(Celddra)
- Hogy az a...! - konstatálom egy befejezetlen káromkodással, hogy a fegyvereim nem ott vannak, ahol gondoltam és nem kevesebb "örömmel" azt, hogy hamarosan nem lesz mivel áldozati tüzet gyújtanom. Bár ahogy körülnézek, nem úgy tûnik, hogy lenne itt mit feláldozni néhány korhadt fán meg egy kupac sáron keresztül, de azért ez így mégiscsak... - Szórakozol, mi? - kérdezem oldalra pillantva, nem mintha lenne ott valaki, így választ se várok, majd felmászom a fára, levágom a lányt, ami azonnal megbánok, ahogy megszólal.
- Na ide figyelj, kislány! - vágok egybõl a közepébe, a többi mondandójára nem is reagálva (de azért tudomásul vettem). - Mivel nem ismersz, elárulom, hogy ritkán kedveskedek. Fõleg idegenekkel. Úgyhogy elég nagy megtiszteltetésnek veheted, hogy levágtalak a kötélrõl és nem a torkod vágtam át, pedig megtehettem volna és a kedvem is inkább úgy tartotta. De mivel a büdös nagy semmi közepén ácsorgok...valakinek ki kell vezetnie innen. Amennyiben nem ugyanazon az... "úton" érkeztél, amin én, akkor tudod is, hol ér véget a mocsár és meg is fogod mutatni egy Sedularnak, ha nem akarsz azon a néhány kis karcoláson kívül Sogron pusztító haragjától is szenvedni.
Tüzes tekintetemet a lány szemeibe mélyesztem, s tagadást nem tûrõ arcvonásaim egyértelmûen sugallják, hogyha nemet mond, soha többé nem kell a haramiáktól rettegnie.
- Mellesleg... inkább a gazembereket kéne tõlem félteni - teszem hozzá nagyképûen, galád vigyorral, s valamelyest enyhült haraggal; mint az izzó parázs: elég egy szellõ és újraéled a tûz.