Osano-Wo Temploma

[A Dorcha]

Két napi járásra fekszik Kiokoshu falujától. Erős kő építmény, egy kisebb út vezet hozzá a főúttól. 30-40 szerzetes élhet itt, a természetben meditálva...
A templom nem önellátó, csak a legszükségesebb növényeket termesztik, míg a többit Kiokoshu lakosaitól veszik meg.

A templomot még évszázadokkal ezelőtt emelték Twien Loo Ka mester által megalapított rend tagjai, s azóta is csendes visszavonulásban élik életüket a megvilágosodást keresvén generációról, generációra – igen kevés tanítványt fogadva maguk közé.
Az évszázadok alatt nem egyszer előfordult, hogy csecsemőket, kisgyerekeket hagytak a templom kapuja előtt. Ezeket a gyerekeket mindig felnevelték, ám kis töredékükből vállhatott tanítvány, majd később beavatott harcos.
Azon tanítványok, akik kiérdemlik egy mester figyelmét egyetlen harcművészeti stílust sajátíthatnak el az elméjük csiszolása mellett, ez pedig természetesen nem más, mint Twien Loo Ka által kidolgozott és meghonosított Shien-ka-to – a tűz stílusa.

A templomban élő szerzetesek ritkán hagyják el otthonukat, és őket sem nagyon keresik az egyszerű emberek. Tiszteletben tartják a visszavonult életet élők soha ki nem mondott kérését, miszerint háborítatlanul áldozhassák életüket az Út megtalálásának.
A templom minden egyes lakója feltétlen hűséggel szolgálja A Dorchát. Uruk egyetlen szavára fegyvert ragadnak, hogy hátrahagyva a békés, visszahúzódó életet pusztító tűzként harcoljanak hazájukért.

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, egy reggelen

*Világos van már, kinti kiáltásokra ébredsz. //Edzenek kint a srácok// Egy kicsit elaludtál, valami furcsa fáradtság vett rajtad erőt. Most keltél, ám mégis fáradtnak érzed magad. Hasad görcsöl, egész bensőd fáj... egykedvűen konstatálod, hogy ez a mai nem a te napod lesz... ahogy az elkövetkezendő pár napban sem leszel csúcsformában. De azok a gyógynövények, az a kesernyés tea biztos segít majd enyhíteni a görcsöket, s ellazítani az izmaidat. Keserűen gondolsz a mai edzésre... lehet, hogy ki kellene hagyni? A többiek már kint tréningeznek, ezt biztosra veszed, hisz a kiáltásaikra keltél...*

[Yvett de Crei]

(Kita)

<Ezt nem hiszem el ... Elaludtam.
És...
Hurrá milyen kellemes napoknak nézek elébe ismét.
Keljünk, mielőtt még mindent ki kell főznöm és mosnom.>
*Azzal felkelek az ágyból, igaz enyhén görbülve. Ám igyekszem, előkészülök a nem várt esemény "fogadására".
Majd a konyhába megyek - remélve, hogy nem találkozok senkivel - elkészítem a görcsoldóteát.*

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, egy reggelen

*Sikeresen jutottál el a konyháig, s szerencsédre nem találkoztál senkivel. A külön kis fiókocskádból veszed elő a kis bőr szütyőt, melyben a szárított levelek vannak, s teszed a megpiszkált parázs fölé a teáskannát. Nem kell sok idő, már lobog a vékony fém kannában a forró víz... leügyeskeded a parázsról, s gyorsan szórod bele a füvet, hogy mihamarabb kész legyen... Porrá őrölt édes gyökérrel még valamennyire iható is ez a förtelem... az íze borzalmas, de legalább használ.*

[Yvett de Crei]

(Kita)

*Míg a tea el nem készül az egyik szék támlájára görnyedek és próbálok lazítani. Majd gyorsan megcsinálom az italt. Kicsit fintorgok neki, de lassan kortyolgatva megiszom a csészényi adagot.*
<Kihányom a vacsit ettől... fujjj, de ha egyszer ez használ.>
*Elpakolok magam után. Nem, most nem kell reggeli. Inkább megkeresem Onasati mestert. Kivételesen örülnék, ha a mai edzés elmaradna, de kérni nem fogom az biztos.*

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délelőtt

*A gyomrod forog a teától, borzalmas, de sikerül visszatartanod hányingered. Ahogy kilépsz az udvarra ragyogó napsütés fogad, társaid kint edzenek a nagy tölgy árnyékában, s ott találod mestered is... Mikor meglát téged abbahagyja az edzés, a többieknek továbbot int, s eléd megy... Kissé aggódón néz rád...*

- Kita, jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz...

[Yvett de Crei]

(Kita)

*Amint megtalálom a mesterem egy meghajlással üdvözlöm.*
- Jó reggelt Mester! Bocsássa meg, hogy elaludtam. A természet örök körforgása ért el ismét nememből fakadóan. A görcsöket enyhítő teát már megittam, lassan javulnom kell. - *válaszolok őszintén, hisz nincs titkom előtte.*

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délelőtt

*Ahogy meghajolsz hasfalad akaratlanul is egy újabb görccsel tiltakozik a préselő mozdulat miatt... Arcod grimaszba torul... mestered tekintete viszont megenyhül... s ő is meghajol előtted*

- Menj, pihenj kérlek. Iszogasd a főzetet, s hagyd hadd tisztuljon a szervezeted... Várlak a holnaputáni edzésen, addig pihend ki magad.

*Innentől kezdve a teljes mai nap és a holnapi a tiéd...*

[Yvett de Crei]

(Kita)

- Köszönöm Mester!
*Azzal kicsit görnyedve kényszerből távozom a konyhába. Ez most valahogy jobban megvisel mint eddig. Talán enni is kellene valamit, de erre fanyarul elhúzom a számat. Eszembe jut a tea íze.*
<Majd inkább dél felé, ha most eszem ki fog jönni>
*Beérvén készítek még egy kancsó teát, és azzal a szobámba vonulok. A délelőtött inkább csak pihenéssel tölteném - már ha tudok. -.-

Iszogatom a teámat és többnyire csak fekszem délelőtt.
Kevés ebéd után ismét a magányt vállalom, de már a délután nem lustálkodással telik el. Meditálok, gyakorlom az elmém erejét használni.
Vacsorára újra mozgósítom magam, de úgy időzítek, hogy a lehető legkevesebb lakóval találkozhassam. Egyszerűen nem akarom, hogy ebben az elnyúzott állapotban lássanak.

Az éjszaka eseménytelenül telik el, bár lehet többet voltam fent mint aludtam.
Így reggel a tisztálkosás és egy röpke reggeli után úgy döntök kimegyek a templomot ölelő természetbe.
Meditálok, koncentrálok, s elmélkedem.
Majd egy röpke gondoat vezérletével lehunyom a szemem. Előcsalogatom a rég felidézett verset, s próbálok a jövőmbe nézni konkrét cél nélkül - hagyom, hogy a feltörekvő képek elérjenek.*

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, reggel

*Elég lassan telt a nap, de szerencsére a tea megtette a hatását. A második főzésed szürcsölgetése közben érezted, hogy már sokkal jobban vagy. Meditálással, pihenéssel, és könnyű tornával, gyakorlatokkal töltöd a napod, majd hamar ágyba kerülsz, s szundítasz el. Másnap hiába feküdtél későn mégis sokkal frissebben ébredsz, a fájdalom lassan szűnik, még érzed, de már kevésbé gyötör. Meditációval kezded a napi tréninged, s ekkor jön az ötlet, mi lenne ha belepillantanál a jövőbe... hátha...
A régi rigmusok újra felcsendülnek füledben, s abba a transzszerű állapotba csöppensz mint szoktál...*

*Képek vibrálnak szemeid előtt... hófödte hegycsúcsok... gyönyörű tiszta égbolt... melyet lassan füstcsíkok rondítanak el... Fekete páncélosok, kezükben hatalmas pengével és pajzzsal... harcolnak. Ellenfeleik nehezen tartják magukat, a páncélosok túlerőben vannak... Egy hosszú fekete hajú férfi, szürke-kék kimonóban, a Kigasi jelét hordozza magán. Mellette egy fiatalabb fiú... sötétkék alvó arany sárkánnyal hímzett kimonóban puszta kézzel harcol, de ilyen stílust még nem láttál, sőt... nem is hallottál még róla. Egész testében mozog, minden mozdulatának íve van... szemei borostyán sárgán lángolnak...*

*Halk szavakra térsz magadhoz, mestered szól hozzád...*

- Kita... minden rendben? Mit láttál?

[Yvett de Crei]

(Kita)

*Nem szakítom meg a látomás fonalát.
Mesterem hangja azonban kizökkent váratlanul.
Kicsit zavarodottan tekintek rá, értetlen furcsán csillogó szemekkel.*
- Nem igazán értem.
Két idegen férfit fekete páncélos harcosokkal küzdeni hóval fedett hegycsúcsok közt. Még egyikőjüket sem láttam sosem. Az idősebb a Kigasi jelét hordozza, a fiatalabb sötétkék tunikáján egy arannyal hímzett alvó sárkányt láttam.
Én ezt nem értem Mester! A látomásaim eddig mindig a jövőmhöz kapcsolódtak valamilyen módon, de ez... Itt nincs hófödte hegycsúcs, sosem láttam őket... Nem megyek el a templomból, és így... Nincs értelme.

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, reggel

- Hmmm... A Kigasi és az O-dome-ho jele... és együtt... ez szinte lehetetlen... *itt elhallgat, s leül melléd*

- Kigasi, a magányosan harcoló roninok jelképe akik állandóan járják a földeket, s segítenek ahol szükség van rájuk... és az O-dome-ho, a Sárkány... Ez egy olyan ősi titokzatos stílus melyet tudtommal csak a távoli szigetvilágon ismertek, de hogy Tiadlan földjén legyen valaki aki ezt használja... *elakad a szava* Ha ezek ketten összekerültek akkor ez nagy fenyegetést jelent... segítened kell nekik. Azok a hegyek Tiadlan és Gro-ugon határmezsgyéi lehettek... Hosszú út vár rád odáig, ha belevágsz... de nem akarlak kényszeríteni semmire...

[Yvett de Crei]

(Kita)

- O-dome-ho...? - *ismétlem. Még csak nem is hallottam. Így csendben figyelem mesterem szavait, amin elakad a lélegzetem is.*
- Segítenem kell nekik? Mester! Azt akarja ezzel mondani, hogy útra kell kelnem, megkeresnem ezt a két idegen férfit? Hogy itt kell hagynom a templomot és Önt Mester?!?
*A gondolatra megriadok, hisz még a faluba sem nagyon jártam át. Ez pedig meglátszik arcomon (mármint a riadtság); és nem csak annak szól, hogy messzebb kell mennem, hanem a képességem "következményeinek" is szól.*

[A Dorcha]

Kitanak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délelőtt

- Lassan itt az idő, hogy tapasztalatokat szerezz. Ez egy jel, hogy indulnod kell. Ide bármikor visszatérhetsz, s tudod jól, ha tanácsra van szükséged elméddel mindig elérhetsz. Egy darabon elkisérhetlek, de nem tarthatok végig veled. Kérlek gondold át alaposan, minden támogatást megkapsz tőlem, te vagy a legjobb tanítványom, nagyon tehetséges vagy. De nem pazarolhatod tehetséged, fejlődnöd kell, s azt már csak akkor teheted meg ha útra kélsz. És a legfontosabb, ne ijedj meg a változástól. A változás nem mindig rossz... sőt...

*azzal felkel mellőled, búcsúzásképp meghajol, s visszamegy a kolostorba... egyedül maradtál a gondolataiddal...*

[Yvett de Crei]

(Kita)

- Mester, várjon még! - *pattanok fel a helyemről és megfogom a kezét, hogy ne menjen el. Hevességem és tiszteletlenségem miatt egyből elszégyellem magam. Lehajtott fejjel ereszkedem térdre előtte.* - Bocsásson meg tiszteletlenségemért Osanati-sama!
*Tudom, hogy nem kellene még jobban feszítenem a húrt, még nagyobb mértékben megsértenem a szigorú etiketett. Ám még is, kicsit erőtlen és reszketeg hangom folytatom.*
- Mester! Ez akkor most azt jelenti, hogy már nem tanulhatok Öntől?
Én nem érzem úgy, hogy már a saját utamat kell keresnem.
A bizonytalan változás eddig mindig csak szomorúságot hozott életembe. Kivétel amikor Osanati-sama ide került, és...
*Itt bizony elcsuklik a hangom és elhallgatok.*