Történelem
A terület első ismert lakói, az erv bevándorlás elől a partvidékről ide menekült ryeki maradványnép tagjai, a shiruadák voltak. Ők a démonokkal paktáló szerafista uralkodóik igája alatt fejlett, öntözésen alapuló kultúrát hoztak létre a Siel folyó völgyében a Hetedkor elején.
A ma keleti barbárokként ismert népcsoport – vagy ahogy magukat hívják, a ramagar nép – a Pyarron szerinti IV. század elején érkezett Ynevre a Keleti-óceán szigetein fekvő őshazájából. Elvándorlásuk okára csak legendáikban találhatunk magyarázatot.
Az eredetileg négy törzsből álló nép először a Sinemos-tenger déli partját vette birtokba. A törzsek mindegyike saját védistenétől származtatta és nevezte el magát. A tengerpart meghódítása után kezdetben a parti államokat sarcolták és a kereskedőhajókat fosztogatták előszeretettel. Rablóportyáik során még a Quiron-tenger nyugati medencéjébe is bemerészkedtek gyorsjáratú evezős hajóikkal, mígnem száz év után Toron megerősödésével meghátrálni kényszerültek.
Ekkor kezdtek a szárazföld belseje felé vándorolni. Elsőként Ymdoll törzse indult útnak, és így először ők találták szembe magukat a medence hatodkori eredetű lakóival. A shiruadák mind fegyvereik technikájában – a barbárok fegyverei ekkoriban még bronzból, kezdetleges módszerekkel készültek –, mind mágikus hatalomban erősebbnek bizonyultak. Ymdoll törzsét kis híján kiirtották, s a szerafisták démoni szövetségesei idegen síkokra száműzték magát Ymdollt is. A következő hullámban a megmaradt három törzs már egyszerre özönlött be a medencébe. Évekig tartó harcok során többszörös számbeli fölényüknek köszönhetően lassan, de biztosan szétverték a shiruadák seregeit. Székvárosukat, Xirs Talwunt felégették, szentélyeiket lerombolták, a papkirályokat felkoncolták, majd fölosztották maguk között az elfoglalt területeket.
Ám a győzelemért nagy árat kellett fizetniük. Sok tízezren vesztek oda a démonok elleni csatákban, isteneik meggyengültek, az eredetileg elkülönült törzsek lassan elkeveredtek. A shiruadákkal folytatott háborúk emléke mindmáig él a keleti barbárok között; sok mondájuk szól ezekről az időkről, s démonűző szertartásaik még ma is közkedveltek. Xirs Talwun romjai Kavarkas területén tiltott, átkozott helynek számítanak, ahová egyetlen ramagar sem merészel belépni.
A legendák szerint a szerafisták átka hintette el a barbárok közt a viszály magvait is. Tény, hogy a háború után a hadurak mindegyike igyekezett híveinek és harcostársainak a legkedvezőbb területeket megszerezni, és ez köztük máig tartó háborúskodásra adott okot. Egyszersmind megteremtette azokat a többé-kevésbé stabil határokkal rendelkező, veld’ramoknak nevezett államalakulatokat is, amelyeket egy-egy nagyhatalmú hadúr – közös nyelven, hibás kifejezéssel kán vagy a barbárok nyelvén veldar – és leszármazottai uralnak. A kánságok mind a mai napig alapítóik nevét viselik, és az adott területen élő barbárok is a névadó hadúrtól származtatják magukat, vagy legalábbis olyan ősöktől, akik az alapító oldalán harcoltak annak idején.
A Gro-Ugonból túlnépesedés miatt elvándorolt orkok – a Kacagók és az Irtóztatók törzsének portyázó- és pária-nemzetségei – a P.sz. 3100-as években jelentek meg az északi tengerparton, ahol legyűrték az akkorra már csak magányos kereskedőhajók kifosztásából élő veld’ramokat, és azóta is folyamatosan fenyegetik a három északi kánságot: Orriest, Lielrogát és Taulragát.
Társadalom
A keleti barbárok ma szilárdan kezükben tartják az egész Siel-medencét, a Hapinla-fennsíkot, keleten a Visneve síkságát és az óceán partvidékét. A nyugatabbra elhelyezkedő kánságok lakói kapcsolatba kerültek az újonnan létrejövő városállamokkal, népük elkeveredett az ottani emberekkel, többé-kevésbé civilizálódtak; néhány part menti városállam, például Ladakh vagy Maddok eredetileg keleti barbár veld’ramként alakult meg. Mások, elsősorban a Kesdan-hegység kánságai – például Meldakan – a területükön lévő aranykincs bányászata révén gazdagodtak meg, és az ide érkező bányászok terjesztették el közöttük a sinemosi tengermellék kultúráját.
Igen sok tanúsággal bír egy Andal nevű, pyarroni származású misszionárius élete, akinek sikerült megtérítenie az egyik veld’ram népét; bár ehhez kissé el kellett torzítania a pyarronita tanításokat. A látványos siker feletti öröm igen hamar alábbhagyott, mikor a frissen megtért veldar Uwel nevében harcba vitte népét Dél-Quironeia part menti országai ellen, mivel annak idején néma közönnyel viseltettek hatodszülött fiának halála iránt (a hevesvérű ifjút Hesterdan egyik kikötői csapszékében szúrta hátba egy narvani matróz). A ramagar hadak végigdúlták a partvidéket, majd dühük csillapodtával – és zsebük megteltével – egy részük Rowonban telepedett le, ahol a fekete hadúr zsoldjába állva szolgáltak alapul egy később legendás hírű hadsereg kialakulásához. A pyarroni misszionárius további sorsáról nem szólnak a regék; a keleti barbárok egyik törzsének utódai azonban mindmáig Szent Andalhoz fohászkodnak csatáik előtt.
A többség azonban megőrizte hagyományait, köszönhetően többek között annak, hogy a pyarroni vallás sohasem tudta megvetni a lábát a ramagarok között. Az ősök tisztelete a keleti barbár hitvilág fontos eleme; családfáját minden valamirevaló harcos egészen az istenekig vissza tudja vezetni. Értetlenül állnak tehát az új égi hatalmasságokról prédikáló idegenek előtt, akiket, mint minden külországi varázstudót, eleve bizalmatlanul fogadnak. Szerencsésnek mondhatja magát az a pyarronita misszionárius, akit csak egyszerűen elkergetnek, és nem jut a hajdanvolt shiruada papok sorsára.
A ramagarok egyesítésére tett törekvések állandóak. Ősei dicsősége alapján minden veldar magának követeli az egész nép feletti uralmat. A hatalmasabbaknak néha sikerül gyengébb szomszédaikat maguk mellé állítaniuk – főleg a rablással kecsegtető zászlóháborúk közeledtével –, és viszonylag népes sereget toborozniuk. Ezekből a veldarokból válhat azután a keleti barbárok Hadura. A tartós egyesítésre azonban eddig még senkinek sem adódott lehetősége; a Fekete Lobogók sűrűn bekövetkező veresége egyben a mindenkori Hadúr bukását is jelentette, szövetségesei ellene fordultak, és kezdődött minden elölről.
A ramagarok többnyire nagycsaládi közösségek köré szerveződő falvakban élnek. A nagyobb, palánkvárakkal körbevett erősségek, a veldarok vagy nemzetségfők szálláshelyei legfeljebb egy kisebb városnyi barbárnak adnak otthont. Egy átlagos faluban ötven-száz fő él, akik többségében távoli rokonságban állnak egymással. A falu körüli földek az egész közösséghez tartoznak, ezeken az asszonyok végzik a munkát. A férfiak vigyáznak az állatokra, és nagyobb csoportokba szerveződve olykor több hétig tartó vadászatokra, esetleg rablóportyákra indulnak a környező erdőségekben vagy veld’ramokban. Az ilyen csapatok parancsnokai közül kerül ki egyszersmind a falu vezetője is, már ha sikerül tisztességben megöregednie, és kivívni tetteivel az egész közösség megbecsülését.
Általában tucatnyi falu tartozik egy nemzetségfő parancsszava alá. A nemzetségfők már közelebbi rokonságban állnak a veldarral, háború esetén ők a seregek parancsnokai. A veldar földsánccal vagy rönkfallal megerősített településeken rendezi be az udvartartását; tanácsa nemzetségfőkből, tekintélyes vénekből és sámánokból áll. A trónja örökletes: az elsőszülött fiút illeti, de különleges esetekben a tanács mást is kijelölhet, akit a származása és tettei alapján méltónak talál rá.
A barbár hadszervezet alapját az egyes falvak férfiaiból álló portyázó-vadászó csoportok képezik. Az ifjak ezekben a csoportokban tanulják ki a fegyverforgatás és a vadászat mesterségét. Teljes jogú harcossá csak akkor válnak, ha megfelelnek a csapat vezetője által meghatározott próbatételen. Ez lehet például egy vadkan – rosszabb esetben egy rivális harcos – fél könyök hosszú késsel való megölése, vagy a szomszédos falu marháinak elhajtása, amivel aztán természetesen okot szolgáltatnak a megtorlásra, és a megtorlás megtorlásaiból eredő, nemzedékeken átívelő viszálykodásra. Ezzel azonban még nincs vége a próbatételeknek; ha egy ramagar házasodni kíván, általában valamely szomszédos faluból keres magának menyasszonyt, ám az ottani férfiak és a lány családja előtt szintén bizonyítania kell rátermettségét, ami újabb, ezúttal legtöbbször magányos portyákat jelent. Az egyes veld’ramok közti háborúskodásokhoz nagyobbrészt a hősi tettekből származó vélt vagy valós sérelmek szolgáltatják az alapot, és csak kisebb mértékben fordulnak elő a kedvezőbb területek vagy a hatalom megszerzéséért indított, szervezett hadjáratok.
A keleti barbárok földjén a két veld’ram közt kitörő háború kezdetén a hadat indító fél a másik határainak szélén állítja fel a Harag Fáját. A Harag Fájának anyaga törzsenként más és más; általában hét, ritkábban öt vagy kilenc ággal rendelkezik. Felállításakor egy embervérrel festett csatabárdot vágnak bele, valamint a főágra akasztják a háborút kiváltó tett vagy esemény jelképét – ilyen lehet például egy női hajfürt vagy egy marhaszarv tülök –, a harcok szüneteiben pedig ide akasztják fel az elfogott és a háború szabályainak megsértése miatt kivégzett ellenséges harcosok fejét. Mire azonban idáig fajulnak a dolgok, addigra a másik kánság felállítja a Harag egy újabb Fáját. Amikor végre béke születik, a veld’ramok harcosai közösen kidöntik a harcok mementóit, és elégetik, vízbe vetik vagy elássák attól függően, hogy a sámánjaik melyik égi hatalmasság útját követik.
Természetesen nem minden ramagar férfi válik a vadászó-portyázó csapatok tagjává. A korgok magányos harcosok, akik nem tartoznak egyetlen faluhoz sem. A vidéket járva vadásznak, vagy veldarok, esetleg nemzetségfők zsoldjába szegődnek. Mindegyikük kitűnő harcos, a keleti barbárok igazi hősként tisztelik őket, ezért a valódi hősöknek kijáró feladatokkal is őket bízzák meg. Sokféleképpen válhat egy ramagar férfiból korg. Előfordul, hogy a vadászó-fosztogató életmódra ráunva, kalandvágyból hagyja ott a közösséget, de lehet, hogy faluját lerombolták, vagy valamely sérelem miatt kellett onnan távoznia. A korgok azok, akikkel e népből Észak más tájain is lehet találkozni, hiszen sokan válnak hazájukat elhagyva kalandozóvá vagy állnak idegen urak szolgálatába.
Gazdaság
A keleti barbárok uralma alá tartozó hatalmas területen mindössze másfél millióan élnek, többnyire nagycsaládi közösségekben. A folyóvölgyekben meghatározó a mezőgazdaság, elsősorban a gabonanövények, hüvelyesek termesztése; a hegységekben néhol igénytelenebb állatokat – juhot, kecskét – tartanak, a tengerparton a halászat jelentős, de a többi veld’ramban még mindig a vadászat az uralkodó élelemszerzési mód. A városállamok közelében szakosodott kézművesfalvakra, a hegyekben bányásztelepülésekre bukkanhatunk. A fejlett fémmegmunkálást a ramagarok a sinemosiaktól, míg a bányaművelést többnyire nyugatról bevándorolt aszisz mesterektől tanulták el. A nagyobb falvakban mindig él legalább egy kovács, aki ért az egyszerűbb szerszámok elkészítéséhez. A sörfőzés mesterségét még az óhazából hozták magukkal – a városállamok némelyikében igen népszerű a keleti barbárok sötét, erős, de zamatos itala.
A ramagar sörről sokan zengenek dicshimnuszokat: egyesek szerint egész Ynev legjobb söreként még a törpék hasonló italát is fölülmúlja. Vélhetőleg e külhoni rajongóknak fogalmuk sincs arról, hogy hol, miből és milyen körülmények közt készül ez a pompás nedű. A sinemosiak mindenesetre hallgatnak, és nagy tételben kereskednek az állításuk szerint eredeti, hamisítatlan keleti barbár sörrel szerte Quironeiában – így a tölgyfa hordók még olyan távoli helyekre is eljutnak, mint Ifin vagy Elya.
A kereskedelem az egyes veld’ramok között minimális, a nyugatról származó fegyverekért és szerszámokért cserébe keleten halat és bőrt adnak. A pénzgazdálkodásnak csak csírái léteznek, a partvidéken használatos érméket általában ékszernek vagy talizmánnak tekintik.