Úton, útfélen

[A Dorcha]

A Valerian tenger partvidéke, összekötőutak

[Capricorn]

[Anak Yatim]

Vegyes érzésekkel hagytam el a házat ma hajnalban. Volt is kedvem hozzá, meg nem is. Nem volt, mert mégiscsak ez volt az otthonom eddig, ugyanakkor tudtam, hogy mesterem hiánya, az általa hagyott űr miatt úgysem lenne sokáig maradásom. Mioko, Zen, és Chen ott maradnak, így a ház nem marad üresen, meg néha majd én is visszanézek. Mioko megígértette velem, hogy időnként hírt adok magamról, meg arról mire jutottam a kutatásban, és mik történtek velem. Az ígéret nem kerül semmibe, és különben is tervbe volt ez véve. Kevéske motyóm Chellára pakoltam én is felültem és nekivágtunk az országútnak. Az otthon hagyott festett dísztányér alapján arra gondoltam, hogy Edyaba megyek. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, bár, hogy ott hogyan fogok nekilátni a kutatásnak arról halvány segédminisztere kisegítő pótfogalmam sem volt. Az út hosszú addig, csak eszembe jut valami. Meg aztán itt van a gravírozott tőr, meg a monogramos zsebkendő. Talán könnyítenek a dolgon. A mesternek volt egy mondása az olyan helyzetekre, mikor tanácstalan volt. Azt mondta: "Nem kell megijedni. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy." Ja és azt is, hogy: "Az a dolog amely kívánja a megoldását, mutatni fogja at ahhoz vezető utat." Hát majd meglátjuk.
Így aztán most igen érdekes, újszerű érzéssel poroszkálok Chella hátán az ismeretlen felé. Kissé nyomasztó, de bizsergető érzéssel. Nyomaszt, mert nem tudom mit kezdjek vele, bizserget, mert határtalan lehetőségeket ígér. Ezt az érzést pedig úgy hívják: szabadság.