A pusztában szinte minden ember hajlamos babonássá válni, pláne ha egy olyan istenektõl elrugaszkodott személy, mint például egy boszorkánymester. Idõrõl idõre viszont fölbukkan egy legenda ezek között a gazemberek között, amely megmagyarázhatatlan vádorútra készteti azokat a keveseket, akiket elmondásuk szerint kiszemelt a Fekete Ember. Ahányan csak vannak és hallottak errõl, mind Sárkánymocsárba tartanak ilyenkor, hogy az Ördögsziklánál, amely a legenda szerint egykor tüzes csillagként hullott a magasból oda, bebizonyítsák állítólagos megkísértõjük elõtt, hogy bizony õk a megfelelõ választás. Node egyetlen babona ami mindenütt egyezik? Ráadásul miféle megkísértõ ez a Fekete Ember? Létezik, vagy csak egy olcsó indok a másik legyilkolására és kifosztására? Illetve miért dúl folyton vihar az Ördögszikla fölött? Kérdések bukkannak föl, de aki meg tudná válaszolni õket, az mindig a ködbe vész. Vajon így fog történni most is?
KM => Talshauran Helyszín: Sárkánymocsár egyik halott mocsárerdeje Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, este ~7 óra [földi idõ szerint] Résztvevõk: Yvett
Egyhangúság, unalom, úttalan utak… Hogy mennyire tudod ezeket gyûlölni… Szinte ez életed unod meg ahogy baktatsz a törpeállam [ha jól emlékszel Sárkánymocsár] szittyós rétjein, mocsarain keresztül, a jéghideg õszi esõ pedig csak hull és hull. Szinte buggyot vet a fûszálak között, de mi mást várhatsz? Szegény embert… gondolkozol, miközben bokáig tocsogsz a sárban, csak néha rántasz egyet a lábadon, hogy kiszabadítsd a marasztaló növények közül. Igen, a név tökéletesen illik, hisz a növények úgy próbálnak lerántani, mintha egy sárkány karmos mancsai volnának. A gyászos környékhez pedig a jéghideg, mindent átfújó szél fütyül indulót. Kardoddal nagyot sújtasz a következõ lábadra tekeredõ fûcsomóra és egyhangúan folytatod utad… Méghogy itt a gyógyulás várhat… Viszont arra az összejövetelre bizony el kell menned, hisz ott, ha nem vertek át, akkor talán tényleg a gyógyulás várhat, bár kétled, hogy néhány szökött tanonc igazán segíthetne rajtad. A tocsógó lassan keményebb talajnak adja át a helyét, de ez is csak annyit tesz, hogy nem süllyedsz minden lépésnél teljesen bokáig. A füves tocsógó lassan kipusztult, rothadó, ritkás erdõnek adja át a helyét. Penészes, égett, kidõlt korhadó fatörzsek övezik utad, amelyik még áll arról fürtökben lóg a szakállzuzmó, melyrõl hideg, kövér cseppekben hullik a víz a pocsolyába. Majd orra buksz, ahogy egy emberi bordakosárban megbotlasz, amely alattomosan rejtõzött eddig a sár mélyén. Pár ügyetlen lépés után újra visszanyered egyensúlyod, majd tovább is indulnál, de megakadó lábad újból meggátol. Rántasz egyet rajta, de most nincs olyan szerencséd, hogy kiszabadítsd magad. A következõ rántásnál már egyensúlyod veszted és elterülsz az iszapban és a megnevezhetetlen levekben, majd csöpögve emelkedsz a magasba meglehetõsen nagy sebességgel. A következõ pillanatban már arra eszmélsz, hogy egy fa törzsének csapódsz [4fp], jobb alkarod teljesen elzsibbad a becsapódás hatására, kardod, amivel le készültél sújtani a makacs növényzetre, kihull a kezedbõl a meglepetés hatására. Lándzsád szinte fixál ebben a nyálkától csöpögõ, sárral és rothadó növényekkel borított hálóban, amelyrõl mostmár fölismered: bizony egy ügyesen fölállított kelepce volt, nem más.
-Nicsak, pedig azt hittem a vacsora közelít. lép ki a bokrok közül egy fiatal fickó, szinte még gyerek, bár ahogy nézed álcája szinte tökéletes, csak most látod ezüstös, bár elég sok helyen kosszal fedett haját és hegyes, elfforma füleit elõvillanni a fejére és bõrvértje vállapjára kötözött sáscsomók közül. Szégyen, hogy egy tejfölösképû így megfogjon téged… Kissé meglepõ a kölyök kezében egy szinte még nála is nagyobb, felajzott íjat látni. Nyila zöldesfeketén csillogó, átlátszó obszidiánhegyben végzõdik és most pont feléd mutat.
-Mit keresel erre? kérdezi, feléd pillantva, emiatt viszont legalább nem figyel igazán oda, bár nem kérdéses, meglehet találna ha elengedné az ideget. Végigpásztáz ibolyaszín szemeivel, majd mégegyszer megismétli:
-Mit keresel itt Sárkánymocsárt földjén? Nagyon kevesen járnak az évnek ebben a szakában errefelé. Ha nem jelentesz bajt rám nézve, akkor nem fogok lõni, erre akár szavamat is adhatom. Nos, halljam. Mi járatban vagy? Küldött valaki? Ha igen, miért küldött?
A hozzászólást 2 alkalommal szerkesztették, utoljára Mesemondó 2007.05.25. 21:33-kor.
KM => Talshauran Helyszín: A Martense kúria egy vendégszobája Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, délelõtt, ~10 óra [földi idõ szerint] Résztvevõk: Quator
„Sajnálom, hogy legutóbbi próbálkozásod sikertelen maradt, ám ami ezt az elvetemült nõszemélyt illeti, talán most nyomára akadhatsz. Amíg te a nyomában jártál, mi magunk is megpróbáltunk a nyomára akadni és a bizonyítékok úgy tûnik most a kezünkre játsszák õt. Erionból, ha hinni lehet a pletykáknak, egy ördögi mesterkedés folytán a Városállamok vidékére menekült egy istentelen tartományba, a káosszal fertezett Sárkánymocsárba, ahol úgy sejtette elrejtõzhet elõlünk, de hála az Egyetlennek, nem vesztettük nyomát. Sárkánymocsár ebben az idõszakban veszélyes tartomány… Valaha az Egyetlen hitét követték, ámbár lassan már egy emberöltõ telt el az ott történt szentségtelen fordulat óta, amikoris kiutasítottak minket. Szerencsére az Egyetlen megmutatta nekik, hatodik arcát, és egy hullócsillagot küldött a gyalázatosokra, agyonsújtva a tartomány akkori urát. Azóta egy pillanat nyugtuk sincs a garabonciásoktól, boszorkányoktól és mindenféle eretnek fajzatoktól. Teljesen ellepték a tartományt. A legszörnyûbb az egészben, hogy idõnként az Átok Sziklájához, vagy ahogy õk ismerik, Ördögsziklához járnak hétévente, hogy valamiféle Fekete Embert válasszanak maguk közül, mint ördögi fejedelmet… Ama kegyetlen asszonyszemély is oda tart, minden bizonnyal meg fogod találni a Szikla környezetében, de vigyázz, nagyon kevesekben bízhatunk meg, testvérem. Az Egyetlen hite ott nem áll stabil lábakon. A szörnyû gyalázat igaz mindenütt elharapódzott, de talán egyetlen tiszta helyet még találhatsz. A Martense család, bár a gyalázatosságban eléggé megmerítkezett, most, hogy az utolsó ördögökkel szövetkezõ már vagy húsz esztendeje halott önnön átkának következtében, vezekelni óhajt. Visszatér anyaszentegyházunk kebelére, így rájuk számíthatunk, ráadásul birtokuk határán foglal helyet a szikla, amelyrõl szó esett, így nem lesz túlságosan nehéz a nyomára bukkannod annak a démoni asszonynak. Indulj hát útnak és vidd meg az átkozottaknak az Egyetlen igaz Mindenható hírét és pallosoddal a halált.
pater albus Alvito del Agua”
Olvasod el újra a levelet, amely nem túl sok, de mégis, mintha a reményt jelentené. Végre talán beteljesítheted bosszúd azon az átkozotton… Gondolod, ahogy újra elsüllyeszted a levelet iszákodba. Egykedvûen lépkedsz tovább az enyhén kaviccsal fölszórt úton, amely annyit ér, hogy a lovad nem merül lábtõig a sárba, csak csüdig, bár ez már rajta nem segít sokat, hisz szügyig sáros így is. Ha jól számoltad akkor már csak pár óra lehet hátra abból a többnapos útból, amely mögötted áll, csak azt kell kibírnod a nyeregben, és ha nem hajítanak ki azok a hitszegõ Martense-ék, [ki tudja hogy hívták õket a váltás elõtt…] akkor nem kell sok és ágyban lehetsz, valódi ágyban, amelyrõl már álmaid sem szólnak. Egy ideig vágytál erre a luxusra, de az utóbbi idõben neked már a nyerged is elég volt és egy lópokróc, csak aludhass, nem úgy, mint a mostani pár nap. A legutóbbi kalandod óta, amikoris egy vénséges vén madárijesztõ látogatott meg egy sarlóval az éjszaka, már fogadóba se nagyon mersz betérni, a kígyófészkektõl hemzsegõ, háromnapos hideglelésnél egyebet nem termõ mocsarakban pedig józan belátásod szerint öngyilkosság aludni. Az utak közelében az úton útfélen elõbukkanó haramiák és egyéb gazemberek nem hagynak, illetve hagynának is, fõleg örökre, legalábbis erre jöttél rá, amikor arra eszméltél, hogy egy pillanatra elpilledtél és lovad nyergébõl a nyakadba vetett hurokkal akarnak kiemelni egy korhadt faágról. Hála legyen Domviknak, a faág nem bírta a te súlyod és a csirkefogóét, aki a hurkot a nyakadba vetette, így ezt is sikeresen megúsztad, bár a cseles haramia már nem volt ilyen szerencsés. Mostmár lépten-nyomon úgy véled, Domvik átkozta meg ezt a helyet, vagy csak valamelyik démoni ördögfattyú figyel oda a helyre a kelleténél jobban, legalábbis a legutóbbi akasztott ember óta, már az undortól meg sem bírsz szólalni. Itt ugyanis még dívik a dicsõ kéz lemetszésének szokása, bár ha a hír igaz, ennyi boszorkánymester mellett nem is csoda. Eddig tartanak gondolataid, majd megint álomba szenderülsz a nyeregben, ám szerencsére Domvik ügyel szolgájára, így arra ébredsz, hogy valaki megráz.
-Ébredjen, lovag uram! Megérkeztünk! riaszt föl egy valószínûtlenül magas férfihang. Neked még kell pár perc, mire föleszmélsz, akkoris csak egy hatalmas tüsszentésnek köszönheted a hirtelen ébresztõt, amelytõl megcsörrensz a nyeregben mint egy halom ócskavas. Mi tagadás, nem is érzed magad másképp, bõrigáztál, és szinte teljesen átfagytál a vértedben és mintha valamiféle nyavalya is lappangana benned, legalábbis fejfájásod erre figyelmeztet.
-Jó’ van, uram? kérdezi a szegecses bõrvértet és csúcsos sisakot viselõ fickó. Szakadozott tabardja alapján valami katonaféle lehet. Nem tanácsos itt elaludni a nyeregben, ha jót akar. Nem szoktunk túl messzire elbóklászni. Még szerencse, hogy meglógtak a lovaink. Ha nem mék ez után az átkozott után ni, emeli meg a másik kantárt, amin a szökött jószágot vezeti akkor a legközelebbi ami költhette volna az a lápi lidérc! innentõl már teljesen összemosódik elõtted minden, bár valami még rémlik arról, hogy megérkeztek, és mintha valamiféle kuruzsló is rémlene, aki mindenféle epekeserû fõzeteket tukmál beléd. A fáradság és a láz olyannyira lever a lábadról, hogy azt sem tudod mennyi ideig nyomod az ágyat, de egyben biztos vagy: nem egy-két napig. A következõ amire fölriadsz az egy egetverõ dörrenés, amely szinte alapjaiban rázza meg az egész házat. Mintha a mennyek készülnének a fejedre szakadni, de szerencsére ez nem következik be és a plafon is a helyén marad. Kinézel az ablakon, de csak a szürke eget és a tornyosuló felhõk között cikázó villámokat látod, így épp azon volnál hogy visszafeküdj, amikor egy barnahajú cingár szolgálólány lép be hozzád.
-Hát fölébredt végre, uram? Hála legyen a Mindenhatónak! Már négy napja nyomja az ágyat, uram, pedig a vajákos azt mondta, ez csak egy egyszerû háromnapos hideglelés… itt megszakad a mondandója, hisz közvetlenül mögötte egy õsz hajú, õsz szakállú magasabb, szúrós tekintetû öregúr lép be. Mindjárt szemet szúr neked egyszerû ruházata amely tökéletesen ellentétben áll súlyos ezüst pecsétgyûrûjével, bár minden pecsétgyûrûnél ékesebben bizonyítja eredetét a családi jegy amely minden Martense férfiban kiütközik, a felemás szem. Az öreg egyik szeme zöld, míg a másik barna.
-Elmehetsz, Seyena. Nekem még beszédem lesz a lovag úrral. küldi ki a szolgálót. Ha jól sejtem, lovag uram, maga lesz az, akit az Egyetlen egyháza küldött. Bár a nevét még nem tudom, azt a szimbólumot a nyakában ezer közül is fölismerem. A nevem Kronus am Martense, én vagyok most a birtok ura, amíg a kisasszonyok férjhez nem kerülnek. nyújt neked kezet, majd a bemutatkozás után tovább folytatja, amibe belekezdett. Lévén a kisasszonyok csak pár éve árvultak el, ha kérhetném, ne hánytorgassa ezt elõttük. Amennyiben valamire kíváncsi volna a családunk történetébõl, állok rendelkezésére, de a kisasszonyok idegzete meglehetõsen gyenge még. A fegyvereit, csak ha föltétlen szükséges, akkor hordozza magával, ha kérhetném. Higgye el, van így is elég bajunk, lovag uram, a csupasz vasak látványa csak azt a képzetet keltené, hogy veszélyben vagyunk. A vértezetét a helyi páncélmûveshez küldtük el egy alapos tisztításra, amint látja a szoba azon sarkába mutat a legtávolabbi sarokba, ahová a fölszereléseid halmozták állítottuk. Átnézheti, nem fog találni rajta egyetlen karcolást sem, a lova pedig, ha sietõs lenne a dolga, és mindenáron lóra kényszerülne, az istállóban pihen. A hajlékunk természetesen nyitva áll maga elõtt, de ha kérhetném, a rózsaablakot kerülje. Elég sokan szegték már a nyakukat miatta. Bár a kilátás onnan gyönyörû, túl könnyen le lehet onnan szédülni. Most pedig ha megbocsát, én távoznék, öltözzön csak föl nyugodtan. Mindjárt küldetek be Seyenával némi ennivalót, hisz vagy négy napja nem evett egy falatot sem, bizonyosan megéhezett. mondja, mielõtt kisétál az ajtón. Meglepõ, hogy amilyen öreg, olyan jól tartja magát, dereka szálfaegyenes, járása biztos, lendületes. Ha nem volna ilyen õsz szakálla, el sem hinnéd, hogy nem az édesapja a kisasszonyoknak. Ezen tûnõdsz pár percig, amikor belép a szolgálólány és élelmet hoz, majd ki is megy gyorsan, ha jól sejted, az öreg parancsára.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Mesemondó 2007.05.25. 21:35-kor.
KM => Talshauran Helyszín: Sárkánymocsár egyik halott mocsárerdeje, "haramiák" tábora Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 1. nap, este ~1/4 9 [földi idõ szerint] Résztvevõk: Huor
Már talán egy hónapja járod a fölégetett pusztákat amelyek Örökfüst földjét teszik ki és amelyeket teljesen fölégetett a Sárkánymocsárral vívott több évtizedes háború. Szinte érzed ahogy a hely bosszúért kiált a rajta esett gyalázat miatt, de ugyanígy tesznek az emberek is, akik a hosszú háborúk okán szinte teljesen a barbarizmus szintjére süllyedtek. Aki nem egy hevenyészett faluban próbál úgy-ahogy megélni abból a kevésbõl ami jutott neki, az vagy társai elõl menekül, vagy bandita maga is. Hihetetlen, hogy mily szörnyûségekre képesek az emberek… Nemrég sikerült épp egy ügy végére pontot tenned, bár bosszúd jogos volt, mégis úgytûnik a népharag ellened fordult. Ilyen istenektõl elrugaszkodott barbároktól, akik pyarront csak hírbõl ismerik, ez egyáltalán nem csoda, így viszont megint kénytelen vagy az életed védeni. Még mielõtt az elsõ kiegyenesített kaszapenge lesújthatna, fegyvereid véres ösvényt szántanak a rád támadók között. Csapásaid erejétõl bordák és kaszanyelek törnek szilánkosra, fejek mállanak szét és emberek válnak egy életre nyomorékká… Mire egyáltalán föleszmélhetnének, könyörtelenül sújtasz le az utolsó támadóra, majd mint egy fekete viharfelhõ, úgy döntesz tovaszállsz errõl az undorító vidékrõl, amelyrõl talán meguk az istenek is elfordították tekintetüket. Ki tudja merre bolyonghatsz, hisz még magad sem tudod, a mindent elfedõ vastag, soha el nem oszló ködtõl… Nemhiába hívják a helyet Örökfüstnek… Nappal se látni túl messzire, ellenben éjjel… Szinte minden tájékozódási alapod a semmivel egyenlõ, így mész amerre a lovad megy, õ viszont nem túl válogatós. Már az elsõ a nyeregbõl téged majdnem kibillentõ ág után úgy döntesz, jobb lesz megpróbálni valamiféle utat keresni, de ezen döntésed nem hoz számodra sikert, egészen estig. Te magad sem tudod, hová érkeztél, de a föloszló köd alapján talán végre sikerült elhagynod Örökfüst elátkozott tartományát, bár a környék nem változik túl sokat. Mintha régesrég elrothadt birodalmak maradványain gázolnál keresztül, úgy merednek az égre az egykori épületek üszkös, gyomokkal és félig korhadt növényekkel befedett maradványai, lovad lába körül pedig föl-fölcsapódik a nem túl mély víz, amely amilyen sekély olyan alattomos, jössz rá, miután a kis tocsogó egy száraznak tûnõ helyén a lovad szügyig süpped a sárba. Nagynehezen sikerül kiszabadítanod, ám te magad is derékig sáros vagy már és kisebb szúnyogfelhõ köröz körülötted, mintha valódi felhõ volna. Mivel semmi kedved beszerezni egy súlyos mocsárlázat, már épp letáborozni készülnél, amikor fényre leszel figyelmes a távolban. Apró csillanó fény ez, de szárazulatot jelez ebben a rothadó ingoványban, amelyet a halott erdõk és sekély tocsogók váltogatnak hellyel-közzel. Nekiiramodsz a holfénytõl sejtelmes árnyakba burkolózó mocsárban, és szerencsédre a fény nemcsak egy lidérc játéka, mert egyre közeledik. Talán fertályórát ha üldözöd ezt a fényt, mire odaérsz. A tûz körül vitatkozó alakok már épp egymás torkának készülnek ugrani, amikor megpillantanak téged és tátva marad a szájuk. Egyikük, egy furcsa ábrákkal tetovált képû, szõke hajú, marconaképû fickó azután végre föleszmél és meg is szólít:
-Csak nem eltévedtél ezen a kései órán, idegen? beszédében furcsa akcentust vélsz fölfedezni, de ez persze még nem elég ok arra, hogy jól fejbekólintsd...
-Gyere idegen, ülj le a tûz mellé. Úgy talán nem falnak föl a mocsárban kószáló rémségek, és kisebb az esélye, hogy fölkoncoljanak a banditák. szól egy másik, egy furcsán sápadt képû, jóvágású fickó, aki egy görbe bicsakkal igyekezett volna az elõbb még jobb belátásra bírni társait, most viszont ugyanazzal a késsel szeletel magának almát nagy békésen.
-Amennyiben ezeket a nyavalyás rúnákat is ki tudod olvasni, még egy arany is üti a markod. Bár kétlem, hogy abban a páncélban bármire is szükséged volna. mondja kicsit kedvetlenebbül a legutólsó [és szerinted legidõsebb] közülük, egy csuhás, hegektõl csúfított arcú, kissé zilált külsejû, olyan 25 körüli férfi. Már egy hete ezt teszem föl kártyára, de ez a nyavalyás csaló mindig elver. dobja ölébe a könyvet amin eddig is dolgozott egy töredékes rejtjelkulcs segítségével.
-Ugyan, Anghar barátom, hisz már egyszer elnyerted a rúnák olvasatát tõlem. Ha még olvasni sem tudsz, arról igazán nem tehetek. vágja oda gúnyosan a sápadtképû, majd bekap egy újabb falat almát. Nos idegen? Csatlakozol, vagy tovább eteted a szúnyogokat abban a bozótban? kérdezi tõled ugyanazzal a kissé keserû gúnyos mosollyal ami eddig nem volt képes eltûnni az arcáról. Ha gondolod, akár kártyázhatunk is. Ennek a bugrisnak meg nem kell hinni. Én igazán nem csalok, hisz látod, õ is elnyerte tõlem, amire vágyott...
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Mesemondó 2007.05.25. 21:36-kor.
KM => Talshauran Helyszín: mocsár az Ördögsziklától nem messze Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 1. nap, este ~7 [földi idõ szerint] Résztvevõk: Ayana
Megállsz, ha mondom! kiált utánad a zilált öltözetû alak, akivel elsõ kézfogásod meglehetõsen megrázóra sikeredett, bár nem így készültél. Elõbb akartál döfni egyet, de kezedbõl kifordult a tõr a villámcsapás nyomán, amely akkor pattant kettõtök között, mikor épp gondoltad, kezet fogsz a fickóval. Azt hiszed megúszod?! Ha megállsz akkor nem fog annyira fájni! kiált, ahogy menekülõre fogod a dolgot, addig, amíg kardot nem tudsz rántani. Épp kirántod a kardod, amikor egy villám süvít el a füled mellett, kicsit megpörkölve a hajad. A következõ a fejed veszi, te szuka! üvölt utánad vörös fejjel. Erre már nem tehetsz mást, szembefordulsz ezzel a féreggel. Lihegve fékez le még mielõtt pengéd hatósugarába érne, de keze már villámoktól cikázik. Azt hiszed, fölgyújthatod a házam, és még meg is úszod, te kis RIBANC?!?! ordítja feléd, majd eldobja a következõ villámot is, mely hûlt helyeden vet szikrákat és hasít ki a földbõl egy tekintélyes darabot. Ellenfeled dühösen üvölt föl, majd mégegy villámot készül elhajítani feléd, de a hátad mögül egy az övéhez hasonló villámlándzsa repül elõ, és telibe találja. Szikrák pattognak mindenfelé, ahogy meglepetten mered a hátad mögé. Arca pár helyen kormos, ruháján pedig foltok parázslanak fel. Következõ villáma, amit elhajít, bár a hátad mögé lett címezve, téged talál el. Hihetetlen ereje szinte azonnal átjár és görcsberántja izmaid. Aranymintájú fekete köpenyt viselõ alak lép ki mögüled, aki nem átallt téged élõ pajzsként használni. -Próbálkozol, kislány, és szempillantás alatt porrá égetlek! veti oda színtelen hanggal a kilépõ kopasz, furcsa sarló és pengeforma jelekkel tetovált fickó. Bár csak egyetlen szeme ép, a másikat egy régi hosszú vágás hege szeli ketté, az az egyetlen is pont elég ahhoz, hogy egy nagyot nyelj magadban. Mit sem törõdik veled, szinte féregszámba sem vesz, úgy lép át fölötted. Milyen megalázó… Már készülsz is egy kellemetes varázslattal, hogy mire megfordul, már csak füstölgõ hamukupac maradjon a helyén, de kezein fölfénylõ, szikrákat szóró fémveretei mégis megrémítenek.
-Melchior! Te élsz?! kérdezi eddigi ellenfeled szinte leesett állal, csodálkozástól és rémülettõl kiguvadó szemekkel.
-Legközelebb ásd mélyebbre azt az átkozott sírt, és tanulj meg a tõröddel bánni is. tesz egy torokvágásra utaló mozdulatot a furcsa varázshasználó. Bár, azt hiszem megkönnyítem a dolgod. Tudod mit barátom? Azt hiszem nem lesz legközelebb számodra. Most pedig enyéssz! kiáltja, miközben fölszikrázó kezét maga elé tartja és összeroppantó mozdulatot tesz. Eddig ellenfeled, akinek a házára szemet, és lángcsóvát is vetettél, a mellkasához kap, szavakat próbál formálni, de már csak halálhörgésre futja tõle, ahogy rángatózva, habzó szájjal terül el a földön. Ekkor fejezed be a varázslatot, amibe belekezdtél, de varázslatod bármilyen erõs, hatástalan marad, csak egy kicsit pörköli meg. -Mit mondtam?! néz rád szigorú tekintettel, majd rád mutat és fölkiált Enyéssz semmivé! Pusztulj te is! valami viszont nem sikerült, hisz nem érzel semmit, csak egy pillanatnyi ijedtséget. Még kétszer rád kiált, mire egyáltalán fog rajtad annyira a dolog, hogy lassan halványulni kezdesz. Még megpróbálsz egyet sújtani felé, de hiába, mert abban a pillanatban foszlasz semmivé, amelyben pengéd hozzáérne. Egy pillanatra elsötétül minden, majd egy alak bontakozik ki a határtalan sötétbõl. Az alak egy sunyi képû, õsz kecskeszakállt viselõ, hosszú õsz hajú, fekete, úri ruhába öltözött jelenés egy nagy könyvvel a hóna alatt és egy pennával fekete kalapjában. Olyan, mint valamiféle megvénült garabonciás. -Hmm… Még valaki akit figyelmembe ajánlanak? lép oda hozzád, majd jól megnéz téged, még egyszer körül is jár. Ekkor veszed észre, hogy vállán egy patkány csücsül és békésen mosdik. Ha jól veszem ki a dolgokat, akkor bizony téged is az az eszeveszett Melchior próbált megszórni valami szörnyûséggel… Bizony, bizony õ. Azt hiszem ideje lesz leváltani… morfondírozik félig magában, félig neked mondva, miközben szakállát egyik vézna, csontos ujja köré tekeri, majd letekeri róla. -Innentõl csak egy dolgod lesz, ha nem akarod, hogy Melchior varázslata tényleg fogjon rajtad. Vedd fel a harcot a kiszemeltekkel, és kerülj az elsõ tucat közé. Nekem bizony mindegy, hogy hogyan teszed, fondorlattal, vagy a kardoddal. Ha látom, hogy mindent megtettél és még túl is éled a dolgot, akkor leemelem rólad ezt a varázslatot. Addig viszont itt marad a dolog a kalapomban. Ha nem sikerül, majd rád öntöm. Ki tudja miféle szépségek lapulnak még benne… Hihhihihihíííí nevet föl csikorgó hangján, majd legyint egyet, mire körülötted halványulni kezd a sötét, ezzel a furcsa alakkal együtt. -Aztán ne hozz szégyent a Fekete Emberre! mondja még, miközben halvány áttetszõ alakja hátat fordít neked és megindul a sötét félig áttetszõ távolba, úgy integet neked, te pedig hatalmas csobbanással landolsz egy neked nyakig érõ pocsolyában, fölcsapva mindenfelé a bûzös levet. Bárhol is légy most, az biztos, ebben a jéghideg esõben és ilyen vízben, kétled, hogy bármi is tüzet fogna valaha is. A távolban viszont egy szikla mutat az ég felé, mintha egy kõóriás vádló ujja volna. Ahová mutat ott egy vihar szemét véled fölfedezni, körülötte pedig szinte állandóa vihar és a lesújtó villámok. Az idõ itt most vagy estefelé jár, vagy a vihar miatt van sötét, de az biztos, a távolban itt ott tüzeket vélsz fölfedezni. Tehát, tényleg nem csak te lehettél az, akit kiszemelt az a furcsa madárijesztõ…
-Idegen! Igen, te, aki most érkeztél! Kérlek segíts rajtam! szól hozzád egy vékonyka, kétségbeesett nõi hang. Kérlek! Kérlek segíts! könyörög neked a hang, te pedig irányába fordulsz. Egy átázott, útiruhás, vöröshajú lányra leszel figyelmes, akit egy hurok rántott föl egy közeli fára, persze elõtte végighúzta a mocsáron, így most szegény tiszta sáros és jól meg is ázott. Szakadozott köpenyérõl és hajából még mindig kövér cseppekben hull a víz. Kérlek segíts! Szedj le innen, mielõtt megtalálnak! könyörög tovább a szorult helyzetbe került lány, és ha tovább folytatja lassan az idegeidre fog menni. Vagy már meg is történt?
*A betegségtõl és alvástól kissé még kábán fogadom a bejövõket. A kézfogást viszonzom és mormogok is valami köszönésfélét, de igazán még nincs beszédes kedvem. A felszerelésem rendbetételét egyenlõre egy meghajlással köszönöm meg. A vért és fegyverzet letételét nem fogadom kitörõ örömmel, de egyenlõre nincs itt az ideje az ilyen megbeszéléseknek. Amint magamra maradok a látogatások és a reggeli behozatala felöltözök, majd nekilátok a reggeli imádságnak és áldozatbemutatásnak. Ha leróttam tiszteletem az Egyetlen elõtt eszek néhány falatot. LEgalábbics csak keveset terveztem enni, de szinte már csak azt veszem észre, hogy a hosszú út és a négynapi fekvés után semmi nem maradt a tányéron az étkelbõl. Hasonlóan elfogyott az ital is mellé legyen az akár tiszta víz, akár tej.*
<Lesz mit megtudnom a háziaktól. NEm csak a konkrét célt illetõen, hanem az általánosan a környékre vonatkozó tudnivalókat is jó lesz elsajátítanom. Nem tudom itt mi a szokás.>
*Egyenlõre a házigazda kérésének megfelelõen a vértemet nem öltöm magamra. Ugyan így eléggé csupasznak és védtelennek érzem magam, de ezt az érzetet próbálom egy vastagabb, állógalléros zubbonnyal ellensúlyozni ruhatáramból. Oldalamra mindenképp felövezem a hófehér lovag kardot, hisz egy lovag ne mutatkozzon teljesen lengén még békeidõben sem. Itt pedig majdhogynem ostromállapotok uralkodnak au utakon. Így indulok végül el körülnézni a kúriában. Inkább csak általános érdeklõdés hajt, mindsem konkrét cél.*
A karakter leírása:
Középmagas, napbarnította bõrû shadoni férfi. Sötétbarna haját a lovagi szokásoknak megfelelõen rövidre nyírva hordja. Talán csak égkék szemei ütnek el az általános shadoni/öbölvidéki típustól. Ruházatában a fehér és vörös dominál. Vörös-fehér hosszanticsíkos nadrágot, fehér vászoninget, efelett vörös zubbonyt és barna bõrcsizmát visel. A zubbony bal mellrészén aranyszínben fénylõ kardot formázó címer díszeleg a lovagrendi hovatartozás ékes jeleként. Széles fegyverövérõl bal oldalt fehérarany veretes vörösposztóval bevont kardhüvelyben pihen hófehér lovagi kardja.
<Unos posvány mocsár... Hogy miért kellett nekem ott hagyni Dzsakkarna karavánját és választani ezt a bizonytalan utat... Idõ... igen az idõ sürget, elegem van már ebbõl az álapotból, minél elõbb érek el egy normális helyre, annál hamarabb kapom vissza saját magam. HA visszakapom ...>
*Mindezen gondolatok közepette haladok kissé bizonytalanul elõre. Úgy vélem, hogy kis pihenõt tartok majd a kidõlt üszkös fatörzsek egyikén, amikor megbotlom egy ember maradványában.* <Még ez is... a mai nap nem az enyém... Persze mostanában egyik sem, de ez a mai különösen szerencsétlen. Vajon mi jöheeeeee....>
*Gondolatomat megszakítom amint elterülök az iszap-víz és még ki tudja mi keverékében, s valami magával ránt. A meglepetés nem marad el, jó pár szegmensig csak pislogok, mire leesik a tantusz, hogy hová is kerültem. Zsibbadó alkaromat kissé megmaszírozom, már amennyire tudok mozogni a hálóban. A megjelenõ elfre rácsodálkozom, fõlleg az, hogy az íj nagyobbnak tetszik mint õ maga.* <Remélem az orkokkal nincs baja...> *villan át az agyamon a gondolat, majd figyelmesen hallgatom, hogy mit beszél. Az viszont nagyon nem tetszik, hogy ebben a helyzetben egy nyíllal nézek farkasszemet. Mindezekért elég barátságtalan hangnemet sikerül megütnöm amikor megszólalok.* - Hogy mit keresek erre? Egy várost... ahol vannak emberek és nem csak posvány és mocsár, meg víz...
Már miért jelentenék bajt rád? Nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy, arról sem volt fogalmam, hogy bárki is élne ebben a posványban.
<Varázslat? Kiszemelt? Fekete Ember? Ez meg mi a fene volt?>
Bosszankodok értetlenkedve magamban és amilyen gyorsan csak tudok, feltérdelek, a posványos vizet és sarat (meg ki tudja még mi egyebet) köpködve a számból, és azonnal elõkapom ingem alól a vándorszentélyemet, hogy megnézzem, nem került-e bele víz a pocsolyában landoláskor, s nem akar-e kialudni a parázs. Ha szerencsém van, megóvták a ruháim, és ha jutott is be a szellõzõ nyílásokon víz, az se elég ahhoz, hogy megszûntesse az izzást. <Kérlek, kérlek, nehogy kihunyj!> Fújkodom a parázsló faszenet, s ha találok a nadrágzsebemben, bedugdosok egy-két apró darabot. Ha nem, akkor csak fohászkodok és mérgelõdök. <Ebben a sártengerben egy fél darab ridditet nem fogok találni, nemhogy Sogron-szentélyt!>
Közben felfigyelek a segélykérõ nõi hangra, ami eléggé idegesít, fõleg hogy van elég problémám nélküle is. - Maradj csendben, különben ott fogsz lógni, míg éhen nem halsz! - vetem oda mogorván, és körülnézek, megvan-e legalább a rövidkardom, mert ha jól sejtem a tõröm az azon a másik helyen maradt, ahol elvileg lennem kéne. Ha a fegyverem is megtalálom magam körül a pocsolyában, akkor lábra állok és elindulok a nõ felé, cuppogva a sárban és megpróbálom levágni a fáról, de azt már nem akadályozom meg, hogy fejjel zuhanjon lefelé. <Már amúgy is sáros, akkor nem tök mindegy? Mellesleg én sem panaszkodhatom... Utálom az esõt!!! Soha többet vizet se akarok látni! Ez a vidék a természet kicsúfolása!>
- Mi ez a hely? - kérdezem a lánytól ingerülten, ha nyaktörés nélkül megúszta a zuhanást. - És te mit keresel itt? Tudsz valamit a Fekete Emberrõl? Vagy Melchiorról? Vagy arról a vihogó bolondról? - folytatom olyan hangnemben, mintha õt okolnám azért, hogy én ide kerültem, és tulajdonképpen ez így is van. Mivel az egyetlen élõlény a közelben, rajta kell levezetnem a feszültséget.
KM => Talshauran Helyszín: Sárkánymocsár egyik halott mocsárerdeje Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, este ~7 óra [földi idõ szerint] Résztvevõk: Yvett
-Azért jelenthetsz rám nézve fenyegetést is, szörny uram. Mégha ez a hely tele is van undorítóbbnál undorítóbb teremtményekkel, lidércekkel, nem nyugvó holtakkal, akkoris, ha jól vettem észre, eddig te vagy az egyetlen szörny, aki itt megfordult eddig. Na jó, kivéve azt a pár sárkányfajzatot, amely itt tenyészik. Járt erre valamiféle dorani nagyokos, õ azt mondta ezek nem sárkányok csak valami wyvernek vagy mik, de szerintem azért azokkal én nem húzok újat akkor sem. Várost ne keress, az utolsót talán negyedszázada rombolta földig Örökfüst ármádiája. Azóta itt egy sem épült. Bolond aki ezen az ingoványon várost alapít. mondja a fura figura, majd leereszti az íját és a fa alá sétál, amelyre fölhúzott a csapda. Kotorász egy keveset a nedves fúcsomók között, majd rámarkol a kötélre, de bõrkesztyûje füstölni kezd, ahogy megindul veled a háló lefelé. Ijedtében elereszti a kötelet, te pedig meglehetõsen nagy sebességgel csattansz az indoványba, újból megfürödve a megnevezhetetlen levekben, és most nincs akkora szerencséd sem, ugyanis valami elég keményre érkezel. Ha jól veszed ki a fa egyik gyökerét sikerült eltalálnod, amely a sár alatt húzódott alattomosan. Csillagokat látsz pár pillanatig, mire egyáltalán odáig is eljutsz, hogy fölfogd, lezuhantál [12 fp, bocs, de a kocka nem kedvezett, olyan ritkán dobok pedig maxot, de most mindkettõ az lett…]. A hátad úgy érzed beszakadt, a bal lapockád pedig fájdalmasan lüktet, de szerencsére nem tört el semmid, a sárból viszont mostmár az elffajzatnak [aki ha jól veszed ki, félvér lehet] is kijut elég rendesen. Csöpög a sártól, és eddig fölmeredõ sáskoronája víztõl súlyosan konyul le, amikor elég kerül. Ebben az állapotában jobban emlékeztet egy ázott patkányra…
-Nem gondoltam hogy ilyen átkozottul nehéz vagy… Mintha az Igram Azeb zuhant volna ide! Tiszta sár lettem! Lehet, hogy kevesebbet kellene enned, szörny uram! mondja, majd nagynehezen fölsegít. Keressük meg a pengédet. Nem hagyhatod itt a mocsárban, a te harci tudományodra is szükség lesz, ha szeretnénk, hogy esélyünk is legyen. Ez a mocsár hemzseg a gazemberektõl. Mindannyian valami fekete ember miatt jöttek ide, azazhogy nem ide, hanem az Átoksziklához tartanak, de amilyen szerencsém van, bármikor a nyakunkba szakadhatnak. A minap alig tudtam elrejtõzni. Békésen próbáltam valami kevésbé ázott fát gyûjteni a tûzhöz, amikor egy szörnyeteg, egy olyan sárkány húzott el a fejem fölött. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy valaki ül annak a bestiának a hátán. Vigyázz hát és légy óvatos, akár sárkánylovasokba is botolhatunk. meséli, miközben a fölkavarodott trutymóban kotorász a fegyvered után, majd a homlokához kap sáros kezével. A nevem egyébként Lathan. nyújt neked kezet, majd észbekap és a nadrágjába törli, úgy nyújtja ismét. Bár furcsa vagy nekem, szörny uram, meglehetõsen furcsa, pláne, hogy várost keresel, azt mondtad, nem akarsz ártalmamra lenni. Most hiszek neked, de ha föl akarnál falni, akkor megjárod. Mindenesetre egy olyasmibõl, mint te kevesebb sütnivalót néztem volna ki. Mondd, milyen fajhoz tartozol? Hozzád hasonlót még sohasem láttam. kérdezi. Már épp válaszolnál, amikor valami keményet érzel a talpad alatt. Lenyúlsz érte és kiderül, a pengéd az, bár most mindenféle rothadó gazok és sár borítják. Rá fog férni egy alapos tisztítás.
KM => Talshauran Helyszín: A Martense kúria elõcsarnoka Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, délelõtt, ~1/2 11 [földi idõ szerint] Résztvevõk: Quator
Mint az Egyetlen áldása, úgy esik neked az élelem, úgy erõre is kapsz tõle. Mintha az éhség pokla fölött arattál volna dicsõ gyõzelmet, elégedetten pihensz még egy keveset, majd elindulsz, hogy körülnézz. Maga a kúria elég ódonnak tûnik, a hely ugyan tiszta, de az állandó dohszagot nem lehet belõle kiûzni. Vagy csak a posvány felõl fújna a szél? Egy bizonyos, viszont, olyan érzeted támad, mintha egy kicsit nehéz, fullasztó volna a levegõ e falak között. Vagy talán csak a folyosó a szûkös? Veszel egy mély lélegzetet, de a miazma úgytûnik nem távozik, csak egy pillanatra. A szûkös folyosóról egy igencsak nagy terembe lépsz be, amelynek tágassága gátat szab mindenféle rossz levegõnek, így végre egy pillanatra föllélegezhetsz. A terembe egy széles, ódon, gazdagon faragott korlátú lépcsõ vezet a fölsõ szintrõl, míg innen két folyosó vezet, az egyiken jöttél, a másik ajtaja pedig csukva. A szemed leginkább egy szép ólomüveg ablak vonzza magához, onnan árad be a színes fény a csarnokba, már amennyire az idõjárás megengedi a fényt. Enyhe félhomály lengi be a sarkokat és a lépcsõ alját. Bár viszonylag tiszta a hely, a sarkokban néhol már pár pók elég kényelmes hálót alakított ki magának. Föllépdelsz a nyikorgós lépcsõfokokon, amelyek úgy érzed, bármelyik lépésed alatt leszakadhatnának, de mégsem szakadnak le hála az Egyetlennek. Föntrõl viszont szinte elképesztõ a látvány. Az elõcsarnok bejárata fölött egy furcsa mintázatú, gyönyörû rózsaablak látszik, amely olyan, mintha egy örvényt formázna. A szemed belekáprázik ahogy nézed. Talán a távolság mûveli ezt veled, de mégis olyan, mintha forogna az ablak. Megkapaszkodsz a korlátban, hogy le ne szédülj a pörgõ mintázattól, majd behunyod a szemed, és mikor kinyitod, már nyoma sincs a forgásnak, csak a furcsa mintázatot látod. Épp ellépsz, amikor az egyik kisasszonnyal találod magad szembe.
-Bocsásson meg. lép hátrébb ijedten pár lépést Csak láttam, hogy az ablak magát is megbabonázta. Meg akartam akadályozni, hogy a mélybe vesse magát. Olyan elszántan markolta a korlátot. Szinte félelmetes volt. Mintha a következõ pillanatban a le akarná vetni magát, mint… mint… mint szegény édesapám tette… fejezi be a mondatot elcsukló hanggal. Bár majdnem elsírta magát, szépségén ez mit sem változtat. Viszont a jóég tudja, ki készítette azt az ablakot és miért. Legszívesebben már most porrázúznád. Tényleg életveszélyes.
-Ha megbocsát.. most távoznék. Sajnálom, de jelen állapotomban nemhiszem, hogy méltó társasága lennék. mondja, majd kissé bizonytalan léptekkel távozik. Te is lesétálsz, ám odalenn egy öregasszonyba botlasz, aki pókhálós seprûvel próbálja kiûzni a ház hívatlan takácsmestereit, bár neked az az érzésed, lehet a maradványaid akarta kisöpörni azzal a söprûvel, hisz talán egy lépésre áll attól a ponttól ahová zuhantál volna, ha átesel a korláton, aminek azért nem volt oly sok híja...
-Jaj, uram… Látom találkozott Karina kisasszonnyal. Talán neki köszönheti az életét. A kisasszony gyakran csodálta azt az ablakot. Talán azért nem szédül bele a látványba, pedig nekem még a fejem is szinte megfordul, ha csak rá is pillantok arra az ablakra… Ha nem tiltanák a ráhagyott utasítások, már Kronus nagyúr is régen összezúzatta volna azt az átkozott, gyilkos ablakot, de annak ellenére, hogy a fia életét követelte nem teheti… Milyen szörnyû, milyen szomorú… Annyi remek ember életét követelte az az ablak, sokan csak épphogy fölserdültek, hogy az áldozataivá váljanak… Ha engem kérdezne valaki, azt mondanám, nem a szikla, hanem ez az ablak az igazi átok itt, de Kronus nagyúr mindig azt mondta, nem zúzhatjuk össze ha nem akarunk õrök és zárak nélkül maradni. De milyen õr ez, ami ennyi életet követel? kárál neked az öregasszony, majd észbekap. Jaj, bocsásson meg az uraság, nem akartam ennyire föltartani, de az én koromban már nehéz a nyelvnek gátat szabni, fõleg ha mindig elfelejtek…
- Nem vagyok se szörny se úr! Én em.... - <Na ezt nem fogom ecsetelni.... Elég lesz magyarázkodni majd otthon, ha nem sikerül az utam meg persze ha haza jutok épp bõrrel.> - Szóval én ork vagyok és nõ, egy ork nõ. - *mondom mindezt undorral magamról. Az a tény, hogy várost nem találok a közelben feldühít.* - Mi az hogy nincs város!? Ó, hogyaza..... átvágott az a dzsad ... a fenébe....
*Az esés durvaságából fakadóan a csillagos ég jelenik meg szemem elõtt idõ elõtt... a levegõ kiszorul tüdõmbõl, s a kísérlet, hogy újra az éltetõ elemhez jussak kudarcba fullad annak köszönhetõen, hogy fejem a mocsárban landolt. A kísérlet, hogy felüljek hirtelen még nagyobb fájdalmat okozott hátamban, lapockámban, de azért csak sikerült a mûvelet - így viszont derékig ülök a posványos maszlagban. Nehezen jut el a tudatomig a fájdalom miatt az elfszabású szava. Amit fel is fogok, az homlokráncolásra késztet.* - Nekünk?.... Mellém akarsz szegõdni? És milyen fekete emberrõl habratyolsz, milyen sárkánylovas?
*A nyújtott kezet elfogadom, s bár én is megtörlöm, de lehet ruhámról több kosz került rá mint le róla.* - Kalkyra, de akár Kyranak is hívhatsz Lathan. Nem foglak megenni, nem vagyok kannibál. Én .... na megvan a kardom. - *kicsit felderül az arcom amikor rámalkorok a fegyverre.* - Keressünk egy nyugis helyet. Pihennem kell és ezt megtakarítani...
*A séta közben egyre jobban elnehezülõ levegõ után már-már olyan a tágas terem, mintha az ember a szabadba lépne ki. Az egész ház kissé nyomasztó hangulatú, de végülis inkább ez, mint a zsibvásár. A rózsaablak tényleg veszélyes dolgokat mûvel. A hipnotikus minta nemcsak káprázatként szippantja magába az óvatlanok tekintetét, hanem valós, fizikai veszélyt is hordoz. A kisasszonyt meglátva kissé emglepõdök, de türelmesen végigvárom a mondandóját.*
-Megtisztel az aggódásával kiaszzony. Én kérem elnézését, amiért óvatlanságommal feltartottam Önt.
*Ugyan lennének kérdéseim a halálesetekkel és a család vallási elkötelezettségével, történelmével kapcsolatban, de a vendéglátóm kérésének megfelelõen ezt a lány elõtt nem mutatom és nem is zaklatom ilyen témában. A seprûs öregasszony elsõ látásra a gyermekmesék boszorkáira emlékeztet, de azért örülök a találkozásnak, mert azok alapján amiket elmondott elég jártas a témában. Emellett az õ kérdezése nem is volt tabunak nyílvánítva.*
-Nem tartott fel jóasszony. Sõt, ha nincs ellene kifogása szivesen hallgatnám a történetet tovább az ablakról és magáról a házról is. Érdekelne ki rakatta be és hogy pontosan miért nem lehet kivenni, ha ilyen delejes hatalma van?
KM => Talshauran Helyszín: A Martense kúria elõcsarnoka Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, délelõtt, ~1/2 11 [földi idõ szerint] Résztvevõk: Quator
-Még Nissius nagyúr rakatta be azt az ablakot, amikor Kronus nagyúr még meg sem volt. Kronus nagyúr mesélt errõl még régebben, ha kicsit több bort ivott. Akkor még mesélt. Most a nagyúr hallgatag, még a családjának sem mesél semmit. Bizonyára szégyelli, hogy nem tehet semmit, mert megköti a kezét a hagyomány… Kronus nagyúr mindig azt mondja, nem lehet kivenni, mert félõ, hogy „zárak és õrök nélkül” maradnánk. Én csak egy öreg szolgáló vagyok, uram, nekem a nagyúr nem mondta el sosem, hogy milyen zárakat és milyen õröket veszítenénk el… Nem is kérdezhetem errõl, uram. Kérdezze meg a nagyurat, õ tudja, hogy mi az, ami így megköti a kezét. Karina kisasszony annyira emlékeztet a nagyúrra. Amikor még fiatal volt, a nagyúr sem tudott betelni azzal a csodálatos ablakkal. Talán emiatt nem szédült le a magasból. Olyan szúrós tekintettel néz arra az ablakra… Tudom, hogy Tyndalos fiatalúr elvesztése miatt, legszívesebben szétzúzatná… De mostmár bocsásson meg uram, nekem dolgom van. Ezek a szörnyû csúszómászók folyton összepókhálózzák a házat. Ha hiszi, ha nem, egy hete szedette le mindet a nagyúr, és most látja milyen? Ez az átkozott por meg még ebben a nedvességben is annyira gyûlik… Mintha más dolga nem volna! mérgelõdik, és végighúzza az ujját a fal lakkozott faburkolatán, ahol elég jól látható nyomot hagy az összegyûlt porrétegben. Elég hihetetlennek tûnik, hogy ennyi por ilyen idõben összegyûljön, ilyen nedves környezetben, ennek legdurvább esetben is negyede maximum negyede kellene, hogy összegyûljön… Lassan kezd megfordulni a fejedben a gondolat, hogy lehet maga az idõ tenyerelt a házra, attól ilyen ódon minden. Bár a környéket még a háború sem dúlta föl, meglehet ezért ilyen öreg ez az épület. Miután az öregasszony porolni kezd, szétnézel, és egy kisasztal ragadja meg a figyelmed. Bár csipketerítõ van rajta, mégis furcsa mintázatra bukkansz. Valaki az asztal lapjára elég barbár módon számodra érthetetlen jeleket vésett. Nem tudod milyen nyelven van, de egy bizonyos, elolvasni nem vagy képes. Az utólagos restauráció szerencsére csak egy újralakkozást takart, amitõl a fölirat csak megõrzõdött, a másszínû lakk pedig mintha kiemelné az asztallap hátterébõl.
KM => Talshauran Helyszín: Sárkánymocsár egyik halott mocsárerdeje Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 2. nap, este ~7 óra [földi idõ szerint] Résztvevõk: Yvett
-Hogy nõ volnál? Bocsánat a föltételezésért, de közületek még férfit sem láttam, nemhogy nõt... A fekete ember meg valamiféle garabonciás. Amolyan fõnökféle ezek között a gazok között. Ezek meg néha-néha jönnek és megpróbálnak a kedvére tenni, vagy elnyerni a tetszését. Aki elnyeri… Azt nem tudom. Azt mondják, annak hatalmat tesz a kezébe. Hogy mifélét és mekkorát? Arról nem hallottam eleget. Túl hamar észrevettek, így el kellett meneküljek. Azt a sárkányfajzaton lovagoló valakit pedig tényleg láttam. Itt húzott el fölöttem, nem is olyan messze. Arra láttam. mutat a távolba, bár mivel azt sem tudod, merre van észak, azt sem tudod merre mutat, csak a kihalt erdõ maradványait és a néhol fortyogó, miazmákat lehelõ mocsarat látod. Melléd szegõdni? Vehetjük úgy is, Kyra, most hogy tudom, hogy nem vagy emberevõ. Nyugodalmas helyet szeretnél? Garantálni ugyan nem tudom a nyugalmad, de ha tudsz vigyázni magadra, akkor kísérj el a menedékemig. A dzsad pedig nem vert át. Negyven esztendeje itt még város állt, amíg el nem nyelte ez az ingovány. Itt nem készül térkép, az utolsót talán ötven esztendeje készítette az itteni uralkodó, de az is vele veszett. A menedékem és néhány rom az, amely erre emlékeztet. Kövess. Ne lépj le az ösvényrõl, elég mocsaras a környék, könnyen elnyelhet, és téged sajnos nem tudnálak kihúzni. mondja, majd elindul a fák közé.
KM => Talshauran Helyszín: mocsár az Ördögsziklától nem messze Idõpont: Arel Terce, Holdak és vándorok hava, 1. nap, este ~7 [földi idõ szerint] Résztvevõk: Ayana
Egy ideig döbbenten ülsz, nyakig a trutymóban, de mit is tehetnél ilyen gyors váltás után? Szinte még nem is tudatosult benned a környezet, máris egy hideg pocsolyában találtad magad, és… ekkor hasít a fejedbe a fölismerés, hogy talán vándorszentélyed izzása is kihunyhatott. Ijedten ugrassz ki egy hangos loccsanással és térdelsz föl, megpróbálva fújni azt a minimális izzást, ami még megmaradt benne, de hiába élesztgeted, csak a széndarab lesz kisebb. Gyorsan rádobsz pár darabot a megmaradó egyetlen pislákoló parázsszemcsére, majd megfenyegeted a lányt, hogy legalább sipítozásával ne idegesítsen téged. Újra beletérdelsz a mocsárba és megpróbálod rábírni a többi széndarabot is az izzásra, de nem segít sokat. Kétségbeesetten konstatálod, hogy ha pár órán belül nem vagy képes valahogyan újratölteni a parázstartód, a szent tûz melege bizony cserben fog hagyni téged, bármennyire is nem szeretnéd. Hossza keresés után ingerülted rántod elõ kardod. Furcsa, de annak a vihogó bolondnak, vagy ki tudja minek köszönhetõen tõröd is megleled, méghozzá az öveden, a kardodtól nem is túl messze, így kénytelen vagy rádöbbenni, hiába kerested eddig a sárban könyékig turkálva elveszett fegyvereid, Azok ugyanis mingvégig veled voltak. Odasétálsz a fához, majd föllépkedsz a kiálló ágak csonkjain, amelyeket a csapda kiagyalója valószínûleg ugyanerre a célra vagdalt le, azaz hogy megkönnyítse útját fölfelé a fa törzsén. Egy gyors csapással elvágod a hosszú kötelet, amely lábánál fogva tartja a lányt a fán, mire a kötél eddigi foglya egy ijedt sikollyal zuhanni kezd, te pedig nyugodtan lesétálsz a fa törzsérõl. Útközben lefelé köpenye fölakad egy ágra, ez visszarántja, majd a fához vágja lendülete. Köpenye hangos reccsenéssel szakad el és õ mostmár megteszi az utat lefelé, nagyot puffanva a fa alatt. Épphogy fölül, már le is rohanod kérdéseiddel, bár ahogy látod még nem igazán heverte ki földetéréskor szerzett sérüléseit. Most még nyomorultabbul néz ki, mint eddig, ráadásul még a vastagabb gallyak is [már amik nem törtek le azonnal] összekaristolták arcát, a ruhája tele van szakadásokkal és csupa sár, hajába növényi darabok gubancolódtak.
-Ez a hely? kérdezi értetlenül, miközben a kezére bámul, mintha el sem hinné, hogy tényleg több helyen vérzik az arca.
-Ugyan hálás vagyok a mentõakcióért… hölgyem… itt egy kis kényszerû szünetet tart, egy kicsit megszédül, ahogy föl akar kelni, majd inkább visszarogy a földre. Kínkeserves lassúsággal közelebb húzódik a fa gyökereihez, majd az egyiken foglal helyet, hogy viszonylag szárazon ülhessen. Ha jól veszed észre, bár talpra érkezett, mint a macska, ez nem akadályozta meg abban, hogy megsérüljön a bokája [lévén nehezebb, mint egy macska], így most neki a talpraállás gondot okoz, nem beszélve a többi sérülésérõl. Most teljesen kiszolgáltatott, csoda hogy életben van. Ha nincs az az ág, akkor meglehet már halott volna. Összeszorítja a fogait, majd erõt gyûjt és folytatja, amibe belekezdett. Bár megmentett, azért ne illessen ilyen szavakkal, nem vagyok a rabszolgája. Én nem tehetek semmirõl és segíteni sem vagyok köteles. Köszönöm, hogy levágott onnan, de ha nem fogja vissza magát, nem leszek hajlandó segíteni magának. Elõbb halok az ingoványba. A legutóbbi kérdéseire még válaszolok, fogadja el ezt hálám jeléül, de többet azt hiszem nem fogok tenni magáért. Ez a hely egyébként Sárkánymocsár. Valamikor csak egyetlen mocsár volt itt, ahol a wyvernek tenyésztek, amelyeket itt gyakran látni az égen. Errõl kapta a hely a nevét. A több évtizedes háborúskodás tette ilyenné a földet. Ugyanez mondható el az átkozott Örökfüstrõl, amely ennek az egykori államnak a tõszomszédságában található. A Fekete Emberrõl nem tudok szinte semmit sem, bár egyesek szerint egy boszorkánymester, vagy varázsló, aki saját szórakozására csõdíti ide a gazembereket és feketemágusokat a környékrõl, hogy gyönyörködjék a pusztításban, amit végeznek a hely lakói és egymás között. Némelyek szerint ennek a helynek az egykori ura az, akit egy hullócsillag sújtott agyon, bár ezt igen erõsen kétlem. A legutolsó kérdésére válaszolva pedig igen, tudok egy Melchior nevezetû emberrõl, de nem hiszem, hogy segíteni fog ez magának. Melchior egy tanár volt Doran falai között, az idõmágiaprofesszora, egészen addig, amíg alulmaradt Belphegor magiszter ellen. Belphegor töröltette a doranban elismertek névsorából, nehogy valaha is a tanácsba kerülhessen, és számûzette Doranból, egyesek szerint személyes indokból, vagy szeszélybõl, koholt vádak alapján, míg mások szerint joggal, bár errõl nem tudok eleget, hogy eldönthessem. Ha igaz amit mondanak, Melchior egy ideje zsoldban áll, hogy hol azt nem tudom. Ennél többet nem vagyok hajlandó segíteni, addig, amíg bocsánatot nem kér a sértéseiért. Most viszont okosabb volna, ha távozna, a saját érdekében, velem ne is törõdjön, hagyjon csak magamra, majd elmegyek innen, vagy elrejtõzöm valahogyan, magának, viszont ha nem távozik, könnyen véget vethetnek azok a haramiák, akiknek a csapdájába estem. mondja a lány, majd szemeivel ha jól látod keresni kezd valamit.