Abasziszt Ynev egyik legvárosiasabb országaként tartják számon, pedig ez csak féligazság. Valamennyi nagyobb települése a kereskedelmi utak mentén található, és csak a partvidék igazán sűrűn lakott. Quironeia-szerte ismert kikötővárosai – a lampryssai Salk, a nyktalosi Obrat, a Rak Narval tartományban fekvő Estares és Tadzeh – több tízezer embernek nyújtanak otthont. E nagyvárosok mellett még számos, fallal körülvett, több-kevesebb kiváltsággal bíró városka található Abaszisz partvidékén, sőt, a gyakori kalóztámadások és belháborúk miatt a falvak kőházai is erős falat alkotva fordítanak hátat a külvilágnak. Noha a szárazföldi Abaszisztól elkülönül, mégis fontos megemlíteni Baraad szigetét, ahol egyetlen – bár népes és jelentős – város található, Baraantheik húszezres szabadkikötője. Az ország ritkábban lakott belső tartományaiban bár sok apróbb-nagyobb falu található, mezővárossá csak a helyi kereskedelem és a nemesi birtokok központjai váltak. Ezeket csak nagy néha keríti komoly sánc, és nagyobb kényelemre is hiába számítana rajtuk áthaladva az utazó. A déli határvidék várai és őrposztjai körül az utóbbi időben telepes falvak ritkás hálózata jött létre. Abaszisz legfontosabb és talán legősibb kereskedelmi útvonala, az Erionból érkező Vörös Út Doria hercegség felől lép az országba, és végighalad a part mentén egészen Ifinig. Ismert egy rövidebb, de kényelmetlenebb kerülő szakasza is, amely Salktól az Akalis völgyén és az Onpor-medencén át halad, majd a hegyeken átkelve Estaresnél éri el a parti utat. A dzsad vidékekről jövő Fahéjút nyugati ága Mirian felől jut el Ifinig, kisebb leágazásokkal a parti kikötővárosok felé. A belső, kalmárok által ritkán érintett területeken elhanyagoltak a csapások, és ritkán törődnek a hidak karbantartásával. Egyébként az aszisz utak jobbára ma is az egykori kyr útrendszer nyomvonalát követik, sőt, néhol még kifejezetten annak eredeti szakaszain bandukolhat az utazó. Jelentős még a Zarde és az újonnan épített Tannende-csatorna, amelyek az ország déli részével teremtenek kapcsolatot. Nem ritkák a szárazföld belsejébe tartó hajókaravánok, ahol ökrök vagy rabok vonszolják árral szemben a bárkákat. Abaszisz kereskedelmi szempontból rendkívül kedvező helyzetet mondhat magáénak, hiszen az Észak- és Dél-Ynev közötti kereskedelmi útvonalak többsége áthalad területén. Ez a tény alapvetően meghatározza a gazdasági életet. Sok tekintetben a királyság nem is törekszik önellátásra – mert egyszerűen nem érné meg –, ez viszont háború idején ellátási zavarokhoz és az árak szeszélyes ingadozásához vezet. Másfelől a politikai széttagoltság, az állandó intrikákés a mindent átszövő korrupció eredményeként az ország messze nem olyan jómódú, mint kiváló adottságai révén lehetne. A birtokosok sok helyen szűklátókörűségből gátolják a kézműipar fejlődését, és a csapnivaló közbiztonság sem kedvez a gazdaságnak. A királyság igen gazdag bányakincsekben. Egyedül itt fordul elő abbitérc, amelyet már ötvözött formában, félkész abbitacélként szállítanak Ynev minden tájára. Az Onporok déli lejtőin található bányákat egynapi járóföldnél jobban tilos megközelíteni, a területet a nagykirály vizitorai és a hírhedt csendes ebek falkái őrzik. A Salastos-hegység déli lejtőin dús arany- és réztelérek találhatók a toraniki Daqlamar városa mellett és a hegység északi oldalán egyaránt. Már Lampryssa területén éktelenkedik a királyság leghírhedtebb büntetőtelepe, a lebrakhi ólombánya, ahová a legsúlyosabb bűnökért elítélt fegyencek – továbbá a nemkívánatos politikai ellenfelek – kerülnek, akik számára még a gályarabság is megváltás lenne. Rak Narval tartományban, az Onpor-hegység északi oldalán vasat bányásznak, és a hegyekből lefutó folyók aranyban gazdagok. Itt jó minőségű gránitot is fejtenek, amely országszerte kedvelt építőkő. Abasziszban nem bányásznak ezüstöt, a Sellah-hegység bányái már évszázadokkal ezelőtt kimerültek. Hírek szerint az elhagyott tárnákban koboldok és más földmélyi fajzatok ütöttek tanyát. Mivel az ezüst az abbitacél-készítés nélkülözhetetlen ötvöző anyaga, a nemesfémet a délnyugatra elterülő Doria hercegség bányáiból szállítják a nagykirály kohóiba. Bár kősótelepekkel az asziszok nem rendelkeznek, a tengerparton, főleg Salk és Eatira környékén foglalkoznak sólepárlással, amely elegendő az ország ellátására. A hegyvidékek fáját széles körben hasznosítják: helyben házépítésre, a folyókon leúsztatva pedig hajóépítésre. Minden nagyobb folyón lehet találkozni tutajosokkal – értelemszerűen főleg tavasszal, amikor még bővízűek a folyók –, akik a fát eladva béresként dolgoznak egész nyáron, hogy ősszel térjenek vissza otthonaikba. A partvidék erdeit már régen letarolták, ezért mind nagyobb távolságból kell hozni a jó minőségű szálfát, ami törvényszerűen az árak fokozatos emelkedésével jár együtt, főleg, hogy a helyiek tüzelőként is fát használnak. Ma már nagykirályi rendeletek védik az erdőket, de ezeket a királyi birtokokon kívül senki nem tartja be. A mezőgazdaság termelése bőven elég az ország ellátására – Abasziszban emberemlékezet óta nem sújtott éhínség, hiszen ha más nem, némi olívaolajba mártott kenyér mindig kerül az asztalra. A partvidéken szőlőt, mandulát, fügét és olajfát termesztenek. Az aszisz borok, főleg az édes, nehéz csemegeborok igen kedveltek Toronban és a Szövetségben egyaránt. A sziklás hegyek közt szántóföld kevés található, és az is igen gyenge minőségű. Ezen a vidéken főleg juhot, kecskét és szamarat tartanak, valamint – igásállatnak – mokány hegyi lovacskákat. Az Onporok hegyei közt szinte csak szénégetők és havasi pásztorok élnek, akik évente egy-két alkalommal, vásár idején hajtják le félvad marhacsordáikat a völgyekbe.
Lampryssa legfontosabb terméke a parafa, a paratölgy lehántott kérge. A déligyümölcsök mellett – amelyek főleg aszalva kerülnek ki az országból – megterem itt a Dél-Ynevről behozott cukornád, de sokkal gyengébb termést ad, mint a trópusi vidékeken. Nevezetes a helyben párolt narancspálinka, az oragrana is. A Nyktalosi-alföld mocsaras síkságán nemigen boldogul semmilyen igavonó, a bivalyt kivéve. E lassúeszű állatok ridegen tartott csordái alkalomadtán veszélyessé is válhatnak az utazókra. A szárazabb területeken évente kétszer hoz termést a búza, a zab és a gyapot, mely utóbbi termény egyébként Abaszisz egyik legfontosabb exportcikke. Szintén dúsan terem a kender, melyet részben rostjáért, egyes fajtáit pedig bódító hatásukért termesztenek. Mindennapos látvány, ahogy a derék asziszok dohánnyal keverve vagy tisztán szívják, és persze kivitelre is jut belőle. A hatalmas kiterjedésű, áthatolhatatlan mocsarakban növő vörösnád kitermelése egész falvaknak szolgál megélhetési forrásul; édes beléből csemegét, leveléből gyékényfonatot, kötelet készítenek, szárát tüzelő- és építőanyagként hasznosítják, sőt még csónaképítésre is használják a lápi emberek. A tengerparti Obrat nevezetes az itt készült jóféle papírról, amely belföldön és a Városállamokban mostanra kiszorította az állati bőrből készült pergament. Eatira pedig a gyöngyhalászat központja. Toranik az ország legnagyobb búza-, dohány- és gyapottermő vidéke. A ritkán lakott tartomány déli peremvidéke megműveletlen; itt hatalmas, ridegen tartott marhacsordák legelnek. A gulyákat Soraidába, a tartományi székvárosba hajtják, ahol cserzővargák és szűcsök ezrei dolgoznak. Közszájon forgó történetek szerint a toranikiak húst hússal esznek, és való igaz, hogy arrafelé tengerparti mértékkel mérve hihetetlenül olcsón jól lehet lakni. A déli hercegkapitányság fő terménye mégis a búza, amely nélkül a messzi Toron aligha tudná megoldani hatalmasra duzzadt lakosságának ellátását. Abaszisz kézműipara nem mondható túl fejlettnek. Egyfelől a mezőgazdaság is viszonylag biztos megélhetést kínál, másrészt a virágzó külkereskedelem komoly konkurenciát támaszt a helyi mesterembereknek. A kézműves céhek helyzete sem olyan biztos, mint az Északi Szövetség államaiban, és ritkán képesek annyira hatékony fellépésre érdekeik védelmében. Ezek ellenére virágzik néhány iparág, ami kivitelre is termel. Messze földön híresek a hajóácsok, akik jó tölgy- és szilfából építik bárkáikat, egyesítve a kecses, hosszvitorlázatú hajók délről származó örökségét a masszív, tengerálló bárkákat építő erv mesterek újabb keletű ismereteivel. Nem meglepő, hogy ebben a gorviki diaszpóra tagjai járnak az élen. Úgy tudni, a ma már szinte egyeduralkodó kerekes kormányt is Abasziszban találták föl – újra, mert a kyrek már használták. A legnagyobb műhelyek a szabad királyi városokban működnek. Hasonlóan virágzik a bútoripar és a fafaragás, amihez délről hozatott nemesfát használnak föl. Igen keresettek az aszisz ácsok, kőfaragók és kovácsok is, akiknek legrangosabbjai Ifinben, a királyi arzenál számára készítenek abbitacél fegyvereket és vérteket, mások a dél-quironeiai országokban öregbítik mesterségük hírnevét. Méltán nevezetes továbbá a tarini renegát törpék Ifinben letelepült fémműves-klánja. Abaszisz hírét dörzsölt és kalandorhajlamú kalmárai vitték el a kontinens legtávolabbi zugaiba is. A mondás szerint, ahol nincs legalább egy aszisz meg egy dzsad, ott nincs is semmi, amin érdemes volna megalkudni. Mesék, tréfák és gúnyversek keringenek róluk – túlzás lenne azt állítani, hogy mindenhol közkedvelt figurák. Az aszisz kereskedőket királyi pátensek tucatjai védik, és a tekintélyes kereskedőházak nem haboznak érvényt szerezni ezeknek. Legjelentősebb csoportosulásuk a tengeri kereskedőket tömörítő Sárkányliga. Számos hajó és kereskedelmi lerakat tartozik hozzájuk a Quiron-tenger nagy kikötőiben, és ők ellenőrzik a folyami hajózást is. A hercegkapitányok és városi tanácsok komoly összegeket kérnek a kereskedelmi és polgárjogokért, de ez sem tartja vissza a kalmárokat. A korona bevételeinek nagy hányada a kereskedelem megadóztatásából származik, de cserébe nem keveset költenek a fontosabb utak fönntartására. Abaszisz kikötőiben cserél gazdát Dél- és Észak-Ynev legtöbb árucikke. Hiába a súlyos vámok, ezek a városok mágnesként vonzzák a kereskedőket, bankárokat és pénztelen kalandorokat egyaránt. Mesebeli vagyonok halmozódnak föl a patríciusok kezén, amelyek aztán ködként foszlanak szét, ha egy váratlan csapás zúdul a nyakukba. Baraad szigetének kyr-toroni kalmárpátriárkái az Abaszisszal való unió óta még fontosabb pozícióba kerültek, főleg a Toron felé irányuló kereskedelemben. Egyként jó kapcsolatot tartanak fönn a toroni Magános Házakkal és a Sinemosi Ligával is, de állítólag a kalózkodást sem vetik meg. Abaszisz kivételezett helyzetét annak köszönheti, hogy mind az Erion felől jövő Vörös Út – amelyen a Délvidékről fa, nádcukor, rákija (méregerős pálinkaféle), fűszerek és drágakövek érkeznek –, mind a Sheralt kelet felől megkerülő Fahéjút – melyen többek közt fűszereket, indigót, shiqut-teát, tuyanafügét, valamint luxuscikkeket szállítanak a karavánok – itt éri el a Quiron-tengert. Bár a Fahéjút mellékágai éltetik a Városállamok kikötőit is, azért a haszon túlnyomó részét Abaszisz fölözi le. Dél felé abbitacélt, gyapjút és bort visznek ki az országból. A tengeri kereskedelemben legfontosabb üzletfelük Toron, ahol jó árat adnak az aszisz gyapotért, búzáért, borért és abbitacélért, de a császárságba kerül a nádcukor és fűszerek java része is. Cserébe a nagykirály kereskedői üveget, használati tárgyakat és kézműipari termékeket vásárolnak, ugyanis a legtöbb jómódú aszisz meg van róla győződve, hogy az igazi kifinomultság és luxus szülőhazája Toron. A mezőgazdasági cikkek belkereskedelme ugyancsak virágzik, mert az országban megterem szinte minden, amire szükség lehet, és a partvidék jól kiépített útjain nem ütközik nehézségbe a szállítás sem. A belső vidékek azonban gyakran önellátásra vannak utalva, mivel az ilyen alacsony népsűrűségű területeken elhanyagoltak az utak. A leggyakrabban használt fizetőeszköz az uralkodó által veretett abasziszi dénár, mely elméletben 6,5 lat aranyat tartalmaz. Az Otlokirok azonban gyakran folyamodnak a pénzrontás eszközéhez, ha kevesellik a befolyt adót, vagy a kelleténél több pénzt emésztett föl az udvartartás. Ilyenkor megnő az ázsiója a tiszta aranynak. A zűrzavart tetézi, hogy a hercegkapitányok és számos kisebb hatalmú nemesúr is rendelkezik pénzverési joggal, akik természetesen szintén kedvük szerint módosítanak az érmék összetételén.