Dodzsi Aramoro Hoturi
Seszínű, sötétszürke csuklyás köpenyt szemlélhet, kinek tekintete a kapun most átkecmergett Hoturira réved, semmi egyebet, esetleg tán az alóla kikandikáló, mindíg fényesre pucolt bakancsát, s a csuklya vetette árnyak jótékony hatásaként homályba burkolózó markáns arcvonásait. Oldalára a köpönyeg alá hosszú szövetövére kötötte Slan kardpárját, melyek a hosszú felöltőt igen feltűnően fodrozzák, ezzel is sejtetve, jelezve a külvilágnak, hogy bár itt most az illető mint általában kerülni igyekszik a feltűnést, hordozójuk bizony korántsem fegyvertelen, még ha nem is látni a míves pengéket. A jókora ruhadarab alatt testére hosszúujjú, középütt vastag, királykék sávval ékített éjszín keleti felső feszül, nadrágja pedig az ehhez tartozó tradícionális, bő szárú darab, aminek egyébként szellős szárát a magasszárú, különösen hajlékony, ám annál erősebb bőrből készített talppal rendelkező lábbeli fogja össze. Nyakában arca elé húzható azúr kendőt, végtagjain sötétre edzett, s mattfeketére festett alkar- illetve lábszárvédőket hord. Derekának kardjaival elentétes oldalán erszénye s egy lószőrbe burkolt fémkulacs lóg jobb kezének ügyében a majd földig érő felöltő alatt, egyéb holmijait vélhetően hátizsákjában hordja. Az esti világítóeszközök sápatag fénye maximum az ujjára húzott pecsétgyűrűről verődhet vissza kísértetiesen haloványan nagyritkán, melynek lapját, hol a sokféle dolgot szimbolizálható motívumoknak kellene lennie, sötét, kékre színezett viasz fedi el. Termete az átlagosnál magasabb, 187 centiméter magas, hosszú haját hófehérre festette, lófarokban összefogva hordja, ennek néhány rakoncátlan tincse kandikál elő néha arcába hullva. Mikor elengedi magát egyébként kedves, melegbarna szeme általában két rideg, kemény kavicsként tekint a külvilágra, amikor csak megengedheti magának, így most is eképpen hathat, amint körbepillant. Szemét még tán a legapróbb, s legjelentéktelenebbnek tűnő részlet sem kerüli el, ám ebből vajmi kevés látszhat, inkább már-már gőgös, parancsoló, s egyben szobormerev vonásai tűnhetnek szokatlannak. Mikor az ismerős címer látványa tudatosul benne, mesterkélt mosoly suhan át ábrázatán, aztán óvatosan a legközelebbi társzekér felé indul, hogy amennyiben lehet, megtudja, mit is szállítanak. Igyekszik nem feltűnést kelteni, hisz nem hiányzik neki a hajcihő, tudja jól, hová csöppent; pláne egy ilyen kis utazás után… ~Az elmeroggyant mágiahasználó kapuja után csoda, hogy még élek amilyen idiótának tűnik néha, hát még ez a hátborzasztó és silány érzet! Noha bizonyára tudhat valamit, ha egyszer alkalmazzák…~ Gondolja a legközelebbi szekérhez érve, s nem gondolva azzal, hogy a magában emlegetett, különféle -nyilvánvalóan csekély igazságtartalommal bíró- jelzőkkel illetett varázsló esze ugyancsak pallérozott lehet, ám eközben kezei sem tétlenek, fürgén matatnak, hogy a jókora szállítóeszköz rakományának kiderítéséhez mielőbb hozzásegítsék gazdájukat. Nem kell ugyan sok idő ezekhez a mozdulatokhoz, azonban befejeztükkel jobbnak látja odébbállni, valamilyen nyugalmasabb hely felé. ~Végre megérkeztem! Azért ez is valami… Habár pont ide, ebbe az átok Toronba evett a fene! No minegy, hála a kamiknak és istenemnek a kontinensen lehetek végre…~ Elmélkedik, s amennyiben semmi különös nem történik személyével, el is indul, hogy elhagyja jókora hodályt. Kilépve maga sem tudja merre induljon, ezérthát a legszimpatikusabbnak tűnő irány felé kezdik vinni léptei, miközben tekintete egy valamirevaló épkézláb, ám mindenféleképpen szakadtabb suhancot keres, hogy megleltével magához inthesse a fiatalt.*