(Ayana)
- Fáj? - kérdem tőle aggódó tekinttel, mikor leforrázza magát a teával és előrébb hajolok, hogy átvegyem tőle a tálcát. Közben ismét a "véletlen" a soros, mert a tálcát úgy fogom meg, hogy az ujjaim vége az ő ujjaihoz érjen.
- Köszönöm - mosolygok rá, amikor a tálca már az ölemben van és gondolatban görnyedezek a nevetéstől.
<Háhá! Hatalmam van felette! Szegény fiú... Lassan már kezdem sajnálni. Olyan kis ártatlan, még be kell törni, mint egy lovat.>
Amint eltávozott a szobámból, nekiállok enni.