Az éjszaka mindig is a gyilkosok ideje volt. A kék hold ideje kitelt, a vörös ereje teljében uralma alá vonta a vidéket – vérszínűvé váltak a fák, bokrok levelei és vér szennyezte a földet is. A fény és árnyék éles kontrasztokat teremtett, a legapróbb mozdulat is szentségtörésnek rémlett – s mint ilyen azonnal ki is derül. De a Vörös Hold Éjszakáját minden élőlény tiszteletben tartja.
Kivéve az embereket. Fajtájuk örök nyugtalanságától és vérszomjától hajtva haladtak át az erdőn. Bár egyikük a többinél is nagyobb zajt csapott, mégis úgy tűnt, ő a vezér. Körülötte szinte vibrált a levegő, érzelmeiből tucatnyi asztrállény táplálkozott, de nem foglalkozott velük.
A céljaikról mozdulataik árulkodtak, ám célpontjukat az erdő rejtette. Ahogy haladtak előre, a meggyalázott éjszakai erdő lassan felfedte titkát – az évszázados moha alól egy kődarab, egy faragott tábla részlete villant elő. A vezető néma utasítására – barlangban harsanó kiáltás most minden szó – az osonók hevenyészett kört alkottak a kő körül, míg az vizsgálódott. Percekkel később az elégedettség jól láthatóan villant fel az arcán, majd indulást parancsolt. Szemmel nem látható asztrálteste pillanatok alatt kihűlt, a lobogó tüzet mintha lovagi páncél vette volna körül. Megérkeztek.
A földből és a fák, bokrok takarásából egyre több és több tábla villant elő, de egyre sem fordítottak figyelmet – egyiküket kivéve, aki egy óvatlan pillanatban átesett az egyiken. A menet élén haladó helytelenítő pillantással fordult társa felé, szája dühös szisszenésre nyílt – és mégis hang nélkül tűnt el a lába alatt megnyíló földben.
Körülöttük megelevendett az addig néma vidék – a támadók az avar és a vékony föld alól törtek elő és a halált megjártak némaságával vetették magukat a szentségtörőkre.
A behatolók egyszerre mozdultak – sérült társaikat hátrahagyva vonultak vissza a vezető köré, pengéiket a kajánul nevető hold vörös fénye fénye túlvilági derengéssel vette körül.
A harc szinte néma csendben folyt. Emberi hang nem, csupán a húsba vágó vagy célját tévesztő fém és a sebet kapók szisszenése hallatszott.
A vezető mindvégig mozdulatlanul állt, míg emberei súlyos veszteségek árán végeztek a támadókkal. A győzelmet csupán fejbólintással vette tudomásul s máris továbbindult – a fegyveresek követték, menet közben látva el sebeiket, halott vagy haldokló társaik testét hátrahagyva az éjszakának
Az egyik mohos szirtet vették célba, melyről csupán a hol és élő növényzetet levágva derült ki, hogy emberi kéz készítette épület. Annak óvó faragványait az idő elkoptatta, biztonságát csupán egy fejét vesztett szobor vigyázta.
A vezető késlekedés nélkül lépett az ajtóhoz – de az utolsó pillanatban visszakozott és az egyik kísérőjét rendelte az ajtóhoz. A kiszemelt szinte kölyök volt még – mélykék szeme könyörgően fordult tisztese felé, de semmi választ nem kapott. Habozva, centiről-centire közeledett az ajtó felé, majd egy villámgyors mozdulattal betaszította. Mikor semmi sem történt, megkönnyebbült vigyorral fordult a vezető felé – s annak jelzésére elsőként lépett az épületbe.