valami nagyobb változást felőlük, mint "máskor"?
- Ki tudhat még erről a faluból? És a falun kívülről, mondjuk másik faluból?

[Shackallor]

K: Iymer Senton barát - az Aranykör lovagja
Esemény: I.fejezet - egy békés oázis
Helyszín: Al Hidema közelében, a moug törzs szállásterületének déli határán, egy falucskában,
Idő: a Pyarron szerinti 3691. esztendő tele, 2. nap

A nap lassan túlhalad a zeniten, és egyre közelít a látóhatárhoz.
A lábad zsibbad, a derekadat már nem is érzed, jobb kezed pedig mind sűrűbben szorul dörzsölésre, az írás okozta görcsöt enyhítendő.
Azonban az elhangzottak sok mindenért kárpótolnak.
Itt persze nem a direkt új információkra kell gondolni - ezekből az öreg kevéssel szolgál, s azok is inkább csak a "kép" teljesebbé tételére jók - sokkal inkább a gondolkodásmód, a szokások, a kultúra megértéséhez visz közelebb a beszélgetés. Mert igaz, hogy nem voltál eddig sem teljesen tájékozatlan a dzsadok népével kapcsolatban, ám tudásod javarészt városaik csavaros beszédű és észjárású, kalmárhajlamú lakóira terjedt ki, kiknek élettere a város, így lényegét tekintve nem sokban különböznek Dél más nagyvárosainak lakóitól.
Nem így a sivataglakók; s ha lehet így fogalmazni, akkor bennük a dzsad nép egy egészen más arcát ismered meg.

De haladjunk sorban.
A datolyát illető kérdésre először csak nevetés jön válaszul - vendéglátótok nem gondolja komolyan, hogy ti komolyan gondoljátok... De aztán csak beadja a derekát, és vagy egy órát magyarázza a datolya különféle felhasználási módjait.
Erről csak annyit, hogy egy, az oázisok közelében növő satnya fűféle gyökeréből nyert sűrű szirupfélével összekeverve sajátos ízű, zselészerű anyag lesz belőle, amit a kis gyerekek és az öregek fogyasztanak, főleg lepényre kenve...
S már itt kiütközik az a hihetetlen pragmatikus felfogás, amivel a sivatag lakói igyekeznek mind többet kihozni abból a kevésből, amit a sivatag és az isteneik adnak nekik.

A másik, az egész beszélgetést átható, igen szembetűnő dolog, hogy ez a népség sokkal egyenesebb és szókimondóbb, mint városi testvérei - bár azt azért meg kell hagyni, hogy ha történetekről van szó, vagy jelzőkkel kell valamit illetni, a bőven termő szóvirágoktól ők sem idegenkednek. És idegen tőlük az a fajta számító viselkedés, ami sajnos sok városi dzsad sajátja; vendégszeretete őszintének, szívből jövőnek és természetesnek hat, túl azon, hogy egyfajta bocsánatkérésnek is betudható.

Ezek az érzések, amik jól tapinthatóak - ám van még több, mi csak homályos sejtelemként jelenik meg, és valószínűleg több időt kellene velük töltened, hogy mibenlétüket kifürkészd.
Ám az jól érezhető, hogy az élethez és a halálhoz teljesen másként viszonyulnak, csakúgy, mint az, hogy az értékeket is mással, és főleg másként mérik.
S ami a fő: a tudás náluk nem csak hatalom - hanem maga az élet.

Az Ősi Néppel kapcsolatos kérdéskört elérve azonban érezhető, hogy kissé elbizonytalanodik.
- Galradzsának hála, nem tudok túl sokat arról a népségről... - mondja távolba révedő tekintettel - ...de amit tudok, szívesen megosztom veletek.
Valaha - úgy két emberöltővel ezelőtt - népem még nem ezen a vidéken élt, hanem innen napkelet felé. A sivatagban vándoroltunk mi is, mint a bayadi, a haszra, a kharami, vagy éppenséggel a fayuma... Persze tudtuk, hogy a szállásterületünktől keletre sok napnyi járóföldre kezdődik az Ősi Nép szállásterülete, de azon túl, hogy néhány regénk szól róluk, és azokban a Kékszeműek kivétel nélkül gonosz, vérnősző fattyak, nemigen tudtunk róluk semmit.
Senki nem látta őket; csak nagy ritkán, legeltetés közben leltük megy egy-egy romos, furcsa alakú nagy házuk romját, ám khatifjaink tabui legtöbbünket távol tartották attól, hogy belépjenek oda.
Aki meg kincsekre, tudásra vagy hírnévre áhítozva mégis belépett, többet nem került elő. Darabokban sem...
Szóval nemigen bolygattuk a múltat.

De a sivatag változik: a homok csak eltakarja a dolgokat, de nem tünteti el...
Állítólag a kharamikkal kezdődött, akik tőlünk is keletebbre, azokon a gyilkos pusztákon éltek, mit ti Mélysivatagnak ismertek. Egyszerre csak felkerekedtek, és minden nemzettségük elhagyta a szállásterületét, hogy máshol keressen új hazát magának.
Ez úgy kétszer száz esztendeje lehetett; hogy miért történt, azt pedig meglehet, hogy ők sem emlékeznek már...
Gyermek voltam, mikor reánk került a sor.
Emlékszem, hogy keleti nemzettségeink ismeretlen rémekről suttogtak. Emberforma, kékszemű lényekről, kik a kék hold fényénél támadtak sátraikra, és válogatás nélkül megöltek vagy elhurcoltak asszonyt, férfit és gyermeket...
És aztán nyomtalanul eltűnnek a homokrengetegben.
Ahogy az már lenni szokott, hittük is, meg nem is - de aztán a támadások egyre szaporodtak, és egyre több áldozatot követeltek.
Egyesek megpróbáltak ellenállni - és ugyanúgy rajtavesztettek, írmagjuk sem maradt.
A nemzettségfők és a khatifok tanácsot ültek. A döntés hamr megszületett: elvándorlunk.
Azóta élünk itt.
Nem emlékszem mindenre, hisz jóformán karon ülő voltam, s az emlékezetem is igen megkopott azóta; de ha vágytok még válaszokra, hát él Mersa Matruhban egy khatif, aki már akkor is a népem szolgálta, mikr e dolgok megestek.

Az öregen látszik, hogy felindult és eléggé el is fáradt.

[Iymer]

(Iymer Senton barát)

A datolyára adott válsz előtti nevetést előbb nem értem, majd megértő félmosollyal nyugtázom, hogy értem én, hogy gyenge a fedősztori, de ezúttal azért tényleg van benne valami. A tényleges válaszának azért örülök, az előbbi körmölésben akárhol is tartottam, egy újabb ívre jegyzetelem az elhangzottakat. Azt azért remélem, hogy talán mással is tudunk erről szót váltani, így - no meg papírtakarékosságból és a figyelmem fenntartása érdekében - maradnék csak a címszavaknál, aztán majd talán kiegészítem mással, máskor.

De át is térünk a jövetelünk igazi céljára. Régi történet, így az elhangzott konkrét információk mellett fontosak lehetnek az érzések is, hogy akkor hogyan élték meg az eseményeket. Csak sajnos minden mesélés alkalmával az érzések változnak a legtöbbet.
Amikor a keleti hazájukat említi, mesteremmel együtt én is követem Karim tekintetét, mintha mi is látnánk magunk előtt a régvolt szebb időket. De miért is a régvolt idők a szebbek?
Amikor viszont szóba kerül Mersa Matruh, felvont bal szemöldökkel a mesteremre pillantok. Szerintem ő is úgy gondolja, hogy oda kell mennünk, de azért jó volna látni az arcán.
<Hmm-hmm. Akkor ennyit a datolyáról? Meglátjuk.>

<Ezek után akkor még kérdés számomra, hogy miért mondta, nem lepi meg, hogy a kékszeműek népéről akarunk érdeklődni. Van pár ötletem, de jó lenne, ha ő mondaná ki.>
Amikor az öreg befejezi, még eszembe jut pár kérdés, de látva az állapotát, mégsem teszem fel.
- Nagyon köszönjük a válaszokat, effendi Karim! Segítséged nélkül még mindig csak homályban tapogatóznánk, de így biztos útra fogunk jutni. Reményeink szerint, mindkettőnk legnagyobb hasznára.
Összerakom a felszerelésem és a papirosokat (igyekszem nem maszatolni), majd várok a mesteremre. Ha feláll, igyekszem vele együtt tenni (nem lenne illendő előbb felállnom, de amikor feláll, nekem ülve maradnom sem). Illőn elköszönünk, majd kint igyekszem belekarolni a mesterembe, hogy ezúttal - tőlem telhetően, finoman terelgetve - olyan pályát fusson be, aminek a végén a szállásunk van - hacsak nem lesz valami út közben. Várom, hogy ő mondjon valamit, vagy legalább kérdezzen, aztán majd ráérek arra terelni a beszélgetés fonalát, ami engem - is? - izgat.
<Mersa Matruhba vezető kell. Hadik vagy ismeri, vagy nem, de van egy olyan érzésem, hogy ha ismeri is, nem szívesen menne oda.>
<Ha viszont mi elmegyünk a mi dolgunkra, jó eséllyel Hadik is el fog menni a sajátjára. Az pedig két dolgot jelent: egyrészt fizetni kell neki, másrészt pedig hogy fogunk mi innen, vagy épp Mersa Maruthból hazajutni?>
<Meddig lesz meg Karim törzse khatif nélkül? Néhány hét innen nem tűnik soknak, de ki tudja.>

[Shackallor]

K: Iymer Senton barát - az Aranykör lovagja
Esemény: I.fejezet - egy békés oázis
Helyszín: Al Hidema közelében, a moug törzs szállásterületének déli határán, egy falucskában,
Idő: a Pyarron szerinti 3691. esztendő tele, 2. nap este

Mestered szótlanul baktat melletted. Szemmel láthatóan mélyen a gondolataiba merült, így igencsak rá van szorulva segítő kezedre.
Nem nehéz kitalálni, hogy mi járhat a fejében...

A nap már eltűnőben van a nyugati dombok mögött, mikorra alkalmi szállásotokra érkeztek. A gyérülő fényben körbenézve láthatod, hogy az itt hagyott dolgok nem egészen úgy vannak, ahogy hagytátok őket...

Valaki - vagy valakik - jártak itt, mialatt ti a falu vezetőjénél időztetek.

A szemét és a por nagy részét kisöpörték, és két szalmazsák is került - a reggel úgy hagyott fekhely pokrócai most már ezeken nyugszanak, gondosan elrendezve. A szemközti falhoz tolva alacsony asztalka áll, melyen szépen sorba rakva pihennek az itt hagyott felszerelések. A helyiség közepén kialakított tűztér mellett némi tűzifa és valamiféle lapos korongszerűség van felhalmozva. Ezek mellé másik alacsony asztalkát állítottak, amire kisebb-nagyobb csomagoka helyeztek el.

Wentuss, ha látja is ezeket a dolgokat, nemigen törődik velük.

[Shackallor]

Aquil-am’-Samir El’ Fayruz
P. sz. 3691 telén Al Hidema délkeleti határvidékén, a Mélysivatag peremén

A rekkenő hőség kezd alábbhagyni - így te is felkerekedsz, hogy kikászálódva árnyékvetőd alól tovább folytasd az utad.
Ahogy felegyenesedsz, a beléd plántált reflexnek engedelmeskedve azonnal körbekémlelsz.
A Mélysivatag errefelé sziklás-köves pusztának adja át a helyét; homokdombjait pedig érdekes alakú hatalmas sziklák, néhol egy egy vízvájta gödör és köves sík váltja fel, melyen azért itt-ott megterem némi szúrós bozót, kaktusz vagy kóró.
Ezzel együtt nincs sok látnivaló.
Hála legyen ezért a magasságos Galradzsának...

Abu Baldek Shibarában járva úgy esett, hogy a kelleténél hamarabb ürült ki az erszényed - így kénytelen voltál munka után nézni. A fogadód rosszarcú tulaja (aki nem mellesleg afféle összekötő is volt, vagy felhajtó, ha úgy tetszik; és akinek a szállásért és az ételért cserébe kénytelen voltál egy, a Mélysivatag templomában lelt ódon, vertarany karkötőt adni) levonta a személyeddel kapcsolatos kézenfekvő és szemmel látható következtetéseket. Kölcsönösen előnyös üzletet kötöttetek egymással - és te csakhamar szokás szerint egy kis csapat idegen élén tartottál Észak-Északkeletnek.

Az ösztöneid már az első találkozásnál riadót fújtak. Pedig az idegenek - egy idős tudósféle, egy fiatal inasforma legény, meg két marcona, hegesképű zsoldosféle - teljesen átlagosnak mondható idegenek, teljesen átlagosnak mondható célokkal.
Persze hogy ők is ódon templomokat meg ősi romokat kerestek.
De ezek az emberek valahogy... Mások voltak.
Akkor még nem tudta volna megmondani, hogy miért. Csak érezted.
Persze próbáltad elhessegetni magadtól ezt az érzést.
Hisz "nyerő szériában" voltál, így méltán bízhattál az istenek kegyében.
Pedig hallgatnod kellett volna az ösztöneidre - akkor nem kéne aggódnod, hogy mikor tűnnek fel a láthatáron a cserbenhagyott megbízók...

Kezdetben persze jól alakultak a dolgok. Csak az zavart kissé, hogy ezek az alakok olyan messzire Keletre tartanak, be mélyen a sivatagba, ahol te még sosem jártál.
Aztán, hetekkel az indulást követően, megérkeztetek végre.
Az ősi, nem emberkéz építette épület - talán templom, vagy efféle? - romjait egy oázis rejtette. Ha ugyan rom volt egyáltalán...
Óvatosságból az oázison kívül vertetek tábort. Valahogy nem volt bizodalmad a furcsa, négyszög alapú, hegyes tetejű építményben.
Az éjszaka csendesen telt. Talán túl csendesen is. Utasaid hamar nyugovóra tértek a sebtében felvert sátorban, csak az egyik testőr állt őrt, mint mindig.
Csak a szél neszezett az egyre hűlő homok felett - és téged csakhamar elnyomott az álom.

Kék hold kelt álmodban melynek acélos fényénél tőrt markoló kezet láttál, mi épp lecsapni készült rád.
Izzadtan riadtál.
Pár minutumig még nem tudtad eldönteni, hogy amit most látsz, az az álom vagy az ébrenlét világa e - aztán megláttad a feléd surranó alakot.
Görbe tőr volt a kezében.
Nem volt túl sok időd gondolkodni. Csak két választásod volt: harc vagy menekülés.
Nem vagy gyáva ember, de a harc esélyei nem neked kedveztek - így maradt a menekülés.
Ez két napja volt - azóta futsz.

Eddig nem volt jele annak, hogy bárki is üldözne, de ez természetesen nem jelent semmit.
Tovább kell menned.

x x x

Órák óta ügetsz Délnyugat felé. Szándékosan kerülöd a civilizációt: ott az esetleges üldözőid lennének előnyben. Ez itt viszont a sivatag. A te otthonod.

A forróságtól remegő horizonton egyszerre lebegő pontokra leszel figyelmes, melyek kis magasságban köröznek. Nem is kell közelebb menned, innen is tudod, hogy köröző keselyűket látsz, pontosan arrafelé, amerre tartasz, úgy három mérföldnyire.

[Feltimore]

A távolban köröző dögevő madarakról egy reflexszerű gondolat fut át a fejemen....

"Nocsak, egy újabb eltévedt szerencsétlen lelte halálát? (Vagy a nap melegébe pusztult bele, vagy valaki(k) által halt.) Az kizárt, hogy az üldözőim legyenek, még ha találtak is egy másik vezetőt lehetetlen, hogy már annyira előttem legyenek, hogy csapdát állítsanak.
De az is lehet, hogy megtámadtak egy erre felé járó karavánt és talán maradhatott túlélő. Lehet, hogy meg kéne néznem közelebbről is... Mindenesetre felkészülök a legrosszabbra is hátha valaki más próbálna tőrbe csalni. Sose lehet errefelé túl óvatos az ember. Vagy barát, - vagy ellenség."

Újra körbekémlelek és megbizonyosodok róla, nem csapda-e. Ha nem találok semmit gyanúsnak, felhúzom az ideget az íjamra, majd egy nyílvesszőt is előkészítek - ha esetleg szükség lenne rá.
Bár nagyobb az esélye, hogy csak holttesteket fogok találni, egy kicsit megsürgetem Mo'nint, hátha van még valaki aki segítségre szorul, majd elindulok a madarak irányába...
Menet közben folyamatosan figyelem az úticélomat és környezetét, bármilyen gyanús jel után kutatva....

[Shackallor]

Aquil-am’-Samir El’ Fayruz
P. sz. 3691 telén Al Hidema délkeleti határvidékén, a Mélysivatag peremén

Ügető tevéd nyergéből elég jól belátod a terepet - és amennyire meg tudod ítélni, nincs gyanús körülmény. Persze a dögmadarakat leszámítva...
Magát a helyszínt - mivel egy szél vájta mélyedésben fekszik - azonban csak kétszáz lépésnyi távolságból pillantod meg.
Homokkő szurdok tárul a szemed elé, melynek nagyjából a mértani közepén egy természetes vályúszerüségben víz tör a felszínre. Az egész szurdokban "dúsan" nő a fű, sőt, egy-két kisebb bokor zöldell a medence mellett.
Ebben a kis miniédenben most holttestek hevernek - szám szerint öten. A fegyvereik mellettük, törötten és véresen; a kiontott vér pedig már száraz, fekete folt a testek mellett.
A keselyűk némelyike már leszállt - ám jöttödre a maguk esetlen módján ismét próbálnak a levegőbe emelkedni, hisz tudják: ha elmész, ők ismét visszatérhetnek és nekiláthatnak a lakomának.

Aztán az egyik "hulla" mintha megmoccanna...
Persze lehet, hogy csak a szemed csalt meg, elvégre a meleg, a vidék pora, és a keselyűk is mind mozognak...
De akkor is, mintha az egyik hátán fekvő holttestnek megmozdult volna a karja, hogy vakon és szinte bénán is a fegyvere után tapogatózzon...

[Feltimore]

( Aquil-am’-Samir El’ Fayruz )

Amikor meglátom ezt az aprócska kis zöld szigetet, csak átvillan a gondolat a fejemen, hogy mily gyönyörű dolgokat képes létrehozni a természet... Aztán persze amint meglátom a hullákat ez a gondolat gyorsan elszáll és elkezdem ránézésből méregetni a holttesteket, hátha találok rajtuk valami ismertetőjelet.
"Talán ők is sivataglakók, utazó kereskedők, banditák, ne adj isten kalandorok... "

Feltűnik viszont, hogy nincsenek itt az áldozatok hedzsinjei.

"Ez azt jelenti, hogy vagy elkóboroltak az állatok - Amit kötve hiszek mivel minek mentek volna el, ha itt van víz is, meg fű is. Még ha csak ijedtségből futottak volna el egy idő után vissza kellet volna jönniük az előbb említett ok miatt. - vagy valaki(k) elvitték őket a holtak felszerelésével együtt. Vagy... Az is lehet, hogy ez egy mesteri csapda... ááá bár nem hinném a dögevők tényleg csak a halottakra jönnek. Ha csak idefeküdtek volna majdnem egy napja mozdulatlanul kellene heverniük. No meg az a sok megszáradt vér..." - Úgyhogy marad az a teória, hogy banditák végeztek velük, vagy éppenséggel ők maguk voltak a banditák.

Néhány lépést haladok a füvön majd megállítom M'onint és leszállok a hátáról. Az íjamat a hátamra akasztom, helyette jobb kezemet a jatagánom markolatán tartom, csak a biztonság kedvéért. A hozzám legközelebb eső hullát a lábammal kicsit megpiszkálom, csak hogy lássam biztos kiszállt-e már belőle a lélek. Ha mozdulatlan, kicsit közelebb hajolok hozzá és közelebbről is megvizsgálom. Amikor már pár másodperce ezt csinálom, észreveszem, hogy az egyik "hulla" bizony megmozdult....

Pár pillanatig mozdulatlanná dermedek majd óvatosan odamegyek hozzá és megbizonyosodok arról, hogy nem csak a szemem káprázott-e.
Ha látom rajta, hogy él akkor először is a fegyverét kicsit odébb lököm, nehogy összetévesszen azokkal akik megtámadták és még ő próbáljon megtámadni engem.
Fölé hajolok, a kulacsomból egy kis vizet csepegtetek az ajkai közé, majd elkezdek beszélni hozzá dzsad, majd közös nyelve. (Persze közösül csak akkor ha az illető nem értette meg a dzsad nyelvet.)

-Hé! Kik tették ezt veletek? Mi a neved?

[Shackallor]

Aquil-am’-Samir El’ Fayruz
P. sz. 3691 telén Al Hidema délkeleti határvidékén, a Mélysivatag peremén, egy kis természetes itatónál

Gyakorlott szemeid nem kerülik el azok a fontos részletek, melyek alapján könnyűszerrel választ adhatsz a saját kérdésedre: ezek az emberek valószínűleg egyszerű pásztorok voltak.
A nézelődésben mindössze az zavar kissé, hogy hedzsined - természetesen az idomításából adódó "gátakat" nem áthágva - finoman a tudtodra adja, hogy ő biza szomjas. Vagyis lassan megpróbál odasomfordálni az ínycsiklandozó vízzel teli medencéhez.
Aztán, mikor lekászálódsz a hátáról, ő egyből kihasználja ezt, és elindul a vályú felé...

Állatokat nem látni sem közel, sem pedig távol. Sem hedzsint, sem mást. Csakúgy hiányzik - ha volt egyáltalán - ezeknek az embereknek a mindennapi élethez szükséges felszerelése (edények, tüzelő, sátor, vizes tömlők, miegymás...)

Az általad elsőként vizsgált test biztosan halott - közelebbről megnézve jól látszik, hogy számára egy hegyes tárgy jelentette a véget, mikor átjárta a mellkasát. Mikor megmozdítod a lábaddal, zöldes színű, hatalmas döglegyek szállnak ki a szájából...

Nem így a második test.
A hátán fekszik, így mikor közel érsz hozzá, láthatod, hogy egy fiatal férfi az; szinte gyermek még. Viszont egyértelműen életben van - ám a hasánál teljesen vérben ázó ing nem sok jót ígér...
Amikor fölé hajolsz, a fickó próbálja kinyitni a szemeit. Ez nagyjából akkorra, mire egy kis vizet adsz neki, sikerül is.
Cserepes ajkai szivacsként nyelik a vizet - miközben tekintete a tiédet keresi...
-Atyám!.. Ne haragudj... - rekedt és gyenge a hangja, mikor megszólal - ...Hirtelen ütöttek rajtunk... Már vártak ránk: csak így lehetett... Mindenkit megöltek! Szomjas vagyok... És olyan hideg van...
Látszik rajta, hogy jelentős erőfeszítésébe kerül a beszéd - egy kis idő elteltével mégis folytatja.
-Én próbáltam! Hisz ettől függ a falu sorsa!.. De akkor az egyik bandita megvágott... - jobb keze erőtlenül a hasára szorul - Kérlek, atyám, tégy valamit!.. Tedd jóvá a hibánkat... Óvatosabbnak kellett volna... Kérlek, hozd vissza...
Az utolsó szavakat már csak suttogva erőlteti ki ajkain.

[Feltimore]

(Aquil-am’-Samir El’ Fayruz)

A lábammal kicsit megmozgatom az első testet, mire döglegyek szállnak ki a szájából. Nem mintha nem láttam volna már ilyet, de azért az efféle látványtól enyhe, sajnálattal vegyes undor tör rám.

Ezek csak egyszerű emberek voltak nem érdemelték meg, hogy így végezzék.

"...Na jó nincs mitől félnem ez nem csapda - ezek a szerencsétlenek tényleg halottak...." A kezemet leveszem a kardom markolatáról. "Mégiscsak jobb félni mint megijedni..."

A haldokló fiú szavait figyelmesen végighallgatom, majd amikor az utolsó szavakat is elmondja egy gyors pillantást vetek a hasi sérülésére - bár én is tudom, hogy valószínűleg pár percnél tovább már úgysem húzza. Adok neki még egy kis vizet hátha az ad neki némi erőt, hogy pár szót mondjon még, majd újra kérdezek.

-Rendben segítek, de maradj még itt egy kicsit! Tudom, hogy szenvedsz, még a beszéd is kínokkal jár, de muszáj, hogy mondj még valamit! Merre van a falud? Hogy hívták atyád? Mit hozzak vissza? Elég ha szavakat mondasz!

Válaszai után (ha egyáltalán válaszolt szegény) elkezdek gondolkodni hátha ismerhetem-e azt a falut amit utolsó szavaival említett.
Felállok a test mellől majd nyugtázom, hogy hátasom lelkesen issza az éltetű vizet. Jól is teszi, valószínűleg szüksége lesz az erejére...
Azért azt le ellenőrizném, hogy nincs-e hulla a vízbe, nehogy hedzsinem mérgezett vizet igyon.

"Szóval eddig azt tudom, hogy valakik kelepcébe csalták ezeket az embereket...Azt is tudom, hogy nem egyszerű rajtaütők voltak akik bárkit aki erre jön megtámadnak, hanem tudták, hogy volt ezeknél valami fontos... Jobb lesz ha alaposabban megvizsgálom ezt az oázist, hátha tudhatok meg valami érdekesebb információt."

Így is teszek, hisz nem hiába tanultam meg a hátramaradt nyomokból olvasni. Főként arra utaló jeleket keresek, amik arra következtethetek, hányan lehettek a banditák, volt-e aki megsérült, merről jöttek, merre mentek.
Miután ezzel végeztem, a lábuknál fogva megfogom a hullákat, és az oázison kívülre húzom őket és egymás mellé helyezem a testeket.

"...Nem engedhetem, hogy beszennyeződjön az oázis...."

Nem akarok a dögevő madarak szintjére lealacsonyodni, de a fiú testét (akivel beszéltem) elkezdem átkutatni, hátha találok valami olyan tárgyat amivel bizonyíthatnám az apjának, hogy az ő fiát találtam meg. Egy nyaklánc, gyűrű, fülbevaló akármi. Ha nincs semmi akkor pedig az arcát vésem az emlékezetembe.

Egy dolog azért szöget üt a fejemben: "... Pontosan mi lehetett az a nagyon fontos dolog amit néhány pásztorra bíztak? Miért nem a falu harcosait küldték? Na majd még ezt is kiderítem..."


Még elmormolok pár gyászoló szót a testek felett, majd elkezdek morfondírozni a következő lépésemen....



//Off: Érzékelés 18, nyomolvasás 4. Mindenesetre dobálóban kidobom a próba eredményét, hátha kérnél próbát. //
//Edit - Off: "Samir használja tudását és tapasztalatát " Ez már a legelső körbenézés próbája volt? (testekről leolvasott információ) //

[Shackallor]

Aquil-am’-Samir El’ Fayruz
P. sz. 3691 telén Al Hidema délkeleti határvidékén, a Mélysivatag peremén, egy kis természetes itatónál

A fiú az újabb adag víztől mintha új erőre kapna; tán még a tekintete is tisztul valamelyest.
A sebét száradó vérrel átitatott inge fedi; ám ahogy megpróbálod felszabadítani a hasát, hogy megnézd a sérülést, pergő, lemezesre száradt vért hullajtva mindenfelé, könnyen szakad.
A seb maga ugyan randa - a hasat szinte teljesen átszeli egy széles vágás - plusz a szerencsétlen fiú bizonyosan sok vért is vesztett, és pillanatnyilag nincs jó bőrben.
Ám ahogy hálásan kortyolja a vizet, az is látszik, hogy egyenlőre eszében sincs meghalni.
Legalábbis úgy tűnik...
-Köszönöm... Akárki is vagy... Segítened kell!.. A jószág - nélkülük éhen vész... A falu. Nem messzire van itt... Egy oázisban napnyugatra innen! Az apám és a nagyapám...
Ismét elfogy az ereje, hosszú ideig piheg csak, annyira kifáradt.

A vízben nem úszik semmi, ami nem oda való. Nem kell különösebben ellenőrizned - látod onnan is, ahol állsz.

Míg a fiú piheg, úgy döntesz, körülnézel. Néhány perc eltelik, mire végzel, ám az eredmény elég egyértelmű, és ami azt illeti, magáért beszél.
Napnyugat felől úgy egy napja egy kisebb kecskenyáj érkezett ide a pásztoraival. A támadóik, akik körülbelül kétszer annyian lehettek, már itt várhattak rájuk, és lesből csaptak le a pásztorokra. Ezután egyszerűen elhajtották a nyájat és a pásztorok két hedzsinjét, és napkeletnek, a sivatag felé távoztak.

A vizsgálódásból és morfondírozásból a fiú riaszt meg.
Ugyanis egyre hangosabban téged szólongat.

//Igen. Tettem egy kultúra próbát - és leírtam az eredményét.//

[Feltimore]

(Aquil-am’-Samir El’ Fayruz)

Bár elsőre nagyon rosszul nézett ki a sebe, kezdek reménykedni benne, hogy rendbe jöhet még. Legalább ő megmaradt a pásztorokból...

"...Szóval a kecskéikről beszél? Végülis logikus... Ha nincsen jószáguk akkor nincs mit enniük - a jószágra meg a pásztorok vigyáznak nem pedig a harcosok. Látszik kicsit hatottak rám a közelmúlt történései és sokkal gyanakvóbb lettem... "

A nyomolvasást éppen befejezem és levonom a következtetéseket amikor újra meghallom a fiú hangját. Gyorsan oda megyek hozzá, és persze újra a kulacsomért nyúlok, hogy vizet adjak neki.

- Tessék, igyál nyugodtan van vizünk bőségesen! Ha úgy érzed, élelmet is adhatok, de csak gyümölcsöm és már megszáradt kenyerem van. - várok pár pillanatot a válaszára és miközben iszik folytatom - Egyébként engem Samirnak hívnak. De szólíts Fayruznak, a legtöbb sivataglakó csak így hív. - Arcom elől elhúzom a kendőt, hogy ne csak egy titokzatos szempár legyek a számára -Vándor vagyok, és azt hiszem nagy szerencséd van, hogy épp errefelé kószáltam.

Mivel ő hívott engem újra, gondolom van valami mondanivalója, azt végighallgatom, majd utána azt kérdezem, hogy:

- Mit gondolsz talpra tudnál állni? Jómagam nem értek a gyógyításhoz, de a hedzsinem hátán vissza tudnálak vinni a faludba, ott pedig a khatif majd rendbe hoz. Nem is beszélve arról, hogy nemszívesen hagynálak itt egyedül amíg segítségért megyek.