(Layla)
*A lány egy sóhajjal fogadja Szemi ölelését: ebben az érintésben, ebben az érzésben benne van minden, ami benne zajlik...félve karolja át a lányt, rettegve attól, hogy ez az apró reményugár is eltűnik a sötét, végeláthatatlan alagútban...jól esnek neki a Szemi agyában formálódott gondolatok, ezekbe kapaszkodik, ezekben keres biztos pontot, amiben lehet még hinni...de hiába. Már minden reménye tovaszállt a hideg, hűvös éjszakában. A hangok, melyek még csukott szemei elé is rémképeket vetítenek, szinte megerőszakolják a lelkét. Amikor Szemi elengedi, még elesettebbnek érzi magát...lelki békéja csak lassan állt helyre. Már csak a városa érdekelte, a saját élete, céljai nem -lemondott mindről. Szomorúan, fájdalmasan nézett Diakónára, akinek a kezébe adta az emlékeit s ezáltal az életét -várta, hogy az elf végre megszólaljon, várt, hogy legyen már valami.*